Hihetetlen, mennyi mindent tudsz tanulni magadról, az életről és a hitről, ha nem a megszokott rutinodat végzed, hanem kiszakadsz pár napra a természetbe. Amikor hazaértem a háromnapos Arise nevű eseményről, nem értettem, hogy lehetek ennyire fáradt és ennyire feltöltött egyszerre. Megtapasztaltam, milyen szabadságot tud adni, ha elengedem a kontrollt. Megéltem, hogy nem baj, ha fáj, nem baj, ha nehéz. Láttam, hogy valójában nem vagyok egyedül. Kiderült, hogy Isten mennyire közel van hozzám, ha nem vonom el a figyelmem mindenféle más dologgal. Egy szóval: megérte.
Egészen különleges kalandban lehetett részem, most hétvégén ugyanis részt vettem az Arise nevű programon. A kimondottan nőknek szóló három napról nem sokat árulnak el a szervezők, ugyanis a program fontos része a meglepetés is. Nagyjából ennyit tudtunk: „Az Arise egy életre szóló élmény nőknek. Nagyszerű lehetőség arra, hogy megmutatkozzon, mi van a lelked mélyén és mire képes a tested. Más közegben és környezetben, a természetben te is más vagy. Itt nem támaszkodhatsz a mindennapi életben megszokott luxusra, kényelemre és technológiára. Három napod lesz arra, hogy csapatoddal le-föl gyalogolj, meghalj és újjászüless, a hazugságok elnémuljanak, az igazságok pedig felszabadítsanak.” Szóval túrázunk. Megmondom őszintén, nem vagyok nagy túrabajnok, a természetben lenni viszont nagyon szeretek. Sokkal jobban érzem Isten közelségét ott, mint a nyüzsgő városban. Bár féltem a fizikai megterhelés részétől,
azt gondoltam, néha muszáj kilépni a komfortzónámból, így jelentkeztem.
Az Arise szervezője egyébként a 4M, amely egy Hollandiából indult, mára 16 különböző országban működő nemzetközi mozgalom. Olyan férfiaktól indult, akik eltökélték, hogy mindent megtesznek azért az életért, amelyre hívattak, és más férfiakat is ilyen kihívás elé állítanak – olvashatjuk a honlapon. Mindeközben a nőkben is megfogalmazódott egy hasonló természetközeli kalandra való igény, amely a nőiesség megélésére és megértésére inspirál, változásra ösztönöz, mégis más, mint egy konferencia vagy egy barátnőkkel eltöltött délután. Magyarországon 2021 májusában volt az első Arise, és azóta minden ősszel és tavasszal rendeznek egyet.
Mivel a program részleteiről én sem mesélhetek – erre a szervezők többször is felhívták a figyelmünket –, azt tudom megosztani, milyen belső úton vettem részt. Kezdjük ott, hogy világéletemben szerettem kézben tartani az életem történéseit. Ennek persze megvannak a lelki okai, és sok év kellett, mire rájöttem, milyen családi minták és körülmények vezettek oda, hogy ez a részemmé vált. Általában úgy gondolom, hogy az a biztos, amit én kitalálok, megszervezek, véghez viszek. Épp ezért, ha olyan helyzetbe kerülök, ahol nincs a kezemben az irányítás, eléggé kétségbe tudok esni – ilyen mondjuk egy betegség, egy nem várt esemény, egy változás az életemben. Na de mi van akkor, ha tudatosan választok egy olyan kihívást, ahol nincs nálam a kontroll?
Fotó: Arise – Facebook
Az eredmény: kezdetben frusztráció, aztán felszabadultság. Ha nem tudod, hány óra van; ha nem lehet nálad a „biztonságot” jelentő okostelefon; ha semmi nem marad a megszokott kényelemből, mi történik? Én először csendben lázadtam, hogy ezt így nem lehet. Én nem így szoktam. Nekem ez fárasztó. Nekem ez nem tetszik. Aztán valami kezdett mozdulni bennem ott legbelül. Talán az igazi énem, az, aki a megszokások és a mindennapi rutin alatt van. Aki kalandkereső, kíváncsi, vad és szabad. Nagyon érdekes volt ehhez az új és mégis mindig jelen lévő részemhez kapcsolódni.
Óriási erőt adott az is, hogy nem egyedül kellett végigcsinálnom a kihívást. A csapatom csupa kedves, kívül és belül is szép, humoros, elszánt nőből állt, akikkel hamar megtaláltuk a közös hangot.
Együtt küzdöttünk, sokat beszélgettünk, és még annál is többet nevettünk.
Ahogy az egyik lány megfogalmazta, olyan volt, mintha ezer éve ismertük volna egymást. Egy ilyen élmény rádöbbent, hogy tényleg mennyire hasonló dolgokkal kell szembenézünk, és még ha úgy is érezzük néha, valójában nem vagyunk magányosak. Amint megnyílsz egy másik nőnek, kiderül, hogy érti, miről beszélsz, vagy azért mert hasonló dolgokon ment át, vagy azért, mert kaptunk Istentől egy nagy adag empátiát.
Fotó: Arise – Facebook
De nemcsak magammal és más nőkkel tudtam minőségi időt tölteni, hanem Istennel is. Az a helyzet, hogy olyan kényelemben, biztonságban és luxusban élünk, amiről sokmillió ember álmodni sem mer. Könnyen elfelejtjük, milyen jó nekünk, mennyire megvan mindenünk, és csak panaszkodunk Istennek, hogy miért nem adja már meg, amire vágyunk. Ez a három nap megállásra késztett belül – néha épp akkor, amikor a legtöbb kilométert tettük meg –, hogy elgondolkodjak, mennyire a tenyerén hordoz a mennyei Atyám. Ismeri minden rejtett gondolatom, az érzéseim, amelyeket néha magamnak sem tudok megfogalmazni, ismeri a legmélyebb vágyaim, a ki nem mondott álmaim és félelmeim is. Tudja, mi a legjobb nekem, akkor is, amikor nekem fogalmam sincs, merre van az előre.
Olyan nehéz bízni! Önmagamban is, másokban is – és igen, Benne is. Ha valaha is sérült a bizalmad (márpedig kinek ne sérült volna), ha valaha is csalódtál és megtört a szíved, akkor te is pontosan tudod, miről beszélek. Rájöttem, hogy nekem az nem elég, hogy csak szavakkal bízom és hiszek. Nem elég, hogy az imáimban azt mondom, hogy Istenre bízom az életem, ha közben valójában én magam szorongatom azt. Nem elég, hogy vasárnaponként dicsőítőénekeket éneklek, ha a szívem egyébként zárva van az Úr előtt.
Nekem ez nem elég! Többre vágyom.
Mélyebb kapcsolódásra Vele és másokkal. Valódi őszinteségre, álarcok és megfelelés nélkül. Sebezhetőségre és gyengéd megértésre. Vigasztalásra és ebből fakadó békességre. Olyan Isten-élményekre, amikor nem valamilyen kérésem miatt keresem Őt, hanem egyszerűen mert jó Vele lenni.
Fotó: Arise – Facebook
Volt egy pont, amikor észrevettem, hogy több a negatív gondolatom, és igyekeztem magamra erőltetni valami nagyon pozitívat. Például azt mondtam magamban, hogy minden férfi, akivel valaha randiztam vagy ismerkedtem, jót tett velem, mert megtanított valamire. Aztán azt, hogy lehet, hogy sok nehézség történt gyerekoromban, de már erős felnőtt lettem. Ebben a pillanatban, ahogy mentem az erdei úton, belém akadt egy növény és a tüskéi a kezembe fúródtak. Eléggé fájt, még vérzett is. Ki kellett szedegetnem egyesével a tüskéket. Éreztem, hogy Isten felhasználja ezt a mozzanatot, és szelíden a szívemhez szól: „Nem kell letagadnod a fájdalmat! Ez is az út része. Én látom és érzem veled együtt. Nem kell takargatni, ha nehéz valami! Itt vagyok. Veled vagyok.” Azért írom le ezt az elég személyes pillanatot, mert úgy érzem, sok más nőnek, sőt férfinak is szólhat is ez az üzenet. Megszoktuk, hogy a társadalom azt tartja jónak, ha erősek vagyunk, kemények, ha megyünk tovább, akkor is, amikor legszívesebben csak sírnánk összekuporodva. „Nincs idő a fájdalomra!” – szól az egyik reklám szövege. Ez nagyon szépen jellemzi a kort, amelyben élünk. Félünk, hogy lemaradunk, kimaradunk, túl későn házasodunk, nem ott tart a karrierünk, ahol kellene, még mindig nincs meg az álomalak vagy az álomház. Hajtjuk magunkat és az életet, rengeteget gondolkozunk a jövőn – de hol vagyunk eközben a jelenben? Észrevesszük a teliholdat? Meglátjuk a sárguló levelek erezetét? Fülelünk, ha olyan madár énekel, amelyet nem szoktunk sokszor hallani? Halljuk a saját gondolatainkat? Vagy a telefongörgetés és a jövőn való aggódás szűklátókörűvé tesz?
A kezünkben van a döntés, hogyan akarunk élni. A sok pici lépésből áll össze az egész életünk. A pillanatokból, amelyeket vagy megragadunk és megélünk – vagy nem. Az ajtó mindig nyitva áll, hogy belépjünk az Atya házába. Neki nem terhek vagyunk, hanem ajándékok! Hiszen ezért teremtett, Ő örömét leli bennünk. Tudom, nehéz elhinni. Néha nekem is. De
minél többször kérjük az Ő látásmódját, minél többet vagyunk CSAK ÚGY Vele, annál jobban megszilárdulunk a valódi identitásunkban.
Fotó: Arise – Facebook
Nehéz megtalálni a csendeket a zajban? Igen. Nehéz megállni a mindennapi pörgésben? Nagyon. Nehéz azt mondani, hogy nem vagyok áldozat, hanem szabad vagyok? Persze. De nem lehetetlen. Mert van egy elképesztő Szövetségesünk, aki soha nem mond le rólunk. Aki látja azt a nőt, akik valójában vagyunk. Aki hisz bennünk és abban, hogy képesek vagyunk változni. Aki a legjobb társat adja nekünk, ha el merjük engedni a saját elképzeléseinket. Aki felsegít, ha elestünk; felfrissít, ha kimerültünk. Aki nem mindig válaszol akkor, amikor akarjuk, de mindig elvezet a valódi válaszokhoz.
Ha egy ilyen Istenünk van, bátran elengedhetjük a kontrollt!
Nem dől össze a világ, ha nem úgy lesz, ahogy akartuk. Ha nem jut energia mindenre. Ha nem vagyunk azok a tökéletes nők, amilyet elvártunk magunktól. Mert tartva vagyunk. És ami a legfontosabb – ezt üzenik a hegyek, a vizek, a fák, a virágok, a föld –: szeretettek vagyunk.
Három nap fáradság, nehézség, lemondás, újjáéledés és váratlan fordulat után azt érzem, vissza tudok cseppenni úgy az életembe, hogy azt önmagában is kalandként éljem tovább, a lehető legjobb Útitárssal.
hirdetés
