Egyre többször halljuk a hírekben, hogy tizen- vagy huszonéves fiatalok öngyilkosok lettek. Ez nemcsak megrendítő, de arra is felhívja a figyelmet, hogy súlyosan romlott a fiatalok mentális egészségi állapota, amire a Covid csak ráerősített. Székely Andrással, az Európai Szövetség a Depresszió Ellen (EAAD) hazai képviselőjével beszélgettünk arról, milyen jelek utalhatnak arra, hogy valaki öngyilkosságra készül, hogyan lehet megelőzni a tragédiát és hogyan lehetne változást hozni a társadalomban, hogy végre ne legyen kínos szakemberhez fordulni. Kulcsfontosságú lenne a személyes kommunikáció megerősítése, erre épül a Velem lehet beszélgetni kezdeményezés is.
Szilágyi Anna: Mára Magyarországon és világszinten is problémát jelent a fiatalok mentális egészsége, egyre több kamasz küzd szorongással, depresszióval, öngyilkossági gondolatokkal. Hogyan lehetne ezt a tendenciát megfékezni?
Mostanában mindent a Covidra fogunk, de azt gondolom, hogy a járvány inkább csak ráerősített a már meglévő folyamatokra. Szerintem az egyik alapvető probléma, hogy olyan világban nőnek föl a fiatalok, ahol nagyon sok minden jóval kevésbé meghatározott ahhoz képest, amiben az én generációm nőtt fel. A szabadság egyik oldalról jó, de a másik oldalról rengeteg problémát jelent. Nekünk még van hova visszanyúlni, de azoknak a fiataloknak, akik ebben az internetes, információhalmazzal teli világban nőnek fel, sokkal kevesebb kapaszkodójuk van. Az interneten mindenben van egy halom választási lehetőség, és pszichológiai tény, hogy minél több választási lehetőséget adnak valakinek, annál elégedetlenebb lesz a végeredménnyel. A közösségi média platformjain látjuk, hogy mások hogy élnek, mikből maradunk ki, mit csinálnak, ezek befolyással vannak ránk, például negatív hatással lehetnek az énkép alakulására. Közben pedig a szülők sem tudják, hogyan kezeljék ezt, mennyire szólhatnak bele, hol húzzák meg a határokat.
Minden kapcsolatra igaz, hogy sokkal kevesebb a személyes kommunikáció, mint régen és erre a Covid még inkább ráébresztette a fiatalokat. Nekem a 16 éves fiam könyörgött, hogy hadd kaphassa meg minél hamarabb a második oltást, hogy mehessen iskolába a többiekkel. Régebben ilyet én nem tapasztaltam. Ahogy mondtátok, kutatások is igazolják, hogy növekedett a szorongással küzdők és az önsértés előfordulásának száma. Nagyon sokat lendítene az ügyön, ha tudnának kihez fordulni a gyerekek, ha mernének többször kapcsolódni személyesen. Sokszor látok olyat, hogy csak leülnek egymás mellé és nyomkodják a telefonjukat, még egymással is ott beszélgetnek. Többen be is vallják, hogy még ha van is egy-két közeli barátjuk, félnek az emberektől, a kezdeményezéstől. Nekem az az érzésem, hogy ha ebben segítenénk nekik, az máris előrelépés lehetne.
Minden emberre igaz, hogy alapvetően félünk az ismeretlentől. És minél inkább azt érezzük, hogy nem szabad a másikkal beszélni vagy nem tudunk, annál inkább szorongunk.
hirdetésFontos lenne, hogy a fiatalok is érezzék, hogy ez a világ nem egy ijesztő hely és az emberek igenis megszólíthatók.
Fekete Ági: Azért milyen jó, hogy keresztényként vannak közösségeink, van kihez kapcsolódni. Ez nem segít ezekben a bizonytalanságokban?
Én magam is katolikus vagyok, ilyen közegben nőttem fel. A keresztény közösségek adnak egyfajta keretet, kapaszkodót, de általában csak ott, ahol valódi ez a közösség. Sok templomba csak elmennek az emberek, beülnek és meghallgatják az igehirdetést, aztán hazamennek anélkül, hogy beszélgetnének egymással. Azt gondolom, minden olyan közösség tud erőt adni, ahol hasonló értékrendű emberek kapcsolódnak; nemcsak a templomban, hanem ugyanígy jó lehet egy sporthoz kapcsolódó közösség, vagy például egy filmklub.
Érdekes egyébként azt megnézni, hogy a napjainkban elterjedt kognitív viselkedésterápia alapvetően ugyanolyan elemeket tartalmaz, mint Jézus tanítása, mint például a hálaadás fontossága vagy a gondolataink átkeretezése. Akkor is, ha a vallásos tanítását nem nézzük, csak azt, ami az életvitelre vonatkozik.
Fotó: Katona Flóra
F.Á.: Sok olyan hírről hallhattunk a közelmúltban, melyek szerint több fiatal TikTok-kihívásba halt bele, például amikor saját magukat fojtogatták a lájkokért.
Ezek a drasztikus esetek, amelyekről hírt hallunk, de azért nem itt kezdődik a probléma. Ha nem adunk nekik útmutatást, hogy mit kezdjenek azzal, hogy látszólag mindenkinek boldog az élete – persze csak a posztolt képek alapján -, az elviheti őket rossz irányba. Az influenszerek a fiatal generációra óriási hatással vannak, fontos lenne őket is felkészíteni, hogyan kommunikáljanak bizonyos témákban, mert akár életek múlhatnak ezen.
F.Á.: Magyarország egyébként hogy áll most az öngyilkossági statisztikákban?
Nagyon sokat javultunk. A ’80-as években Magyarország még messze világelső volt az öngyilkosságok számában, jelentősen megelőzve a többi országot. Aztán ez nagyon szépen lecsökkent, de még mindig magas, 100 ezer emberből évente nagyjából 16 lesz öngyilkos. 2021-ben 1561 volt az öngyilkosok száma hazánkban, ami a nyolcvanas évek elején még 4900 felett volt. A Covid idején, 2020-ban a férfiak körében megugrott az arány, de aztán visszaállt a csökkenő tendencia. Viszont
kérdés, hogy a fiatalok körében miért nem csökken ugyanígy; a balesetek után a második leggyakoribb halálok körükben az öngyilkosság.
Sz.A.: Hogyan lehet felismerni, ha valaki a környezetünkben az öngyilkosságot fontolgatja? Mit tudunk tenni, ha mondjuk egy barátunkon észrevesszük ennek a jeleit?
A szakemberek „cry for help” kifejezéssel írják le, amikor valaki az öngyilkossági kísérlete előtt – általában nem tudatosan – próbál segítséget kérni. Sokan például elmennek háziorvoshoz testi tünetekkel, de az ismerősöktől is kérdezhetnek váratlan dolgokat („Szerinted tudnál vigyázni a macskámra, ha valami történne velem?”). Több ilyen apró megjegyzést elejthetnek, amiből kirajzolódik, hogy igazából búcsúznak. Emellett, ha valaki öngyilkossági krízisben van, akkor nagyon beszűkül a gondolkodása, meg tud változni a viselkedése. Látjuk rajta a reménytelenséget, például olyanokat mond, hogy „nekem úgysem érdemes, úgysem fog sikerülni, hiába próbálom”. Ha gyanakszunk, hogy valaki öngyilkosságot fontolgat a környezetünkben, bátran kérdezzünk rá! Ha kiderül, hogy mégsem, akkor sem történik semmi, de ha nem kérdezünk rá, megtörténhet a tragédia. Ezt a beavatkozást nevezzük krízisintervenciónak, amit bárki megtehet. Megkérdezhetjük például, hogy „figyelj, mostanában furcsán viselkedsz, nem gondolkodtál azon, hogy bántani akarod magad?”.
F.Á.: De vajon őszintén válaszol, akinek feltesszük ezt a kérdést?
Legtöbbször igen. Az öngyilkosságot fontolgatók nagy része ugyanis valójában nem meghalni akar, sokkal inkább menekülni egy adott élethelyzetből. Legtöbbször, aki túlél egy öngyilkossági kísérletet, arról számol be, hogy szinte azonnal megbánta a tettét. Tehát ha valaki ezen gondolkodik, és erre mások rákérdeznek, az valószínűleg nem fogja eltitkolni. De még ha titkolja is, mindenképpen reményt ad neki, hogy valaki figyelt rá és próbált neki segíteni. Azt az érzést adja, hogy valakinek mégiscsak fontos.
Mindent meg kell tenni azért, hogy a krízisben lévő személy eljusson szakemberhez – pszichológushoz vagy pszichiáterhez –, önveszélyeztető állapot esetén pedig már lehet rendőrt vagy mentőt hívni. Ha valaki tényleg az öngyilkossági kísérlet előtt áll és rátalálunk, akkor nagyon fontos időt nyerni, már néhány perc elég lehet ahhoz, hogy meggondolja magát. Fontosak a lelki elsősegély telefonszámok is, amelyek egy része 0-24 óráig ingyen hívható és szintén nagy segítséget jelent. Ilyen a 116-123, vagy a 116-111 a fiataloknak, de például hívhatók a CallForHelp vonalai is, ahol érzelmi támogatást kaphat, aki szükségét érzi. Ezeket és más segélyhívó telefonszámokat is felsorolunk a www.eaad.hu/help/ oldalon.
Fotó: Katona Flóra
F.Á: Melyek a legveszélyeztetettebb csoportok?
Kifejezetten kockázati csoportba tartoznak a középkorúak és az idősek, főleg a férfiak körében. Érdekes, hogy a nők sokkal több kísérletet követnek el, de a befejezett öngyilkosságok háromnegyedében férfiak érintettek. Ez persze nem azt jelenti, hogy a nők kísérletét nem kéne komolyan venni, sőt! Fontos tudni, hogy többszörösére nő a későbbi befejezett öngyilkosság esélye azok esetében, akiknek már volt öngyilkossági kísérlete, illetve akiknek volt a közvetlen környezetében öngyilkos, ezért rájuk különösen figyelni kell. De a média szerepe is kulcsfontosságú. Több kutatás is kimutatta, hogy ha nem megfelelően írnak egy öngyilkosságról, akkor jelentősen megnőhet az azt utánzó, követő esetek száma, tehát nagyon nem mindegy, hogyan számol be egy ilyen esetről a sajtó. Nyilvánvalóan a depresszió is egy komoly kockázati tényező: tíz öngyilkosból majdnem kilencnek valamilyen súlyos, általában kezeletlen mentális betegsége volt, ami nagyon gyakran depresszió. Ez persze nem azt jelenti, hogy a depresszió egyenes következménye ez, hiszen tíz depressziós emberből átlagosan egy vet véget önkezével az életének. A mi programjaink azt célozzák meg, hogy aki mentális problémával küzd, idejében jusson el szakemberhez.
Sz.A.: A szülőket lehetne valahogy edukálni, hogy ők is hamarabb észrevegyék, ha a gyerekük depressziós vagy öngyilkosságra készül?
Megnehezíti a helyzetet, hogy a serdülőkori krízisek nagyon hasonlóak tudnak lenni egy depressziós emberéhez. Ha egy ötvenes éveiben járó férfi vagy nő minden nap két-három órát fekszik az ágyában és nézi a plafont, az nem nevezhető normálisnak, de ha ugyanezt egy tizenéves teszi, aki órákon keresztül álmodozik, az teljesen rendben lehet. Viszont, ha ehhez durva mértékű viselkedésváltozás társul, látszólag megmagyarázhatatlanul, vagy evészavar, jelentős tanulási problémák jelentkeznek, akkor a szülő gyanakodhat, hogy valami nincs rendben. Ugyancsak feltűnő jel az agresszió megjelenése, felerősödése, akár mások, akár különösen önmaga ellen.
Kulcsfontosságú lenne, hogy a szülők valóban beszélgessenek a gyerekükkel,
mert akkor sokkal hamarabb észlelhetik ezeket a változásokat és elvihetik iskolapszichológushoz vagy más szakemberhez.
Sz.A.: De mi van, ha a szülőben ez fel sem merül, mert szégyellné, ha a gyereke pszichológushoz járna?
Persze, ilyenkor felmerül a stigmatizáció, hogy „nem hülye az én gyerekem”, meg „mi van, ha kiderül, hogy odajár, és dilisnek gondolják”. Miközben ebben semmi szégyellnivaló nincs, és elég sokakat érintő problémáról beszélünk; az emberek 30 százaléka élete során legalább egyszer átesik depressziós epizódon. Nem gondolom, hogy mindenkinek kell fixen egy saját pszichológus, pszichiáter, de ha szükségünk van rá,
legyünk büszkék, hogy mertünk segítséget kérni.
A mentális egészséggel egyre többet foglalkoznak az emberek, de még többnyire csak akkor, ha minden más rendben megy, pedig éppen a lelki jóllét az alapja, hogy rendben működjön az életünk. Azt pedig tudjuk, hogy a megelőzés sokkal költséghatékonyabb – és itt ne csak a pénzre gondoljunk, hanem a ráfordított saját energiára – , mint a már kialakult problémák, betegségek kezelése.
Fotó: Katona Flóra
F.Á.: Ha már a stigamtizációról beszéltünk; még mindig él az a hagyományos, sztereotipikus gondolkodás, amely szerint a férfiaknak erősnek kell maradniuk, nem beszélhetnek az érzéseikről.
Eközben a számok mégiscsak azt mutatják, hogy nagyon is vannak problémák, hiszen háromszor annyi férfi lesz öngyilkos, mint nő. Sztereotípia, hogy csak a nők szeretnek beszélni magukról: a férfiak is ugyanúgy vágynak arra, hogy néha csak meghallgassák őket. Nem is az a legfontosabb, hogy mit mondunk egy krízisben lévőnek; ami igazán számít, az a figyelem. Egyébként a lelki elsősegély-szolgálatoknál, ahol anonim lehet jelentkezni, a hívóknak több mint fele férfi. Tehát itt jóval nagyobb arányban megjelennek, mint mondjuk egy mentális egészséggel foglalkozó rendezvényen, amin javarészt nők vesznek részt. Fontos, hogy a szülők megtanítsák a fiúgyermekeiknek, hogy igenis lehet sírni, ha belül fáj valami – ez nem a gyengeség jele. Ugyanígy persze a nőkre is komolyan oda kell figyelni.
Sz.A.: Mi a Velem lehet beszélgetni kezdeményezés célja, illetve te hogyan kapcsolódsz hozzá?
Sok fiataltól hallottam, hogy manapság nincs hol ismerkedni, nem lehet beszélgetni, megszólítani valakit az utcán. Én ezzel nem értek egyet, azt gondolom, hogy beszélgetni bárhol lehet, és persze nem csak társkeresés céljából. Múltkor például egy kisboltban megdicsértem az eladó cápás pólóját, aki annyira lelkes lett, hogy utána percekig beszélgettünk. Közben persze látom azt is, hogy az emberek elszigetelődnek, a metrón mindenki elfordul, a telefonjába mélyed, nem veszi fel a szemkontaktust. Így jött az ötlet, hogy csináljunk Velem lehet beszélgetni kitűzőket – most is rajta van egy a kabátomon. Ha valaki felveszi, az azt jelzi, hogy bárkivel szívesen beszélget öt percet. Általában azt látom, hogy csak azzal beszélgetünk, akitől akarunk valamit, de a kezdeményezés arról is szól, hogy ezt jóval ki lehet tágítani és csupán emberekként kommunikálni.
Ahogy Kodály mondta, „legyen a zene mindenkié!”, én azt mondom, legyen a beszélgetés mindenkié! Hiszen beszélgetni mindenki tud, legfeljebb egy kicsit gyakorolni kell. Elkészült a Velem lehet beszélgetni kampányhoz a honlap is, amelyet egy iskolapszichológussal összefogva készítettünk, ott minden fontos infó megtalálható, illetve gyakorlati útmutatások is a kommunikációhoz. Már több iskola is becsatlakozott a kezdeményezésbe, lehet ezt ilyen belső körben, egyfajta kommunikációs kihívásként is vállalni. De egyébként bárhol lehet beszélgetni, egy kávézóban, egy boltban, a munkahelyen vagy a postán sorban állás közben.
Fotó: Katona Flóra
Sz.A.: Aki ezek alapján kedvet kapott, hogyan tud csatlakozni?
Aki kedvet kap, az írjon nekünk, és szívesen küldünk kitűzőt. Illetve beszélünk iskolákkal is, hogy adott helyen hogyan tudják megvalósítani a kezdeményezést, és a visszajelzések alapján mi is alakítjuk a javaslatokat.
Az is eszembe jutott már, hogy akár Jézus-szobrok mellé is lehetne tenni ezt a Velem lehet beszélgetni feliratot, hiszen végül is az ima is erről szól. El kell hinnünk, hogy
Isten is így hallgat meg minket: ítélkezés nélkül, odafordulva, értő figyelemmel.
De ugyanígy jó lenne, ha az emberek felvennék a kitűzőt a templomokban is, és kialakulna a valódi kapcsolódás a hívők között, hogy tudjanak egymásról.
F.Á.: Milyen visszajelzések érkeztek eddig azoktól, akik hordták a kitűzőt?
Nagyon pozitívak. Van, aki már régebb óta hordja, és azt jelezte vissza, nem érti, miért mennek oda hozzá az emberek, aztán rájött, hogy a kitűző miatt. Hozzám azért kevesebben jönnek oda, lehet, hogy a szakáll miatt is (nevet).
Nyilván nem mi találtuk fel a spanyolviaszt, eddig is léteztek kommunikációs gyakorlatok, de szeretnénk, ha a nyitottság, az egymás felé fordulás szélesebb körben is elterjedne, ha olyan világban élnénk, ahol az emberek beszélgetnek egymással, vagy legalább tudják, hogy beszélgethetnek, ha kedvük van hozzá. Egyébként egyes kutatások szerint a válások leggyakoribb oka is a kommunikációs problémákban keresendő, így tényleg nem mindegy, tudunk-e egymásra odafigyelve beszélgetni. Ebben szeretnénk segíteni.
Sz.A.: Összességében milyen lépésekre, kiknek az együttműködésére van szükség ahhoz, hogy az ország – és azon belül a fiatalok – mentális állapota javuljon?
Azt gondolom, hogy mindenki a maga környezetében tud a legtöbbet tenni. Nagyon fontos megjegyeznünk, ami már korábban szóba került: bármilyen lelki probléma esetén segítséget kérni nem a gyengeség jele. Merjünk segítséget kérni, és erre ösztönözni mást is, hogy érezze, büszkék vagyunk rá, ha megteszi.
A kríziskezelésben kicsit mindenki részt tud venni, de ehhez oda kell fordulnunk egymáshoz. A fiataloknak is érezniük kell, hogy nincsenek egyedül a problémáikkal.
Meg kell tanulnunk beszélni arról, ha van valamilyen lelki küzdelmünk, és ugyanígy észrevenni, ha a másiknak nehézsége van.
Erősítsük a közösségünket, legyen az akár osztály, akár egy egyházi csoport! Ha példát mutatunk, hogy van élet a telefonnyomkodáson túl, akkor tudjuk egymást bátorítani ebben az egymás felé fordulásban.
Fekete Ági – Szilágyi Anna
hirdetés
