A héten Amerikában egy 28 éves lövész lépett be a nashville-i keresztény általános iskolába, ahol három tanulót és három felnőttet ölt meg. Folyamatosan derülnek ki a részletek, de az események már megtörténtek. Nem csak hatan vesztették életüket, hanem megszámlálhatatlan embert változtatott meg véglegesen ez a tragédia. Hol van ilyenkor Isten? – kérdezzük sokan.
Amikor ilyen tragédiák történnek, sokkolnak és meghasad a szívünk. Sokunkban, akik Krisztust követjük, felmerülhet a komoly kérdés: „Hogy engedhette meg Isten, hogy ez megtörténjen?”, valamint „Vajon valóban létezik Isten?”.
Ha átgondolod, a „Miért engedi meg Isten, hogy a népe szenvedjen?” nem is egy kérdés, hanem tiltakozás. Ez egy dühös kijelentés, amely azt akarja mondani: „Az embereknek nem kéne így megsérülniük” vagy gyakran: Nekem nem kellett volna így megsérülnöm”.
Az emberek a fájdalom ellen lázadnak, ami teljesen érthető. Talán Istent okoljuk, hiszen Neki van hatalma, hogy leállítsa ezt, de valójában azt akarjuk, hogy a mi fájdalmunkat törölje el.
Értelmet adni mások szenvedésének
A fájdalommal kapcsolatos kérdésünk gyakran nem teológiai, hanem magunkra vonatkozik: „Miért engedte Isten, hogy ez megtörténjen velem?” De az is igaz, hogy az emberek gyakran gondolnak mások nyomorúságára és fájdalmára. Időnként mások helyett tesszük fel a kérdést, hogy miért nem állította meg Isten az őrültséget, amely oly sok fájdalmat és zűrzavart okozott számukra.
Miért tűri el Isten, hogy egy lövész a saját népére célozzon – bárhol a világon?
„Gyűlöljétek a gonoszt” (Róm 12,9b) – mondja a Biblia. De ha még ezt is csináljuk, a gonosz gyűlölete is fájdalmas. Ez a 22-es csapdája. Fáj, amikor ellened követnek el bűnt, és az is fájdalmas, amikor olyanok ellen követnek el bűnt, akik számítanak neked. Ugyanígy fáj, amikor a gonosz hordozói vagyunk vagy olyasvalaki a gonosz hordozója, akivel törődünk. Mit jelent, amikor Isten azt parancsolja nekünk, hogy gyűlöljük, ami gonosz? Isten miért nem állítja meg?
Hiszem, hogy az egyik válasz ez: Isten azt akarja, hogy olyanokká váljunk, mint Ő. Isten gyűlöli a rosszat és törődik másokkal. A Biblia azt mondja, hogy Isten gyászol a bűn és a rossz miatt. Én mégis hiszek a csodában, amely finoman vezet Isten tervében, hogy Fiához hasonlóakká váljunk.
Jézus a fájdalmak férfija volt. Jóbhoz és Jeremiáshoz hasonlóan kimondhatatlan fájdalmat tapasztalt meg, csak súlyosabban. Bár Jób és Jeremiás hősiesen kitartott, mindketten engedtek a kísértésnek, hogy Isten ellen kiáltsanak, szidták Istent, amiért megengedte, hogy megszülessenek. Jób így kiáltott: „Vesszen a nap, amikor világra jöttem… miért nem haltam meg, amikor megszülettem?” (Jób 3,3.11). Ehhez hasonlóan Jeremiás így kiáltott: „Átkozott legyen a nap, amelyen születtem! Az a nap, melyen világra hozott anyám, ne legyen áldott” (Jer 20,14).
Éles ellentétben ezzel, amikor Jézus felkiáltott: „Miért?”, Ő egy szóval sem említette annak a napnak az elátkozását, amikor Gábriel elmondta Máriának, hogy a Megváltót fogja hordozni.
Jézus hitben kiáltott és nem lázadva.
A kereszten függve, magára véve a világ bűneit, elképzelhetetlen szenvedések között, Jézus a 22. zsoltárt imádkozta. Jézus így gondolkodott:
Istenem, Istenem, miért hagytál el engem? Miért maradsz távol megmentésemtől, panaszos énekemtől? Szólítalak nappal Istenem, s nem hallod, szólítalak éjjel, s nem adsz feleletet. Mégis te vagy a Szent, aki Izrael szentélyében lakik. Atyáink benned reménykedtek, reméltek, s te megszabadítottad őket. Hozzád kiáltottak és megmenekültek, benned bíztak és nem csalatkoztak. (Zsolt. 22,1-6)
Jézus bízott Istenben még a legélesebb fájdalomban is.
A fájdalom az a termőföld, amelyben a legmélyebb istenhit növekszik. A fájdalom az a kontextus, ahol a szeretetünk érlelődik, hogy mindenekelőtt szeressük Istent. Bármennyire is ellentmondásosnak tűnik ez, összhangban van a hit logikájával.
A bűn problémája
Ennek ellenére a panaszkodás kitör belőlünk. Még mindig dühösek vagyunk, mert az embereknek igazságtalanul kell szenvedniük. Miért nem teszi jobbá Isten a helyzetet?
Érdekes, hogy senki nem reklamál azért, hogy Isten oly sok lehetőséget adott nekünk, hogy saját magunkat bálványozzuk. Én még senkit nem hallottam, aki azt mondta volna: milyen bosszantó az a szabadság, amely megadatott nekünk, hogy bátorítsuk magunkat a túlevésre, a dicsekvésre, a pletykálásra vagy arra, hogy leigyuk magunkat. Senki nem haragszik Istenre, mert megengedi nekünk, hogy elkövessük a kedvenc bűneinket.
Képmutatóan panaszkodunk mások bűneiről, amelyek megsebeznek minket. Ugyanakkor megkérdőjelezzük Isten jóságát, amikor magunkra gondolunk. Mindezt úgy írom, hogy én is ugyanolyan bűnös vagyok, mint mindenki más. De tudok egy igazságot Istenről. Ő kitalált egy utat, amely megszabadít minket a bűntől és rossztól. Így beszél róla Pál apostol:
„Amikor még erőtlenek voltunk, Krisztus éppen akkor meghalt a bűnösökért, noha az igazért is alig hal meg valaki, legföljebb jó emberért vállalják a halált. Isten azonban azzal tesz tanúságot irántunk való szeretetéről, hogy Krisztus meghalt értünk, amikor még bűnösök voltunk.” (Róm 5,6-8)
A bűn széles körben elterjedt, makacs probléma, az egyetlen megoldás rá, hogy Isten csodálatos módon emberi testet öltött és átlényegítette magát bűnné.
Pál így magyarázza: „aki bűnt nem ismert, bűnné tette értünk” (2Kor 5,21). Isten legyőzte a bűnt azáltal, hogy megengedte, hogy megtörténjen. Ugyanúgy, ahogy Isten a rosszat is legyőzte azzal, hogy engedélyezett a rossznak egy virágkort, majd „elnyelte” azt.
A rossz misztériumát egészében senki nem érti, csak Isten. A Szentírás szerint nem a mi dolgunk megfejteni a gonosz misztériumát vagy bármit, amelyről Isten a magasságban úgy döntött, hogy nem nyilatkoztat ki nekünk.
Amint a Mózes 2 29,28 írja: „Ami rejtve van, az az Úr, a mi Istenünk ügye; de a kinyilatkoztatott dolgok ránk s gyermekeinkre tartoznak mindörökre.”
Isten ajándéka a szenvedésen keresztül
Még akkor is, amikor tragédiák történnek, tudhatjuk, hogy Isten megbízható és hűséges. Nagyon sok ajándékot adott nekünk, amelyekkel rábízhatjuk magunkat fájdalmaink közepette, vagy rábízhatunk másokat, akikkel törődünk. Talán a három legfeltűnőbb ajándék: a körülöttünk élő emberek, az öröm ajándéka és az, hogy Isten saját magát ajándékozza nekünk.
Az emberek alatt azokat értem, akik a szociális igazságosságért dolgoznak, segítő kezet nyújtanak vagy a jelenlétükkel szolgálnak. Valószínűleg mindegyikünkre igaz, hogy a legsötétebb óráinkban azokhoz érezzük legközelebb magunkat, akikkel megosztjuk a szeretetünket. Talán az is Isten tervének része, hogy a szenvedő szív puhább, könnyebben kitágulhat és megtöltődhet szeretettel.
Az öröm ajándékában arra a nagy megkönnyebbülésre gondolok a fájdalom után, amely meglep minket. Én többször is megtapasztaltam ezt a meglepetést. Ennek nagy szerepe van abban, miért nem vagyok ateista.
Minden egyes alkalommal, amikor imában vártam az Úrra és kiöntöttem Neki a szívemet, Ő megvigasztalt és felemelt.
Be be kell lépnünk a fájdalomba, nincs más út az igazi örömhöz.
Isten saját magát adja ajándékul: ennél a Szentlélek vigasztalására és Isten békéjére gondolok, amely nagyobb, mint amit megérthetnénk. Az ígéret, hogy Krisztust szemtől szemben láthatjuk, amikor újra eljön, szintén óriási öröm. Ez lehetővé teszi számunkra, hogy együtt szenvedjünk Jézus Krisztussal. Kevesen vannak, akik ezen az úton mernek közelíteni Istenhez. Magam is rájöttem, hogy nem vagyok jó benne. De Isten türelmes és megbocsátó, és minden egyes alkalommal, amikor valaki bűnt követ el ellenünk, megkapjuk a lehetőséget, hogy kegyelmet befogadó edénnyé váljunk. Csak akkor válhatunk azzá, ha Istenhez kiáltunk, amikor igazságtalanság történik velünk.
Kilenc hosszú év után, amíg harcoltam azzal, hogy létezik-e Isten, arra jutottam: igen, Ő van. Első kézből fedeztem fel, hogy az Isten beszél hozzánk és hall minket. Isten személyes kapcsolatra vágyik velünk. Felfedezhettem az élő Istent, mert Ő kinyilatkoztatta magát nekem, amikor válaszolt az imáimra a saját jelenlétével. Isten közel jött. Megvigasztalt engem, de nem mindenre érvényes válaszokkal, hanem a jelenlétével töltött be.
Forrás: Relevant Magazine
Fordította: Nagy Betti
hirdetés
