2024. 02. 16.

„A házasság építőkockáit a közös ima tartja össze” – interjú a Békei házaspárral

„Ha egy házasságban krízis jön, az Isten kezében mindig lehetőség” – vallja Békei Tamás és felesége, Békei-Varga Anita, akik húsz éve vannak együtt és négy gyermekük született. Amellett, hogy a Szóládi Református Gyülekezetben szolgálnak, rendszeresen tartanak házaskurzusokat, amelyek – mint mondják – az ő kapcsolatukra is nagyon jó hatással vannak. Beszélgettünk velük a megismerkedésről, a megtérés előtti és utáni házasság különbségeiről, a felismeréseikről, amelyeket házasság előtt állóknak is ajánlanak átgondolni, és a közös ima erejéről is.

Hogyan ismertétek meg egymást, hol találkoztatok? Mennyire volt egyértelmű, hogy házasság lesz belőle?

Békei Tamás: Éppen idén volt 20 éve, hogy megismerkedtünk, nem szokványos helyen: egy társkereső oldalon, a Randivonalon. Számomra már az első találkozáskor annyira egyértelmű volt, hogy Anita lesz a társam, hogy én másnap le is iratkoztam erről az alkalmazásról.

Békei-Varga Anita: Azt, hogy mennyire volt egyértelmű, jól mutatja, hogy a randi helyszínéről kijőve már arról beszélgettünk, ki hány gyereket szeretne. A randinkhoz képest két hét múlva én már Tamásnál laktam, és rá néhány hónapra megkérte a kezemet.

B.T.: Azt fontos elmondani, hogy amikor találkoztunk, még nem voltunk hívők, sőt nulla kapcsolódásunk volt Istenhez, egyházhoz – világi háttérből jöttünk. Az én szüleim nem voltak hívő emberek, Bibliánk sem volt. Megkereszteltek, de csak a hagyományok miatt. Anitáéknál volt Biblia, de nem nyitották ki, mert az egy szent könyv, és fönt volt a polcon. Tehát bár nem voltunk hívők, utólag visszanézve, Isten szerintem direkt rendezte úgy a szálakat, hogy találkozzunk. Budapesten éltünk és dolgoztunk mind a ketten, de miután megszületett az első gyermekünk és vártuk a másodikat, szerettünk volna venni egy hétvégi házat. A Balaton mellett találtunk egy kis falut, ami nagyon megtetszett, Szóládnak hívják. Vettünk itt egy házat, és miután rájöttünk, hogy mennyivel jobb falun élni, az lett a vége, hogy itt ragadtunk. Akik kedvesek, segítőkészek, barátságosak, érdeklődőek voltak, azok mind valahogy a református gyülekezethez tartoztak, így szép lassan bevonódtunk a gyülekezet életébe, aztán ez magával hozta később a megtérést is.

B-V. A.: Mi ezt úgy szoktuk mondani, hogy beszerettek minket a gyülekezetbe. Tényleg ezt éltük meg. Én egy gyerektáborban tértem meg, nem sokkal később Tamás pedig egy csendeshétvégén, a Református Cursillón. Konfirmáltunk, és azóta is aktívan részt veszünk a gyülekezet életében.

B.T.: Olyannyira, hogy én az előző ciklusban presbiter lettem, most pedig a gondnoka vagyok a gyülekezetünknek. Én magam a munkámat is szolgálatnak tekintem, szerencsés vagyok, mert Balatonszárszón az SDG Konferenciaközpontban dolgozom. A maga területén Anita is szolgál, ő fodrász, de a hozzá betérőknek elmondja az evangéliumot vagy épp egy kis lelki beszélgetést tart.

Tehát mikor összeházasodtatok, még nem voltatok hívők. Hogyan változott meg a házasságotok, mióta megtértetek?

B.T.: Bár nem voltunk hívők, volt egyházi szertartásunk a Bazilikában, és érdekes módon már akkor is azt tekintettük az igazi esküvőnek, nem a polgári szertartást. Épp a napokban beszéltünk az eskünk szövegéről, amely igazi tartalommal csak akkor töltődött meg, amikor elkezdtük Jézust követni.

Alapvetően rendben volt a házasságunk. Viszont ahogy jöttek a gyerekek, nem mellénk, hanem közénk születtek, vagyis minél több gyermekünk volt, mi annál messzebb kerültünk egymástól. Eljutottunk egy olyan pontra, hogy már üresnek, szürkének éreztük a kapcsolatunkat, a kommunikációnk is csak a gyakorlati dolgokra vonatkozott, hogy mondjuk melyik gyereket hova kell vinni, mit kell a kertben megcsinálni, el kell-e menni vásárolni. Eltűnt a tartalom, az intimitás. Éreztük, hogy valami nem jó, de nem tudtuk megfogalmazni, hogy mi.

Ekkor jött be a házasmisszió az életetekbe?

B.T.: Egy házaspár előadását hallottuk a házasmisszióról, és rögtön éreztük, hogy nekünk erre szükségünk van, hogy ez nagyon jó lehet. Az előadás után odamentünk ehhez a házaspárhoz, és kérdeztük tőlük, hogy ha szervezünk egy kis csoportot, eljönnének-e és tartanának nekünk egy ilyen házaskurzust, amely egy több alkalmas, heti egyszeri beszélgetéssorozat, feladatokkal, interaktívan.

Azt válaszolták, sokkal jobbat mondanak: menjünk el mi, hogy kiképezzenek bennünket, így mi magunk tarthatunk egy házaskurzust a saját környezetünkben. Belevágtunk, és mennyire jól tettük! Akkor jöttünk rá, hogy mik azok a dolgok, amelyek nem működtek a házasságunkban, mi az oka annak, hogy eltávolodtunk egymástól.

Egyértelművé vált, hogy Istennek van egy terve a házasságokra nézve, ami a Bibliában tökéletesen benne van.

Lehet, hogy ezzel nem leszünk túl népszerűek, de igenis vannak női és vannak férfi szerepek a házasságban. Nálunk sok esetben felcserélődtek ezek a szerepek, ebből is jött egy zavar. Én akkoriban még Budapesten dolgoztam, és mindennap nagyjából három órát ingáztam, úgyhogy reggel elmentem, és csak este jöttem haza. Ebből következett az, hogy Anitára nagyon sok olyan feladat hárult a család vezetésével – például felújításkor neki kellett tárgyalni a kőművesesekkel –, ami valójában az én dolgom lett volna.

Fontos az is, hogy a házasság Isten szerint nem egy szerződés, amikor megállapodunk egymással, hogy ha te ezt meg ezt teszed, akkor én ezt meg ezt fogom tenni, és ha minden jól megy, akkor szeretjük egymást, meg boldogok leszünk. Tehát nem arról szól, hogy kölcsönösen feltételeket szabunk egymásnak, hanem ez valójában egy szövetség. Olyan szövetség, mint amit a Bibliában látunk az ember és az Isten között, hogy nincs feltétele. Tehát én szeretlek, elfogadlak, akkor is, ha nem úgy viselkedsz, nem azt adod nekem, amit én elvárok – és fordítva.

Azóta ti is tartotok házaskurzusokat? Mik a tapasztalataitok?

B.T: Igen, a 2=1 misszióban szolgálunk azóta is, tartunk házaskurzusokat, ami azért is jó, mert egyrészt nagyon jó látni, hogy a házaspároknak hogyan változik az életük, hogyan találnak újra egymásra, hogyan kapnak újra tüzet, de azt szoktuk mondani, hogy nekünk meg sokkal többet ad akkor, ha kurzust tartunk, hiszen végigvesszük ugyanúgy a leckéket. Egyébként nem feltétlenül csak azok jönnek, akiknek valamilyen problémájuk van vagy romokban van a házasságuk, hanem azok is, akik szeretnék a kapcsolatukat fejleszteni.

B-V.A.: Mi is hamarabb elkezdtünk a házasságunkon dolgozni, mint hogy probléma lett volna. Valahogy bennünk, nőkben van, hogy a jó legyen jobb. A férfiak nem feltétlenül mozdulnának ki abból a helyzetből, amelyben benne vannak, de mi, nők ütjük a vasat, és nálunk is ez volt. Jártunk kapcsolatépítő konferenciákra, házas hétvégékre, ezek mind olyan alapkövek lettek a házasságunkban, amire nagyon jól lehet építkezni. A házaskurzusra valóban azzal szoktuk hívogatni az embereket, hogy „nektek lehet, hogy tökéletes a házasságotok, azért gyertek, hogy a miénk jobb legyen”, mert megtapasztaltuk, hogy tényleg pozitív hatással van a mi kapcsolatunkra is. Nagyon szeretjük ezt az egész szolgálatot.

Mit gondoltok, mi az, ami feltétlenül szükséges ahhoz, hogy egy házasság tartós és stabil lehessen?

B.T: Már beszéltünk a házasság több alapkövéről is, de ami igazán összetartja ezeket, az az ima. Ezen belül is azt gondolom, hogy nagyon sokat jelent a közös ima a házastársammal. Mi ezt a misszióban kezdtük el gyakorolni. Külön-külön is van imaélete a feleségemnek és nekem is, de hogyha ezt összeadom, akkor megsokszorozódik. Mindig azt szoktam mondani, hogy annál közelebb a feleségem nem tud magához engedni, mint amikor megengedi, hogy halljam, hogy a Teremtőjével, az Istennel beszél és elmondja neki a gondjait, a félelmeit, a kéréseit.

Ez olyan mély bizalmat feltételez, olyan mély intimitást hoz létre, amit semmi más.

Amit mi még megtanultunk a húsz évünk alatt, hogy a házasság jólléte nem magától értetődő. Ha nem foglalkozunk vele, akkor szép lassan leépül és egyre szürkébb lesz, elsenyved. A házasságokért bizony tenni kell, meg kell találni a lehetőségeket, az alkalmakat, együtt lenni, beszélgetni. Mi például szeretjük ezt a Házasság hetét is. Egyrészt a gyülekezetünkben szervezünk programokat, másrészt mi magunk is voltunk ennek a keretében egy nagyon remek előadáson, amiből – azt gondolom, hogy – tanultunk és jó volt. Főleg a gyerekek mellett volt nehéz rájönni, hogy kell a közös idő, amikor csak ketten vagyunk és el tudunk menni randizni. Ez is egy jó dolog, hogyha mondjuk kéthetente a házaspár talál magának időt, hogy akár csak másfél-két órára elmenjen kávézóba, sétálni, fürdőbe, bárhova, ahol ketten vannak és tudnak beszélgetni.

B-V. A.: A vendégeimnek is azt szoktam mondani, hogy ha láttok egy kívülről jól működő házasságot, az higgyétek el, nem magától jó. Amikor látsz mondjuk egy 50-60 éve házas, egymás kezét fogó idős nénit és bácsit, akkor tudhatod, hogy nem magától maradt fönn az a házasság, az a kapcsolat.

Volt egy vendégem, aki a 65. házassági évfordulójukat ünnepelte a férjével, ami azért hihetetlen. Ők sem voltak híján nehézségeknek az életben, voltak mélységek, magasságok. Ha egy házasságban jön egy krízis, az Isten kezében lehetőség, nekem mindig nagyon jó kapaszkodó erre gondolni.

A krízis igazából kimozdít abból a lagymatag helyzetből, amelyben addig voltunk, és választási lehetőség elé állít.

Valaki nagyon erős figyelmeztetést kap, valaki csak enyhébbet, de erre reagálnunk kell. Mi is nagyon sokat változtunk, alakultunk. Azt látjuk, hogy ha mi nem térünk meg, akkor valószínűleg elválunk. Pedig nem volt annyira rossz házasságunk…

B.T.: Csak nem kaptunk örömet egymástól, és szerintem ennek az lett volna a vége, hogy elkezdjük azt gondolni, hogy „akkor nem te vagy az igazi, biztos rosszul döntöttem”.  De Istennel együtt, szövetségben tudom, hogy Anita az igazi, és ha valami nem stimmel, akkor meg kell keresnem az okát, hogy miért nem. Tehát nem benne keresem a hibát, hanem magunkban, de elsősorban saját magamban.

B-V. A.: Az is segített a házasságunk épülésében, hogy jobban rálátunk, milyen hiányosságokat hozunk a családi gyökereinkből, és így tudunk reflektálni egy-egy helyzetre. Mondjuk felismerem, hogy Tamás a konfliktushelyzeteket azért nem szereti, mert a gyerekkorában ezt meg ezt tapasztalta. Én meg mondjuk azért generálom a konfliktust, hogy azzal kapjak érzelmi támogatást. Szóval nagy feladat, de elkerülhetetlen, hogy a házasságba hozott batyuinkkal foglalkozni kell.  A házaskurzusban is van kifejezetten olyan rész, ami a hozott családdal és az onnan szerzett mintákkal foglalkozik. Óriási lehetőség, hogy a rossz mintákat mi most az életünkben meg tudjuk állítani, hogy ne adjuk tovább a gyerekeinknek.

B.T.: Négy gyermekünk van, két lány, két fiú. A nagyobbik lányunk már középiskolás, és volt egy udvarlója nemrég, de nem működött a dolog. Nagyon bennem maradt, hogy amikor szakítottak, a lányom azt mondta nekem, hogy „apa, tudod, ez a fiú nem bánt velem jól, nem volt kedves; ha nekem lesz férjem, én azt akarom, hogy minimum úgy viselkedjen velem, mint ahogy te viselkedsz anyuval”. Ez is azt mutatja, hogy a jó mintákat is ugyanúgy tovább tudjuk adni a gyermekeinknek.

Összességében szerintetek mi az, ami leginkább megkülönbözteti a hívő házasságokat a világiaktól?

B.T.: Isten szeret, jelen van és munkálkodik a házasságunkban, és Neki mindig van egy jó terve. Ahogy a munkánkra, úgy a házasságunkra is. Tehát hogyha valami nem stimmel, akkor nem a másikat kezdem el hibáztatni, hanem az ellenséget, adott esetben az ördögöt, aki ezt le akarja rombolni, mert nyilván nem szereti a jól működő keresztény házasságokat.

A hívő házasságban azt is megtanultuk, hogy nem vagyunk lecserélhetők.

Onnantól kezdve, hogy kimondtuk az igent, a házasság nem kérdőjelezhető meg, hiszen örökre szól.

És ha örökre szól, akkor nem az van, hogy ha valami nem működik, akkor keresek helyette egy másikat – hanem akkor ezt kell megjavítani. Ez adja az erőt, hogy Istenre támaszkodhatunk, és tudom, hogy nekünk mindenféleképpen együtt kell lennünk, működnünk. 

Mivel mi felnőtt fejjel tértünk meg, pontosan tudjuk, hogyan gondolkozik egy nem keresztény ember, hiszen jól emlékszünk, hogyan éltünk, gondolkodtunk, mielőtt megtértünk, és azóta hogyan gondolkodunk. Ezt a tapasztalatot jól tudjuk használni akkor is, amikor a házaskurzust tartjuk. Ha nagy baj lett volna a házasságunkban világiként, akkor lehet, hogy azt mondtuk volna, hogy ennyi volt, próbáljuk meg külön. De ez most már szóba sem jöhet.

B-V. A.: Amíg nem voltunk megtérve, az irány lehet, hogy egyezett, de külön pályán futottunk, és ahogy mind a ketten megtértünk, sokkal közelebb kerültünk egymáshoz, és egy pályára kerültünk. Ez abban is megmutatkozik, hogy mind a kettőnknek Isten van az első helyen. Így állt helyre az értékrendünk, hogy Ő lett a prioritás. Így pedig még egy nehéz helyzet sem annyira nehéz.

B.T.: Igen, már sokszor megtapasztaltuk az életünkben Isten gondviselését a nagy mélységekben – legyen az egyéni mélység, vagy a házasságunkat érintő –, és emiatt nem esünk kétségbe. Azt tudjuk, hogy akkor éppen nem jó, de tudjuk azt is, hogy ebből lesz majd valami, mert Isten mindig sokkal jobban tudja, mint mi.

Például mindig is szerettem volna olyan munkahelyen dolgozni, ahol közelebb vagyok az Istenhez, az egyházhoz, ahol jobban meg tudom élni a hitemet. Korábban egy világi munkahelyen dolgoztam, és egy hibámból kifolyólag egyik napról a másikra kitettek. Persze az ember ilyenkor mélységbe kerül, hogy mi lesz most, el kell tartani a családot, jönnek a csekkek, miegymás. És Isten így vezetett el az új munkahelyemre, az SDG-be, ahol megélhetem mindazt, amire korábban vágytam. Ez nagy tanulság arra, hogy ha gond van az életünkben, hagyjuk Istent munkálkodni a háttérben. Ha gond van a házasságunkban, hagyjuk munkálkodni Őt, mert valami jobbat akar belőle kihozni. Persze van benne saját felelősségem is, de igazából minden Isten kezében van, Őrá pedig mindig lehet számítani.

Azt gondolom, hogy a jó házasság az erős család alapja. Az erős családok erős gyülekezetet tudnak létrehozni, az erős gyülekezetek pedig egy erős közösséget, és az erős közösségek meg egy erős országot. Ezek nagyon szépen egymásra épülnek.

Hisszük, hogy világítótornyok vagyunk; még ha csak egy pici fénnyel is, de igyekszünk szolgálni a helyünkön.

Mit tanácsolnátok azoknak, akik még egyedülállók vagy most készülnek a házasságra?

B.T.: A legtöbb ember úgy megy bele a házasságba, hogy talál valakit, akiről azt gondolja, hogy majd ez a lány/fiú boldoggá tesz engem. Ezzel az elvárással megyünk, de nagyon hamar kiderül, hogy ez így nem működik.

Akkor lesz jó, ha úgy kezdek el egy kapcsolatot, egy házasságot, hogy én akarom boldoggá tenni a másikat, és nem azt várom el, hogy ő boldoggá tegyen engem.

És nyilván, persze, ha ez kölcsönös, akkor minden rendjén van.

B-V. A: Sokan kérdezik, hogy „honnan fogom tudni, hogy ő az igazi?”. Én annyit tudok mondani, hogy Tamás előtt egy férfinál sem éreztem, hogy neki szülnék gyereket. Viszont amikor Tamás fotóját megláttam, aztán találkoztunk az első randin, azt mondtam magamban, hogy neki akár holnap szülök akárhány gyereket. (nevet) Szóval nekem valahogy ez volt a fokmérő, nem az, hogy pillangók kezdtek el verdesni a gyomromban. Amit viszont másként csinálnék, hogy már a kapcsolat elején megosszuk a hozott mintáinkat. Arra is felhívnám a még házasság előtt állók figyelmét, hogy merjünk határokat állítani a származási család felé, legyen mindenkinek tiszta, hogy a férj és a feleség összetartozik, és nem engedjük, hogy beleszóljon más az életünkbe.

B.T.:  Igen, az fontos, hogy onnantól kezdve, hogy összeházasodunk, mi vagyunk már egy új család, és a férjnek minden körülmények között a feleségét kell védenie, akár a saját édesanyjával vagy a saját családjával szemben is. A legfontosabb, hogy ő biztonságban érezze magát, minden más ezután jön. Mi egy test vagyunk.

B-V. A.: De ugyanígy óriási jelentőséggel bír a kommunikáció is. Amit most mi például tanulunk, az az erőszakmentes kommunikáció.

B.T.: Ebben is fejleszteni kell magunkat, hogy kommunikáljunk, mondjuk el a gondolatainkat, érzéseinket, és nyilván ez férfiként sokkal nehezebb, főleg, ha az embernek nincs erre jó mintája. Ezen még nekem is dolgoznom kell, de a lényeg, hogy lehet folyamatosan tanulni, fejlődni a házasságban. Azt éljük meg, hogy ha energiát teszünk a kapcsolatunkba, odafigyelünk rá, akkor – bár nyilván vannak hullámzások, kisebb döccenők – valahogy mindig egyre magasabbra kerülünk, egyre jobb lesz a házasságunk. És ezt mi szívesen tovább is adjuk másoknak.

Négy gyermeketek van, és emberek között szolgáltok. Hogyan tudtok töltődni, megelőzni az esetleges kiégést?

B.T.: Egy lelkész barátom szokta mondani, és nagyon igaznak érzem, hogy ha Istentől jövő dolgon dolgozom, akkor nem fáradok el benne, ha viszont a sajátomat akarom megvalósítani, akkor meg elfáradok benne.  A szolgálatunkat, a házaskört, a házaskurzust örömmel és lelkesen csináljunk, és nem fáradunk el benne. Ugyanígy vagyunk a munkánkkal is. De gondolom, ehhez az kell, hogy az ember a helyén legyen.

Hallottam egy nagyon jó igehirdetést, amelyben a HÁLA szót bontották részekre. A H betű azt jelenti, hogy a helyeden vagy-e. Az Á betű, hogy áldás van-e azon, amit csinálsz a munkádban, a családodban. Az L betű, hogy Lélekkel, vagyis a Szentlélekkel végzed-e a hivatásodat. Az A betű a végén pedig azt jelenti, hogy ha hálával csinálom, áldás van rajta, Lélekkel csinálom, akkor menjek és adjam tovább.

És ha ez így egyben van, akkor szerintem nincs kiégés, mert az erőforrást az Istentől kapjuk, a Szentlélek által, hogy az életünket éljük.

B-V. A.: Ha már a gyerekeink szóba jöttek, azt se hagyjuk ki, hogy a negyedik gyermekünket lényegében a házaskurzusnak is köszönhetjük. Ha nem kerülünk el a kurzusba, és nem rendeződnek ezek a dolgok, a szerepek, a szerződés vagy szövetség, ha ezeket mi nem tesszük rendbe a házasságunkban, akkor most csak három gyermekünk lenne. Nyilván annak is ugyanúgy örülnénk, de azt gondolom, hogy nagyon sokat veszítettünk volna, ha nem születik meg a kisebbik lányunk, Eszter is, aki sok örömöt hoz a családunkba.

Szilágyi Anna

Egyéb
hirdetés