Martos Levente Balázs püspök immár négy éve a Központi Papnevelő Intézet rektora, a papképzésben azonban már több mint 15 éve vesz részt, korábban a Győri Brenner János Hittudományi Főiskola tanára és prefektusa volt. Saját tapasztalataira is alapozva tartott előadást a hazai papképzés múltjáról és jelenéről, a fejlesztendő területeket és jó gyakorlatokat sem kihagyva. Előadásában olyan, sokakat foglalkoztató témákra is kitért, mint a cölibátus és a paphiány kérdése.
A Szombathelyi Egyházmegye szervezésében valósult meg a frissen püspökké szentelt atya előadása, melynek eredeti címe igencsak figyelemfelkeltőnek hangzott: „Egyházi életünk állatorvosi lova vagy Pegasus megszelídítése? – A papképzés céljai és reményei”. A Központi Papnevelő Intézet rektora beszédében meg is indokolta, mit takar ez az elnevezés. „A papképzéssel kapcsolatban sokunknak kettőségérzete van. Bizonyos értelemben nagyon nagyok és magasak az elvárásaink a papjainkkal, így a papképzéssel szemben is. Közben azonban azt tapasztaljuk, hogy a papképzésen egyházunk minden betegsége és nehézsége megmutatkozik. Másrészről pedig beszélhetünk a Pegazus megszelídítéséről is. A Pegazus mitológiai lény, szárnyas ló, amelynek a megszelídítése csodálatos lehetőséget rejt magában. Aki hivatást érez magában, és a szemináriumba kéri felvételét, gyakran úgy érzi, hogy szárnyal, hogy égi hivatása van. A kérdés már csak az, hogy hogyan lehet ezeket a szárnyaló lelkeket megszelídíteni, az egyház közösségébe integrálni?” A rektor tehát úgy látja, hogy a szemináriumokban érzékelhető ez a két véglet; egyrészt, tapasztalják a növendékek a papképzés nehézségeit, gyenge pontjait, ugyanakkor a hivatásban rejlő lehetőséget is.
Martos Balázs előadása során többször hivatkozott II. János Pál papoknak írt buzdítására, amely magában foglalja a papok egész életükön át tartó képzési tervét, hiszen tudjuk, a jó pap holtig tanul.
II. János Pál is elismeri, hogy a papnevelés nem könnyű feladat, sőt egyenes azt mondja, hogy „az egyház egyik legnagyobb és legnehezebb feladata az emberiség evangelizációjában”.
A püspök bevezetője után történeti áttekintést nyújtott a szemináriumokról. „A ma ismert szemináriumok a 16. században jöttek létre a tridenti zsinat mentén, ugyanis a reformáció hatására elinduló katolikus megújulás egyik eleme a papok képzésének átdolgozása volt. Az egyes egyházmegyék kollégiumokat hoztak létre, ahol a jelentkezőket közösségi életre szoktatták, ennek előnye, hogy az elöljárók jobban megismerték a papnövendékeket. Ezenfelül fontos hangsúly helyeződött a tanításra is, mivel a kor egyházi vezetői úgy tartották, a reformáció azért tudott könnyen teret nyerni, mert képzetlenek voltak a papok és a hívek, ezért szükséges, hogy elméleti szinten jobban felkészítsék őket. Elkezdtek tehát nyelveket tanulni, filozófiát és dogmatikát… majd egyre több és több szeminárium jött létre az országban.”
Fotó: Papnövendékek (Facebook/Központi Papnevelő Intézet)
A püspök azért tartja fontosnak a történeti áttekintést, mert napjainkban a szemináriumokkal kapcsolatban felmerülő kérdésekre részben megtaláljuk a választ, ha tisztában vagyunk a múlttal. „A kommunizmus alatt több szemináriumot bezárattak. A rendszerváltozás idején az a nagy remény élt a Magyar Katolikus Egyház tagjaiban, hogy újra sok lesz a papi hivatás, szabad életet élhet az egyház. Ezen remény mentén szorgalmazták a püspökök, hogy minél több egyházmegyében hozzanak létre papnevelő intézetet, sajnos azonban a várt fordulat nem érkezett meg. Eleinte, bár volt egy erősebb fellendülés, a ’90-es évek végétől jól látható módon csökken a papi hivatások, a szemináriumokban képződő fiatalok száma.”
A Központi Papnevelő Intézet rektora elmondta, hogy a papokkal szembeni elvárások is változtak az idők során. A tridenti zsinat azt a hittételt állította középpontba, hogy a papok Krisztus áldozatának megjelenítésébe kapcsolnak be bennünket, híveket. A II. Vatikáni Zsinat ezt a teológiát nem tagadja, sőt, megerősíti, ugyanakkor további pontokkal egészíti ki. Erősebb missziós lelkületet vár el a papságtól, jobban hangsúlyozza közösségvezető, közösségszervező szerepüket. A rendszerváltozás után azért, hogy a papképzés államilag elismert diplomát tudjon nyújtani, egy sor új követelménynek kellett eleget tennie.
A kihívások így váratlanul megsokszorozódtak, miközben az emberi erőforrás csökken.
II. János Pál apostoli buzdításában a papnevelés négy legfontosabb dimenzióját is megjelölte, ezeket bővebben is kifejtette Martos Levente Balázs püspök, melyek a következők: emberi, lelki, szellemi és lelkipásztori dimenzió. „Az ember természeténél fogva fejlődésre hivatott. Amikor egy embertársunkkal találkozunk, akkor gyakran az első benyomásunkat, az iránta érzett szimpátiát vagy antipátiát nem az fogja meghatározni, hogy az illető hogyan gondolkodik egy adott filozófiai tételről, hanem az, hogy mennyire látjuk őt egységes, érett személynek. A papságban működőknek az emberi érettség magas szintjét kell megvalósítaniuk. Amennyiben ez még nem történt meg, legalább annak kell tudatában lenniük, hogy mi az a nehézség, amivel küzdenek.”
A lelki dimenzió az Istenkapcsolatot, a Szentlélekben vezetett életet jelenti. „Nekünk, papoknak meg kell tanulnunk úgy élni, hogy a lelkipásztori tevékenységünk ne csak a munkát jelentse; hogy amikor lelki dolgokkal foglalkozunk, akkor az a mi lelkünket is táplálja.” A képzés harmadik dimenziója a szellemi képzés, ennek kapcsán a rektor hangsúlyozta, hogy nem lehet minden embertől ugyanazt a teljesítményt elvárni, ugyanakkor az emberi fejlődésünkhöz a tudásunk, szellemi horizontunk fejlődése is hozzá tartozik. Végül a negyedik dimenzió a lelkipásztori, amelynek egységbe kell rendeznie a korábbi dimenziókat. „Ennek a négy dimenziónak kicsit más a súlya a képzés különböző időszakaiban. Az ún. tanítványi szakasz a szeminárium első két évét fedi le, ez az emberi érés időszaka. Abban az életkorban tanulnak a szemináriumban ezek a fiatalemberek, amely az ő személyes növekedésükben is nagyon meghatározó időszak. Ilyenkor főleg filozófiával foglalkoznak a hallgatók, hogy az kinyissa őket a világ sokféle szemléletére. A következő szakasznak a konkrétabb felkészülés a célja, amely során a papság feladatait kell, hogy megértsék és elmélyítsék, ez a szűk értelemben vett teológiai tanulmányok ideje. És végül az ötödik év végén vagy a hatodik évben érkezik el a lelkipásztori dimenzió ideje, mikor a növendékek egy-egy plébánián szolgálnak.”
Fotó: Facebook/Központi Papnevelő Intézet
Tisztában kell lennünk azzal, hogy
a papnevelő intézetbe jelentkező fiatalok még csak egy kezdeti döntést hoztak meg.
„A szemináriumi évek részben arra szolgálnak, hogy a növendékek jobban megértsék, mit jelent papnak lenni, meglássak ezzel kapcsolatban a saját nehézségeiket is.” A püspök elmondta, hogy a pozitív, megerősítő pedagógia gyakorlása mellett az elöljáróknak, lelkivezetőknek az első két év után még egyszer meg kell vizsgálniuk, hogy a növendék készen áll-e erre a hivatásra. „Jálics Ferenc jezsuita atya egy gondolatát hoznám be, aki a hívő ember útját a hegymászáshoz hasonlítja, a lelkivezetőt pedig a hegyi vezetőhöz, akinek kezdetben mindjárt föl kell mérnie, kivel áll szemben. A hegyi vezetőnek oda kell figyelnie, hogy vajon ez a vállalkozó, aki most föl akar jönni a hegyre, mennyire vágyik igazából arra, hogy fölmenjen a magasságba. Hiszen a hegyek olykor veszélyesek. A hegymászónak követnie kell a vezetőt. A hegyi vezetőnek világossá kell tenni az érdeklődő számára a hegymászás követelményeit, hogy tudatosíthassa eltökéltségét. Ha az ifjú már az első csúcs megmászásához is magával akarja vinni a számítógépét, néhány könyvét és a gitárját, akkor a vezetőnek fel kell őt világosítania, hogy ez sajnos nem lehetséges.”
A rektor a szemináriumokban zajló változásokról is beszélt, például, hogy ma már olyan területeken is képzik a papokat, amelyekre korábban nem volt hangsúly fektetve. „Médiakurzust szervezünk a növendékeinknek, hogy a média használatával és a médiaszerepléssel tisztában legyenek. Manapság a gyermekvédelemről is többet kell beszélnünk, hiszen ez egy nagyon súlyos hibákat mutató terület.”
A szeminárium Martos Levente Balázs szerint kiváló hely a fejlődésre, az intenzív közösségi élet megélésére. Ez azonban a későbbiekben nehézséget is jelenthet, hiszen mikor egy frissen felszentelt pap kikerül egy plébániára, ritkán veszi körül olyan erős közösség, mint tanulmányai során. „Ebből viszont ne azt a tanulságot vonjuk le, hogy meg kell szüntetnünk a szemináriumok közösségi életét, inkább azt kell erősítenünk növendékeinkben, hogy az itt megtapasztalt életet bontakoztassák ki máshol is, vigyék mintaként tovább.”
Az előadás végén lehetősége nyílt a hallgatóságnak kérdezni, így felmerült például, hogy vajon sikerül-e a papi életre felkészíteni a szeminaristákat? „Azt gondolom, hogy felkészíteni nem tudjuk őket a papi életre” – kezdte meg válaszát Martos Balázs. „Sokféle a világ, és sokfélék a növendékek is.
A mi feladatunk, hogy elindítsuk őket a valódi belső fejlődés útján.
Egy olyan úton, amelyen tudatában vannak a nehézségeiknek, szükségleteiknek, lehetőségeiknek, hozott talentumaiknak, fejleszthető képességeiknek. Másrészt az a feladatunk, hogy jó vírusokkal megfertőzzük őket. Mindannyian tudjuk, hogy az életünk különböző szakaszaiban más-más mértékben vagyunk fogékonyak erre vagy arra. De pusztán az a tény, hogy a szeminárium, mint közös tapasztalat, a papság életét megelőzi és bevezeti, különleges jelentőséget kölcsönöz mindannak, amit ebben a formációs időszakban a növendékek tapasztalnak. Csupán azért, mert többször megpróbáltuk a növendéket a cölibátussal kapcsolatban komoly gondolatoknak kitenni, még nem biztos, hogy tudatában van annak, milyen nehézségek fogják őt érni ezen a területen 20 év múlva.” A rektor elmondta, nagyon korlátozott az, amit a tanárok meg tudnak tenni, ugyanakkor a jövőért mindenkinek saját magának kell felelősséget vállalnia. „Azt tudjuk tenni, hogy az Evangélium értékeivel, valamint hiteles emberi kérdésekkel szembesítjük őket, és abban bízunk, hogy amikor 10-20-30 év múlva előkerülnek bizonyos kérdések, ezeknek a tapasztalatoknak a magvai kihajtanak bennük.”
Fotó: Facebook/Központi Papnevelő Intézet
A papképzés kulcsfontosságú eleme a felvételi folyamat. „A jelentkezők személyes elbeszélgetésen vesznek részt saját püspöküknél, majd orvosi vizsgálaton, és több esetben pszichológiai vizsgálaton is. Régebben szigorúbb volt a hozzáállás, és úgy gondolom, hogy a felvételi követelményeket világosabban kéne meghatározni. Sok helyen van erre jó módszer, de pont a Központi Szeminárium egy olyan hely, ahol mi csak megkapjuk a növendékeket. Tehát bizonyos esetekben nem tudunk eleget róluk, ezért kiemelten fontos, hogy a közösségi életben felfigyeljünk a nehézségekre, amelyeket még lehet orvosolni. De alapvetően azt látom, a növendékek nagyobb része pozitív, jó motivációval és jó képességekkel érkezik a szemináriumba.” Magyarországon, mivel nincs minden egyházmegyében szeminárium, a papok lelki utánkövetését az egyházmegyék végzik, ahol részt vehetnek papi rekollekción (lelkinapon), papi közösségi alkalmakon. „Vannak olyan egyházmegyék, ahol a szemináriumokból kikerülő fiatal papságra megpróbálnak külön gondot fordítani, azonban jelenleg ezek a struktúrát még kialakulatlanak.
A papság utánkövetése történhetne professzionálisabb, szervezettebb formában.”
A Központi Szeminárium egyik pozitívuma, hogy a kispapok bizonyos előadásokon más hallgatókkal együtt tanulnak, fórumokon, közösségi programokon találkozhatnak korukbeli fiúkkal és lányokkal, így kikerülnek a védelmező burokból. „Azt is pozitívnak tartom, hogy nálunk görögkatolikus és római katolikus növendékek együtt készülnek a papságra, és látom azt, hogy milyen szeretettel figyelnek oda a cölebsz hivatásra készülők a házas hivatásra készülőkre – ugye a görögkatolikusok nősülhetnek, tehát családot is alapíthatnak -, és hogy látják a szüzességet fogadó fiatalok, nem könnyű bizony papként arra vállalkozni, hogy a családját is gondozza az illető. Nem arról van szó, hogy a cölibátussal kapcsolatos kérdések egyszer s mindenkorra eltűnnek az ember életében, de a kegyelemként, ajándékként megélt közösségi élet egy életre szólóan jó viszonyítási alap lehet.”
A Ferenc pápa által szorgalmazott szinodalitáshoz kapcsolódva is érkezett kérdés, mégpedig, hogy a szemináriumokban felkészítik-e a papokat arra, hogy nyitottak legyenek plébániájukon a közösségi gondolkozásra, hogy ne magányos harcosak legyenek, hanem együttműködjenek a laikusokkal, és őket társaknak tekintsék az Isten országának építésében? „Az, hogy milyen Istenképünk van, nem a fogalmaikon látszik meg, hanem az életünkön. Nem tudunk gyökeresen mást képviselni, mint amilyenek ténylegesen vagyunk.
Itt a szemináriumban saját lényünk tehetetlenségével élünk.
A Központi Intézetben van olyan növendék, aki egy dunántúli kisfaluban népegyházi körülmények között nőtt fel, és van olyan növendékünk, aki egy jól menő budapesti, közösségi szemléletű plébánián nevelkedett. Mi annyit tehetünk, hogy a kettejük találkozását segítjük” – adta meg a válaszát a rektor, majd hozzátette: „a szeminaristák külön előadások keretében megismerkedtek a ma Magyarországon működő lelkiségi mozgalmakkal, amiért nagyon hálásak voltak. Ez persze nem azt jelenti, hogy rögtön valamelyik lelkiségbe be is kapcsolódnak, de a közösségek ismerete megfűszerezi az életüket.”
Martos Levente Balázs az egyházat jellemző „szent lassúságról” is beszélt. „Az egyházi élet nagyon lassan alakítható, de alakítani kell. A szemináriumban a magam részéről azt próbálom elkerülni, hogy valamit olyan erővel kényszerítsek rá a hallgatókra, hogy attól a lelkiségtől, iránytól elforduljanak. A papi növendékekben nagyon erősen él általában, hogy ők Isten meghívottjai, és szeretnék ezt megélni. Ez egyfelől erősítendő gondolat, mely a hivatásuk fontos alapja. Azt, hogy a meghívásukat, hivatásukat hogyan tudják ténylegesen a közösség javára használni, valószínűleg évek és évtizedek alatt kell majd megtanulniuk egy plébánián.”
Őszintén beszélt arról is, hogyan szeretne változásokat elérni az Egyházban. „Nem vagyok az a típus, aki mindjárt mindent szívesen átalakít, és rögtön nagyon ügyes és gyors döntéseket hoz. Inkább vagyok lassú víz, amely remélem, hogy partot mos, mint egy vihar. Nem azt akarom mondani, hogy nem találom jogosnak a papneveléssel kapcsolatban felmerülő kritikákat. De
pontosan tudom, milyen mérhetetlen ellenállással kell megküzdeni, amikor egy ilyen nagy, értékes és fontos közösségben, amilyen a Katolikus Egyház, bármilyen apró dologban változást szeretnénk látni.”
Fotó: Facebook/Központi Papnevelő Intézet
A paphiány jelenségével hívekként mi is egyre gyakrabban szembesülünk, így jogosan tette fel egy érdeklődő a kérdést, hogy mit lehetne tenni a jövőben azért, hogy a szemináriumok feltöltődjenek? „Imádkoznunk kell. Nem mennyiségileg kell többet imádkoznunk. Az imádság számomra Isten nagyobb szeretetének, mélyebb megismerésének a helye, amelyben mi magunk is elkezdünk azzá válni, akinek Isten megálmodott minket. Az imádság kivételes helye annak, hogy az egyházi közösségeink is alakuljanak, növekedjenek, bátorodjanak, szabadabbá váljanak. Tehát azt gondolom, hogy az ilyenfajta, életet alakító imádságban kell növekednünk. A liturgiáknak jobban kell tükröznie azt, hogy szeretjük az embereket, tiszteljük, dicsérjük és imádjuk Istent. És hogyha ez így van, akkor az egyházi életünk szíve elkezd jobban dobog.”
Martos Levente Balázs arra a társadalmi jelenségre is rámutatott, hogy
a helyi közösségek egyre bezárkózóbbak, és ez közvetetten a papi hivatások csökkenését is eredményezheti.
Ez a felismerés ugyanakkor segíthet nekünk, világi híveknek abban, hogy megértsük, mi a felelősségünk. „Egy olyan közösségben, ahol az emberek nyitottabbak, ahol szeretnek beszélgetni egymással, egymást támogatják, mindenfajta közösségi elköteleződés könnyebb. A fiatalok oda mennek, ahol azt érzik, valami értékeset és nagyszerűt tehetnek. Ha sikerül a papságot és az egyház életét értékes kincsként megmutatni, akkor a fiatalok közül mindig lesznek olyanok, akik meglátják a papi hivatásban a fantáziát.”
hirdetés
