A mai társadalmunkban az anyaság elviselhetetlen teherként van beállítva. Nem tagadom, hogy embert próbáló feladat, azonban rengeteg szépség és evangéliumi üzenet rejlik benne, melyekről érdemes említést tennünk.
Torz üzenetek érkeznek a médiából a mai anyák felé: “Szenvedni fogsz. Borzasztó lesz. Az egész életed megváltozik – rossz értelemben. A tested tönkremegy. A férjed nem fog kívánni”…stb, stb.
Amikor várandós voltam, a különféle közösségi oldalak algoritmusai előszeretettel dobálták fel nekem a depressziós vagy éppen túlságosan tökéletes édesanyák posztjait. Egyik oldal a fájdalmait osztotta meg, a másik oldal igyekezett bebizonyítani, hogy ő rájött a megoldásra, és mindent a kezében tart – ezzel a végletekig bosszantva azokat, akik éppen egy nehezebb időszakon mentek keresztül.
Miután megszületett a kislányom, szinte vártam ugyanezeket az érzéseket. Vártam a depressziót a megváltozott alakom miatt, a teljes kétségbeesést. Nem mondom, nem volt könnyű nyáron szülni, amikor nincs sok anyag, ami eltakarja az embert, de mégis meglepődtem saját magamon: nem omlottam össze. A várt kétségbeesés, amit mindenki ígért, elmaradt. (Vagy nem volt annyira intenzív…) Pár héttel szülés után a tükörbe nézve felfedeztem egy ősz hajszálat és csak nevetni tudtam! Mert rájöttem, hogy mennyire kevéssé számít a külsőm.
A szülés, az anyaság átirányította a fókuszt önmagamról, valaki másra.
Azóta több mint egy év telt el. Voltak és vannak mélypontok, hiszen egy embert próbáló feladatról van szó. De a gondolkodásom megváltozott, és ez felszabadító érzés! Míg korábban a napjaim túlnyomó részét azzal töltöttem gondolatban, hogyan tudnék a legjobban kinézni, a legtöbbet kihozni önmagamból, ez mostanra teljesen megváltozott. Kevesebbet gondolok magamra! (Nincs is sok időm rá.)
Timothy Keller – Az önmagunkról való megfeledkezés szabadsága című könyvében nagyon jól összefoglalja, miért is fontos a keresztényeknek, hogy megszabaduljanak önmaguk rabságából, és így mások felé tudjanak fordulni. “Az evangéliumi értelemben vett alázat annyit tesz, hogy az ember nem kapcsol össze minden élményt és minden beszélgetést önmagával. Lényegében véve felhagy azzal, hogy folyton önmagáról gondolkozzon, s ezzel eljut az önmagáról való megfeledkezés szabadságára – abba az áldott és pihentető állapotba, amely akkor valósul meg, ha az ember végre megfeledkezik saját magáról” – írja Keller.
Keresztényként nem kell azon görcsölnünk, hogy mások mit gondolnak rólunk, vagy azon, mi mit gondolunk saját magunkról.
Egyedül az számít, hogy Isten elfogadott minket Jézus Krisztusért.
De hogyan segít ennek a megértésében az anyaság? Egy édesanya (az édesapa is) olyan feltétel nélküli szeretetet kap kisbabájától, mely tökéletesen mintázza Isten szeretetét. A csecsemőt nem érdekli, mikor mostunk hajat. Nem érdekli, milyen menő ruha van rajtunk, vagy mikor fogjuk leadni a plusz kilókat. Ő feltétel nélkül szereti a szüleit! Szülőként ebből táplálkozva tudunk megtanulni mi is feltétel nélkül szeretni és saját érdekeinket háttérbe helyezni gyermekünkért.
Fantasztikus, hogy Isten megadta ezt a tanulási lehetőséget a szülőknek!
Nem arról van szó, hogy elhanyagoljuk magunkat, hanem arról, hogy kevesebbet gondolunk magunkra, hogy mások milyennek látnak minket, mert végső soron rájövünk, mennyire nem számít mindez!
Merjük felismerni a szülői életnek ezen áldásos oldalát és ne csak arra gondoljunk, mit “veszítünk”! Beszéljünk ezekről a felismerésekről más szülőkkel is, hiszen a hitünk közösségben való megélése különösen fontos a kisgyermekes időszakban, mivel ilyenkor nagyon magányosak tudunk lenni. Legfőképpen pedig adjunk hálát mindazért, amit kaptunk a szülői szerepünkben!
hirdetés
