Könnyű szem elől téveszteni az igazságot, és különböző helyeken keresni, hogy ki vagyok én, mi határoz meg. Az, amit tudok? Az, amit teljesítek? Amit a világról gondolok? Vagy az, akit a legjobban szeretek?
A mai istentisztelet prédikációjában egy mondat különösen megfogott: Az határoz meg legjobban, hogy mit imádsz. Nem a teológiai tudásod. Nem a teljesítményed. Még csak nem is a világnézeted. Hanem valójában az, hogy mi vagy Ki van a szíved közepén.
Polarizált társadalomban élünk. Nemcsak ismerősök, hanem még közeli családtagok is durván össze tudnak veszni azon, hogy ki mit gondol a politikáról, egy adott társadalmi problémáról vagy épp egyházi kérdésekről. Pedig ha a legtöbbet Jézus Krisztussal foglalkoznánk, ha Róla beszélnénk – aki a szívünk közepén van – a különbségek talán elhalványulhatnának.
Az imádat sem megy magától persze. Ahhoz, hogy valakit igazán szeressünk és bízzunk benne, jól meg kell ismernünk őt. Ahhoz pedig, hogy megismerjük, időt érdemes töltenünk vele. Az Istennel töltött csendességekben talán az egyik legjobb lehetőség, ha Róla gondolkodunk. Például azon, hogy mivel Isten mindig is Szentháromság volt – Atya, Fiú, Szentlélek – valójában mindig is kapcsolatban létezett. Nem azért teremtette ezt a világot, mert unatkozott vagy magányos lett volna. Sokkal inkább azért, hogy az embert is bevonja ebbe a szeretetkapcsolatba. Ha kinyitjuk előtte a szívünket, Ő úgy formál napról napra, hogy egyre jobban merjünk bízni és hinni az Ő szeretetében, jóságában és kegyelmében. Így az imádatunk egyedül Rá fog irányulni minden bálvány és pótlék helyett, és így válik az identitásunk központjává is, hogy az Ő szövetségesei vagyunk.
hirdetés
