Mintha elhittük volna azt a hazugságot, hogy egyedül is megy ez az élet nevű dolog, de valójában nagyon is szükségünk van egymásra. Elmagányosodottan élünk, nemcsak itthon, hanem világszerte. Emberek milliói vágynak barátokra, közösségre, de nem találnak, vagy nem is mernek kapcsolódni. Mi lehet a megoldás? Hogyan tudunk túllépni az önös érdekeinken? A híd című magyar reality bennem ezeket a kérdéseket mozgatta meg.
Nem gondoltam, hogy valaha ilyet írok, de épp egy nagyon izgalmas reality-sorozatot nézek: az HBO kínálatában jelent meg A híd. A sorozat – szemben más valóságshow-kkal – nem arra épül, ki kivel kerül összetűzésbe, ki kivel jön össze vagy szakít a kamerák előtt, hanem egy fontosabb célért van együtt a 15 résztvevő: fel kell építeniük egy 250 méter hosszú hidat három hét leforgása alatt, egy tó közepén lévő szigetig, ahol 30 millió forint található. Amit vagy mindenki megnyer, vagy senki – tehát nem egymás ellen harcolnak, hanem csapatjátékra van szükség.
Ahogy a hivatalos közleményben írják, a széria „az együttműködésre épül, összetett fizikai, szellemi és érzelmi játék. A játékosok között fizikus, zenész, tervező, színész, edző, dekoratőr is található. A reality egyik érdekessége, hogy a különböző életkorú és stílusú karakterek a helyszínen szembesülnek először azzal, mi is lesz a feladatuk.”
Nagyon izgalmas és elgondolkodtató műsorról van szó. Már az első rész lebilincselő volt, mert rájöttem, mi itt a fő kérdés: individualisták akarunk maradni vagy közösségben gondolkodni? Mintha a gyártó ráérzett volna arra, mi a mai társadalmunk egyik legégetőbb problémája: az elmagányosodás, az elszigetelődés,
a „csak én számítok” mentalitás, amely elsőre jól hangzik, de hamar kiderül, hogy így nem jó élni.
Fotó: HBO
Szóval adott egy csoport, amely nagyon különböző karakterekből, más életkorú és társadalmi helyzetű emberekből áll. Percről percre látom viaskodni a játékosokban, hogy csak a saját érdekeik mentén döntsenek vagy inkább vegyék figyelembe a közösség érdekeit is.
Először úgy tűnik, közösségben lenni lemondásokkal jár, mert folyamatosan alkalmazkodni kell, összecsiszolódni, ami persze konfliktusokkal járhat. Időnként áldozatokat kell hozni egymásért. Továbbmegyek: zárójelbe kell tenni a saját törekvéseinket és egónkat. Hát kinek kell ez? – kérdezhetné a ma embere.
Az a helyzet, hogy mindenkinek. Isten mindig is közösségben gondolkodott, ez annyira alapvető nála, hogy maga a Szentháromság is három személy erős közösségét jelenti.
Erre teremtett minket is, hogy egymást segítve, emelve, bátorítva, ki-ki a maga tehetségét és erőforrásait felhasználva adjon bele a közösbe.
Nem erre vágyunk mind? Hogy körülvegyenek azok, akik elfogadnak és szeretnek, akik ott vannak mellettünk, ha baj van, akik hisznek néha helyettünk is, ha épp nem tudunk?
Hiába a mély belső vágy, hogy csapatban legyünk, a fogyasztói társadalom, a média, a politika és még annyi minden más elhitette velünk, hogy mi bizony egyedül is megálljuk a helyünket, nincs szükségünk másokra. Csak magadra számíthatsz! Légy büszke szingli! Nincs szükséged nőre/férfira, egyedül is simán megy minden! Magadnak kell megteremtened az életet, amelyre mindig is vágytál! Gyengeség kifejezni, hogy segítségre van szükséged! Légy erős, légy független – anyagilag, érzelmileg, mindenhogy! – ehhez hasonló szlogenekkel bombáznak, akár direkt, akár bújtatott módon. Amit sokszor hallunk és látunk, az pedig nyilvánvalóan hatni kezd ránk.
Épp ezért kritikusan fontos, hogy a gondolataink ne a világ szerinti gondolatok legyenek, hanem Isten igéje, az Ő igazsága szerintiek. „Ne igazodjatok e világhoz, hanem változzatok meg értelmetek megújulásával, hogy megítélhessétek: mi az Isten akarata, mi az, ami jó, ami neki tetsző és tökéletes.” (Róm. 12:2) Ha nem emlékeztetjük magunkat újra és újra, Ő hogyan látja jónak az életet, akkor könnyen belesodródunk a korszak visszásságaiba.
A magány mára tényleg ijesztő méreteket ölt. Ha csak egy kis kitekintést teszünk a világba: Japánban már külön szó van arra, amikor az emberek teljes elszigeteltségben, modern remeteként élnek (Hikikomori), az Egyesült Királyságban és Svájcban minisztert jelöltek ki a magányosság kezelésére (Minister for Loneliness), de egész Európában jellemző a probléma, az European Social Survey adatai alapján úgy tűnik, az elmagányosodás és a digitalizáció szorosan összefügg. Ha már ennél a felmérésnél tartunk, eszerint
a felnőtt magyaroknak mintegy harmada (!) érzi magát magányosnak.
Bár régen az idősebb generációt érintette elsősorban az elmagányosodás, ma már ez sincs így: a Mental Health Foundation szerint a 18–34 év közötti fiatalok között sokkal többen érzik magukat magányosnak, mint az 55 év felettiek.
Fotó: Dreamstime.com
Nincs erőteljesebb igazolása a magány negatív erejének, mint az egészségre gyakorolt hatása. A magány ugyanis növeli a szív- és érrendszeri betegségek és az étkezési zavarok kialakulásának kockázatát, de sok más pszichés-fizikai tünete is lehet. Azt is megfigyelték, hogy azoknál az idős embereknél, akik izoláltan élnek, nagyobb eséllyel alakul ki demencia és a szellemi leépülés egyéb formái is. És ez még csak a jéghegy csúcsa, hiszen rengeteg fiatal küzd depresszióval, szorongással, öngyilkossági gondolatokkal és más mentális problémákkal. Ahogy a 777-nek adott interjúban korábban Székely András kutató fogalmazott: „A mentális egészséggel egyre többet foglalkoznak az emberek, de még többnyire csak akkor, ha minden más rendben megy, pedig éppen a lelki jóllét az alapja, hogy rendben működjön az életünk. Azt pedig tudjuk, hogy a megelőzés sokkal költséghatékonyabb – és itt ne csak a pénzre gondoljunk, hanem a ráfordított saját energiára – , mint a már kialakult problémák, betegségek kezelése.”
De ha ennyire fontos a testi-lelki egészségünk szempontjából az, hogy közösségben legyünk, mégis mi tart minket vissza? Talán a félelem, hogy mit gondolnak rólunk mások. Talán a közösségi média által keltett hamis illúzió, hogy mindig elérhetők vagyunk egymás számára – holott ez koránt sincs így, és egy chatelés sosem tudja pótolni a személyes találkozást. Talán a megszokás, hogy mindent egyedül kell csinálnunk.
Akármi is legyen az oka az elszigeteltségünknek, ha már felismertük, hogy szükségünk van közösségre, igenis tehetünk érte – a gyakorlatban is! Csak néhány ötlet ehhez:
- Gondold át, kikkel azonos az értékrended, az érdeklődési köröd? Rendszeresen találkozol velük? Mit tehetnél, hogy így legyen?
- Mennyire aktívak az ifik, házicsoportok a gyülekezetedben? Ha nem azok, kivel tudnál beszélni a kérdésről, kikkel tudnátok összefogni, hogy fellendüljön a közösségi élet?
- Szervezz társasozást, piknikezést, kirándulást, közös mozizást vagy bármi hasonló programot a barátaiddal! Ha mindenki a másikra vár, hogy majd szervez valamit, abból sajnos nem lesz semmi.
- Ha van rá lehetőséged, hívd át a családtagjaid vagy mozduljatok ki együtt valahova! Nem kell hozzá pénz sem, hogy jól érezzétek magatokat együtt.
- Ha olyan helyen élsz, ahonnan távol vannak a barátaid, keress új találkozási pontokat és nyiss az új emberek felé! Járj el csoportos edzésekre, keress könyvklubot vagy maradj tovább a mise/istentisztelet után, hogy kapcsolódhass a többiekkel!
A sor még sokáig folytatható, de a lényeg az aktivitás. Ha körülötted mindenki „elvan”, és csak a saját életével foglalkozik, lehetsz éppen te az, aki változást hozol. És persze mindenki nagyon elfoglalt, de ha igazán akarjuk, biztosan meg tudjuk oldani, hogy legalább 2 hetente-havonta találkozzunk azokkal, akik fontosak nekünk.
Fotó: HBO
A híd című sorozat engem erre ébresztett rá új erővel. Hogy muszáj végre máshogy gondolkodunk, muszáj kitörnünk a megszokott, kényelmes, ám sokszor nagyon magányos világunkból! Szembe kell néznünk a hiányérzetünkkel, és
vállalni kell annak a kockázatát, hogy mások között néha igenis sebezhetőnek kell lennünk, ha valódi, őszinte kapcsolatokra vágyunk.
Alapvető, de azért leírom: együtt erősebbek, kitartóbbak, bátrabbak, boldogabbak – és igen, szabadabbak is – vagyunk.
A hídnak erőteljes a szimbolikája is – biztos nem véletlenül ezt a címet választották –, hiszen épp arra van szükség, hogy a szakadékok fölé, amelyek most még köztünk vannak, hidakat építsünk. Nem lesz könnyű és zökkenőmentes, ez egészen biztos. Lesz veszekedés, félreértés, harag, sírás, de sok nevetés, megbocsátás, kibékülés, szövetség is. Mindez tehát megéri.
Szilágyi Anna
hirdetés
