2023. 03. 28.

„Semmink sincs, amit nem Istentől kaptunk” – Nagyinterjú az Eucharist Zenekarral

Immáron 25 éve zenélnek, először Testvérek, majd Gável Testvérek, az elmúlt évektől pedig Eucharist Zenekar néven. Volt ebben az időszakban mélység és magasság, népszerűség, elengedés, újrakezdés, de ami talán a legfontosabb: a szívük egyre jobban lángol Jézusért. Zenéről, megosztó megítélésükről, pénzről, hitről, ökumenéról és a két nyolcgyermekes család húsvétjáról beszélgettünk Gável Andrással és Gável Gellérttel.

Rögtön egy nehéz kérdéssel kezdeném a beszélgetést. Egy 25 éves életmű van már mögöttetek, amelyben többezres telt házas koncertek, zenei kitüntetés, egyetemi zenei képzés, hazai és határon túli szolgálatok szerepelnek. Mégis mintha két tábor lenne. Vannak, akik töretlen lelkesedéssel követik a munkásságotokat, és vannak, akik erősen megítélnek benneteket. Szerintetek miért van ez a megosztottság, mennyiben jogos, mennyiben szolgáltatok rá?

Gável Gellért: Egyfelől azt gondolom, nem mindegy, hogy a megosztás alatt azt értjük, hogy az emberek szerint a mi célunk a megosztás, széthúzás provokálása, vagy egyszerűen vannak, akiknek tetszik a tevékenységünk, másoknak meg nem. Előbbi távol áll tőlünk, utóbbiban pedig Jézus a példa számunkra, őt igyekszünk követni. Másfelől azok az események, amelyek a hibáinkból fakadó megosztás következményei, azok valóban igaz dolgok. Az, hogy a Testvérek együttes felbomlott hét év tündöklő működés után, a mi hibánkból is ered. Mi nagyon fiatalon kezdtük ezt el, és szerintem nem voltunk a tudatában annak, hogy mennyi embert bántottunk meg anélkül, hogy ezt észrevettük volna.

Gondolod, hogy emiatt mondják ma, 2023-ban is néhányan, hogy a munkásságotok nem teljesen hiteles?

Gellért: El tudom képzelni. Tudnék magamra úgy ujjal mutogatni az elmúlt időszakban, amikor én is elfordultam volna magamtól.

Gável András: Ehhez tegyük hozzá, hogy ahogyan minden ember változáson megy át, jó esetben fejlődésen, ugyanúgy változott az a környezet is, amiben annak idején, 25 évvel ezelőtt zenélni kezdtünk. Mai napig sokakban van egy nosztalgikus érzés azokról az időkről, amikor „a Sillye Jenő szárnyai alól kirepült fiatal csapat megtöltötte a Petőfi Csarnokot”.

Mi lehetett a nyitja a népszerűségeteknek?

András: Nagyon emberközeli csapat voltunk, a koncert után beszélgettünk az emberekkel, közelről ismertek minket. Nem bújtunk el az öltözőben, pedig többen mondták, hogy az lenne az igazán „profi”, de mi nem ilyenek voltunk.

Másképp csináltátok, mint a megszokott.

Gellért: Igen. És ugyanez a „másképp” megvan bennünk most is. Ha a megosztás témakörét szeretném körüljárni, akkor az Úr Jézus – az életünkben végzett munkájával – maga tett minket megosztóvá bizonyos emberek szemében. Ez kicsit szent pökhendiségnek hangozhat, pedig nem akarom, hogy az legyen.

Ha valaki a mai világban az alapvető értékek mellett kiáll, megosztó személyiséggé válik, mert ez nem trendi.

Az a baj, hogy ez a két dolog összekeveredett, főleg azok fejében, akik már régen is hallgattak minket. Az akkori tényleges hibáink miatt ma nem tudok próféta lenni az ő hazájukban. Az ő nyitottságuk is hiányzik ahhoz, hogy új lapot adjanak nekünk, és ne a régi szemüvegen keresztül nézzék a mai dolgainkat. A hibák következményét kijavítani mindig a legnehezebb dolog. A rágalmakat pozitív szemléletbe tenni szinte lehetetlen küzdelem, mert a negatív hír, a rágalom mindig sokkal gyorsabban terjed.

hirdetés

Gável Gellért
Fotó: Hollai Kornél András

Sajnos ez egy általános jelenség, nem csak titeket érint. Szerintetek ki lehet lépni a skatulyákból?

András: Novemberben volt egy szimfonikus koncertünk a Mátyás-templomban, ahová eljöttek régi zenésztársaink is. Ekkor felmerült az igény, hogy legyen egy beszélgetés, ahol átnézhetjük a múlt történéseit, amelyek sebeket okoztak. Tisztázhatjuk, hol csúszott el a kommunikáció. Mindnyájan azt éreztük, hogy nem rekedhetünk meg egy korábbi szinten, ahogyan a hitünkben sincs megállás.

Ma már nem hihetek az ’97-es Gável András hitével!

Sokan még ma is azt keresik, ami az indulásunk idején megtapasztalható volt. De közben mind hitéletileg, mind zeneileg fejlődtünk. Gellért például elvégezte közben a Zeneakadémiát. Megfogalmazódott bennünk, hogy amit csinálunk, az legyen a lehető legjobb, hiszen elsősorban Istennek adjuk. Nem elégedhetünk meg a kevésbé jóval.

De ez pozitív dolog. Miért lett mégis sokak számára negatív a megítélésetek?

Gellért: Régen mi voltunk a fókuszban, és sokkal gyermetegebb, amatőrebb volt a szolgálatunk, ami így nem bántott, de nem is késztetett változásra senkit.

Én azért tanultam tovább a zenei pályán, mert úgy éreztem, hogy akkor vagyok lelkiismeretes, ha profin végzem, amit az Úristennek akarok felajánlani.

Nem attól lesz profi valami, mert a körítés jó, hanem attól, hogy hitelesen állok benne, többek között szakmailag is. Ahogy ez az igényesség és hivatástudat egyre inkább megvalósult a zenénkben is, az emberek elkezdtek egoistáknak látni bennünket. Pedig mi pont ekkor helyeztük Istent igazán a fókuszba a lelki fejlődésünk során.

Szorosan kapcsolódik ehhez egy másik témakör is: sokan mondják rólatok, hogy anyagiasak vagytok.

András: Nehéz erre válaszolni, mert amint az anyagiakat érintjük, azonnal ránk tapad a túlzott anyagiasság bélyege. Előrebocsátanám, hogy soha nem az anyagiak vezéreltek bennünket a szolgálat során. Az mindig másodlagos volt, de ezen keresztül rendszeresen megtapasztalhattuk Isten gondviselő szeretetét. A napokban mondta a feleségem, hogy nem szemérmeskedhetünk tovább az anyagiak tekintetében, amikor meghívnak valahová bennünket. Nyilvánvaló, hogy az Úrért végezzük a szolgálatot, de havonta nagyjából négy olyan alkalom van, amikor el tudunk menni a zenekarral valahová, és nekünk elsősorban ezekből az alkalmakból kell eltartanunk a nyolc-nyolcgyermekes családunkat, fedezni a felkészülést és alkotási folyamatokat. Ez segíthet megérteni, hogy a zenei szolgálat díja mögött mennyi minden áll. A másik aspektus, hogy pontosan a gyerekeink miatt, és azért, hogy jó apák tudjunk lenni, nem oszthatjuk meg az időnket, a tevékenységünket. Nem csinálhatunk ezer más dolgot, hogy egzisztenciálisan rendben tudjunk lenni, de aztán a feleségünktől, gyerekeinktől lopjuk az időt, azzal a felkiáltással, hogy „értsétek meg drágáim, most azért nincsen apa, mert indul szolgálni az Úristennek”. Bár tudom, hogy sokan ezt várnák el.

Gellért: A keresztény könnyűzene alapvetően egy közösségi zenei forma. Sillye Jenő és mások munkásságának köszönhetően beemelődött a liturgikus zenei világba. Akkoriban (’80-as évek) még nem volt olyan erős hagyománya, hogy a zenei képzettség alapja legyen templomi zenei szolgálatnak. Ma az tapasztalható, hogy a keresztény könnyűzene próbál felzárkózni ahhoz az igényhez, amelyet az egyházi komolyzene képvisel: legyen szent, egyetemes és művészi. Művészivé pedig attól válik, ha valaki tanulja is a zenét.

A keresztény könnyűzene fejlődésnek indult, talán éppen a világi folyamatokkal szinkronban.

Az Apor Vilmos Katolikus Főiskolán elindult a hivatalosan bejegyzett Egyházzenész, kántor-gitáros felnőttképzés, elsőként az országban, az általunk kidolgozott Sacro Song oktatási tananyagra alapozva. Ez egy pozitív fejlődés: szakképzés, amelyet el kell ismernünk. Az is elismerés, ha megköszönünk valamit, de hozzátartozik az anyagi vetület is, amellyel lehetővé tesszük, hogy az folytatódhasson. Méltó a munkás a maga bérére.

Ha jól sejtem, számodra kifejezetten fontos ez a képzés.

Gellért: Mikor kissrác voltam, azt láttam, hogy egyházzenei körökben nagyon sokan nem értik meg a keresztény könnyűzenét. Kifejezetten támadták Sillye Jenő bácsit, akivel már a ’90-es években együtt zenéltünk. Akkor megfogadtam, hogy nagyon szeretném ezt a műfajt akkreditálni. És rátette a pecsétjét az Úr erre, mert el tudtam végezni a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Tanárképző szakát, gitárművész lettem.

Gável Gellért
Fotó: Hollai Kornél András

Visszatérve az anyagiak kérdéséhez, azt hiszem, nem egyedi eset a tiétek. Keresztény körökben sokszor nehézkes a pénzhez való viszony.

Gellért: Kicsit úgy működik ez, mintha mondjuk a plébániai közösség valamelyik kertész tagja lenyírná a füvet a templomkertben, de nem fizetünk neki, mert hozzánk tartozik. De ha kívülről hívnánk egy kertészt, annak megfizetnénk a munkáját. Mindezt úgy mondom, hogy nem az anyagiak motiválnak, viszont fontos lehet tisztán látni a dolgokat ezen a területen is.

András: Ez a szemlélet, az elvárt önkéntesalapú tevékenység miatt, azt sugározza kifelé, hogy az illető pénzéhes, profiskodó, nagyképű stb. Jó példa erre a HungaRio pécsi rendezvénye, amelynek végén mi adhattuk a záró dicsőítő koncertet. Mindössze útiköltséget tudtak felajánlani a program szervezői, de mi így is vállaltuk. Annyit kértünk csak az esemény pénzügyi referensétől, hogy hadd kérjük meg a jelenlévő fiatalokat, hogy hozzátehessék az alkalomhoz a kizárólag hitből jövő anyagi felajánlásaikat. Nagyon sokan megérintődtek ettől. Én magam is, amikor láttam, hogy a fiatalok valóban az Úrnak szánják oda az utolsó százasaikat. Nem több, mint 24.500 forintot adtak nekünk össze a jelenlévők, és becsülték meg ezzel a szolgálatot, amelyet az Úrért végzünk. Végül ez az eset úgy terjedt el, hogy az Eucharist több százezer forinttal lehúzta a szegény katolikus egyetemistákat. A mai napig fel-felbukkan ez az eset, amely igaztalanul bélyegez meg bennünket.

Mindez már tíz éve volt. Ilyen múltban gyökerező történetek mellett meg lehet még változtatni, amit az emberek gondolnak rólatok?

Gellért: Mi nagyon szeretnénk, hogy így legyen, mert ez elég nagy béklyót köt a tevékenységünkre és a szolgálatunkra. Folyamatosan falakba ütközünk, inkább másokat hívnak helyettünk, akiket – feltételezem – kifizetnek.

András: Ez az ominózus pécsi eset belerágta magát az egyházi központi döntéshozók tudatába, és megdöbbentő módon tovább is adják egymás között ezt a vélekedést. Emiatt olyanok is negatívan állnak hozzánk, akiknek semmi ismeretük sem volt korábban rólunk és az általunk végzett zenei-missziós, kultúrevangelizációs szolgálatról. Azért, hogy jót és reménykeltőt is mondjak, nemrégiben történt egy kiengesztelődés éppen egy ilyen esetben. Egy nagy egyházi esemény egyik szervezője szándékosan kerülte, hogy minket bármire is felkérjen a szervezés során, mindezt csupán a pletykákra alapozva. Utólag őszintén sajnálta ezt, és a kiengesztelődéssel gyógyultak a sebek. Bennünk is.

Gável András és Gellért
Fotó: Hollai Kornél András

András: Fontos, hogy nem egyedül az anyagiak megléte a döntő nálunk. Volt olyan meghívásunk Kárpátaljára egy református gyülekezetbe, ahol tudtuk, hogy olyan mélyszegénység van, hogy az emberek nem fognak tudni adni a szolgálatunkért semmit. A szatmárnémeti közösség is meghívott bennünket, és úgy döntöttünk, összekötjük a kettőt, és önköltségből elmegyünk Kárpátaljára is. Végül a szatmárnémetiek tudtukon kívül a kárpátaljaiak helyett is bőségesen adtak adományt, mert annyit akartak Isten ügyére szánni. Elmentünk a kis református gyülekezetbe, és az Úr nagyon megáldotta azt az alkalmat.

Gellért: Megtapasztaltuk, ha az Úr valahol elvesz, azt máshol visszaadja. Tudjuk azt, hogy Ő irányít, és az anyagi rész csak eszköz arra, hogy az Ő munkája működőképes legyen ebben a mai világban.

Jelenleg gyakorlatilag a mindennapi munkátok eleve Istenről szól. Hogyan tudjátok emellett a személyes istenkapcsolatotokat is ápolni?

Gellért: Az Úr jelenlétében kell élni, és ez a legprofánabb tevékenységeinkre is igaz. Az Úr szeretne mindent megszentelni. Hallottam egyszer egy tanítást a gyerekneveléssel kapcsolatban. Arról volt benne szó, hogy

amikor egy-egy nevelési helyzetben patthelyzet alakul ki a gyerek és a szülő között, az Úr szeretné megoldani ezeket a helyzeteket is. Nem azt várja el tőlünk, hogy tekintélyelvűen menjen a nevelés, hanem hogy ebbe a szituációba is bevonjuk az Ő mindenhatóságát.

Mert Ő meg tudja oldani azt is, amit mi nem. Számomra ez egy nagyon szívbemarkoló tanítás volt. Mert valóban, néha elfelejtjük, hogy mindig velünk van az Úr, és mi magunk akarunk mindent megoldani, de ezek lesznek a legbénább helyzetek. És attól, hogy nem minden helyzet szakrális, attól még az ember minden perce lehet imádság.

Ez téged ténylegesen feltölt?

Gellért: Igen. Én nem feltétlen attól leszek közelebb az Úrhoz, hogy elvégzem az X napos magán lelkigyakorlatomat, ami persze időről időre fontos. De engem feltölt, hogy a mindennapjaimban az Úr Jézusnak a jeleire figyelek, és azt tudom mondani, hogy „jaj de jó, Uram, hogy tényleg velem vagy!” Vele élni, járni óriási energiát ad.

András: Szerintem maga a dicsőítés is egy ilyen feltöltő dolog. Még akkor is, amikor én felelek a közösség többi tagjáért. Sokan úgy képzelik el a dicsőítést, hogy ha nagyon szól a zene, és nagyon átadom magam, akkor kerülök Isten jelenlétébe. De ez nem így van, ugyanis Isten jelenlétében vagyok mindig. Így,

ha éppen egy kicsit szárazabb az a dicsőítés, ha nem olyan szárnyalóak az érzelmeim, akkor is érvényes és értékes az a dicsőítés.

Általában a dalok sorrendjét én rakom össze egy-egy koncertre, és ez számomra mindig egy imádság. Ha pedig hagyjuk, hogy a Lélek ott helyben vezessen bennünket, az mindig felér egy belső lelkigyakorlattal.

Gável András
Fotó: Hollai Kornél András

Sokszor látni olyan dicsőítéseket, amelyek inkább koncertnek tűnnek keresztény tartalommal fűszerezve. Nevezhetjük ezeket valóban dicsőítésnek?

András: Szerintem a dicsőítés a „mindent adás” Istennek. Ennek a példája Jézus, aki mindent ad az Atyának, Ő a minta ebben.

Gellért: Szerintem gyújtópontot kell vizsgálni. Ott áll az Igében, hogy Isten a szíveket vizsgálja. Ha az előadó szívében eldől, hogy az adott koncert kiindulópontja és szándéka az, hogy Istennek adjon mindent, akkor azt hívhatjuk dicsőítésnek. Akkor is, ha ez egy frontális, közlésszerű koncert. Ha viszont csak eszközösíti az isteni tartalmakat, és a szándéka alapvetően a saját önös érdekeinek és egoizmusának a közlése, akkor az nem lehet dicsőítés, hiába istenes a tartalom.

Nem lehet, hogy ezért félnek sokan attól, hogy a liturgiába bekerüljön a keresztény könnyűzene? Mert azt látják, hogy néhányaknak ez csak eszköz a népszerűségre?

Gellért: Ezt ráfoghatnánk a komolyzene egyházi használatára is. Ott is nagyon sok olyan mű akad, ami abszolút nem felel meg a liturgikus követelményeknek, viszont óriási zeneművek. Szintén a gyújtópontot kell vizsgálni, hogy például a Mozart C-dúr koronázási mise miért szólalt meg az adott misén. Ha azért, hogy az adott híres orgonista vagy a leghíresebb tenor szólista a tudását fitogtassa a művészetével, teljesen elhagyva a tartalmi lényeget, akkor az nem való a liturgiába és nem is nevezhető dicsőítésnek. Az olyan, mintha bemennénk a Stephansdomba, és csak kulturális szempontból figyelnénk a falakat, a templom építészeti gyönyörűségét. Ilyen szempontból szerintem nem kell műfaji különbséget tenni.

Ettől függetlenül nem lehet mégis ez a kiindulópontja ennek a félelemnek?

Gellért: De, lehet. Én azt vallom és mondom, hogy korunk és társadalmunk kortárs zenéje a könnyűzene. El kell jutni arra a pontra, ahol a könnyűzene kizárja az egót, és a fókuszba Isten kerül. A keresztény zene középpontjában mindig Istennek kell állnia.

András: Akkor szíveket nyerhetünk meg Istennek, és az nagyon fontos.

Az idén már kétnapos (június 24-25.) Dicsőítő Szigetet is ezért hoztátok létre, evangelizációs céllal?

András: Igen, de speciális rendezvény a Dicsőítő Sziget. Itt olyan előadók is fellépnek, akik nem direkt keresztény tartalmú zenét játszanak, csak értékeset. Az örök szépség az, ami összekapcsolja a munkásságunkat, amit mi úgy hívunk végső soron, hogy Isten, ők meg nem nevezik néven. Itt is a gyújtópont, amit vizsgálni kell. Amikor ők alázatosak a zenében, és azt mondják, hogy a zene az első és én a második, az ugyanaz, mint amikor mi mondjuk a dicsőítésben, hogy Isten az első, és én vagyok a második. A művészet attól művészet, hogy megpróbálja előhozni a szépséget a nem láthatóból. A Dicsőítő Szigetre azok jönnek el, akik ezt a szépet keresik.

Gellért: Azt hiszem, megfeleltünk annak az elvárásnak, hogy szíveket nyerjünk meg az Úrnak. Emberhalászok tudtunk lenni, hídverők Isten és az emberek között. Egy alapvetően nem keresztény barátunk, aki támogatta ezt az ügyet, itt ült valamelyik nap a nappalinkban, és keresztet vetett az étkezés előtt. Elképesztő.

Lesz most egy nagyböjti eseményetek is Fájdalmak férfija címmel. Ez miről fog szólni?

András: A Dramatizált Biblia színészeivel együtt fogjuk bemutatni Jézus szenvedéstörténetét a Szent István Bazilikában. Különleges keresztútnak is nevezhetnénk, ahol a színészek művészi előadása és a zene együtt fogja közel hozni mindnyájunkhoz Krisztus megváltó szeretetét, a húsvét misztériumát.

Fotó: Hollai Kornél András

Ha már a húsvét szóba került, ami az eucharisztia alapításának is az ünnepe, adja magát a kérdés, hogy miért lett a nevetek épp Eucharist?

Gellért: A zenei megtérésünknek kulcsfontosságú része volt, hogy találjunk egy új nevet, amely Istenről szól. Elkezdtük megvizsgálni, hogy hoppá, gőg, makacsság van bennünk, mi akarunk a fókuszban lenni. Egy külső ember kellett hozzá, hogy meghalljuk, Isten pont azt kéri tőlünk, amit nem akarunk odaadni. Szabadok voltunk a döntésben, de éreztük, hogy Isten mellett kell dönteni. Ez nagyon nehéz volt, mert egy egész brandet engedtünk el, ami egyszer már megtörtént a Testvéreknél. Kihullott a kezünkből a siker, a karrier, minden. Majdnem ráment a testvéri kapcsolatunk is.

Isten lecsupaszított minket teljesen, és rá kellett jönnünk, hogy igazából semmink sincs, amit nem Tőle kaptunk.

Akkor tettük fel a kérdést, hogy „rendben, Uram, de akkor mi az, ami Te vagy?”. Így jutottunk el oda, hogy a katolikusságunknak a totális meghatározása az eucharisztia.

Mi lett így a felekezetköziség? Rengeteg protestáns zenészbarátotok volt.

Gellért: Katolikus családban nőttünk fel, ez teljesen meghatároz bennünket. Hisszük, hogy a hitigazságainkat nem véletlenül kaptuk. Éppen ezért úgy gondoltuk, vizet öntünk az oltárra, ahogy Illés tette, és hagyjuk, hogy Isten gyújtsa lángra a Neki szentelt áldozatot, a szolgálatunkat. Most már ne azért szeressenek minket, mert mi vagyunk, hanem Istent szeressék a zenénken keresztül. Kaptunk hideget-meleget, de elindultunk azon a keskeny úton, amit az Úr kijelölt számunkra.

András: E miatt a döntés miatt két szék közül a pad alá estünk. A felekezetközieknek túl katolikusok voltunk, a saját egyházunkon belül viszont gőgösek, akik az Oltáriszentségről nevezik el magukat. Tavaly például az Ez az a nap!-on nem lett volna szabad a Tápláló szent kenyér kezdetű dalt énekelnünk, mert a rendezők féltek, hogy túl megosztó lesz egy ökumenikus eseményen. A visszajelzések alapján azonban a protestánsok is nagyon szerették ezt a dalt.

Gellért: Talán ez az a hitben járás, amit az Úr kér tőlünk. Nem vagyunk hitehagyók, nem hagyjuk el a felekezetünket, hiszen tudjuk, hogy az igazságot kaptuk ott. De ez egy nagyon nehéz út.

András: Egyébként ez a Dicsőítő Szigetnek is a kulcsa. A PZM (Pünkösdi Zenei Misszió) zenekar játszik majd szombat este, és kérdezték tőlünk, hogy mit játsszanak. De én ugyan nem fogom ezt nekik megmondani, mert én egy másfajta felekezetköziségben hiszek, mint ami ma elterjedt.

Én abban hiszek, hogy senkinek nem kell a farzsebébe tenni a közös alkalmakon az ő hitigazságait. Az nem valódi felekezetközi út, ha adott esetben a katolikusoknak össze kell aszalódni, hogy egyáltalán jelen lehessenek egy ökumenikus alkalmon.

Persze, hogy a közös dolgok kapcsolnak össze minket. Persze, hogy nem teológiai vitákra gyűltünk össze. De én azzal szeretem a másikat, ha nem kényszerítem rá őt egy ilyenfajta meghátrálásra.

Gável András
Fotó: Hollai Kornél András

Bő egy hét választ el bennünket húsvéttól. Mi szokott lenni nálatok a menü 8-8 gyerekkel?

András: Mi nagycsütörtökön mindig sütünk húst, készítünk pászka kenyeret és hozzá pitypanglevéllel dúsított salátát, hogy kicsit megéljük, ami történhetett az utolsó vacsorán. Ilyenkor a nagyobb gyerekek is ihatnak egy slukknyit a borból. A péntek, az péntek, a szombaton éppenhogy eszünk valamit. Vasárnap pedig, ha van rá mód, akkor nálunk is van húsvéti sonka. A legnagyobb lányom már nagyon szorgos a konyhában, és ő szokott húsvéti kalácsot sütni reggelire.

Gellért: Nálunk nagycsütörtökön rozmaringos sült bárány van. Mi is csinálunk pászkát, hozzá keserű saláta, bor. Erre minden évben meghívunk egy másik családot. Pénteken kenyér és víz van, vagy csak folyadék. A szombat mindenképp húsmentes, és már készülünk a vigíliára. A körmenet után van sonka, házi tojás, házi fonott kalács és sör. Vasárnap reggeli pedig nutellás kalács kakaóval.

Gellért, nálatok 8 fiú van, András, nálatok 3 fiú. Hogy álltok a locsolással?

András: Nálunk most úgy van, hogy a lányok kimennek az udvarra, és lavórokból megy a locsolás, de annyi kegyesség van bennünk, hogy meleg vízzel. A lányok pedig készülnek, festik a tojást. Szerintem nem rosszak ezek a szokások, de nem kell, hogy leuralják a húsvétot.

Gellért: Mi anyát nagyon diszkréten locsoljuk meg, mert anya csak egy van, és a mi békénk tőle is függ. Ezenkívül a faluban a nénik nagyon szeretik, ha megyünk, szoktunk is, még a 11-es mise előtt, de mi is csak vízzel hintjük meg a lányokat.

Lábánné Hollai Katalin

 

Borítókép: Hollai Kornél András

Interjú Lábánné Hollai Katalin
hirdetés

1 Komment

  • Válasz Isten lecsupaszított minket teljesen – Eucharist nagyinterjú – Dicsőítő Sziget 2023. 03. 29. 10:55

    […] A Lábánné Hollai Katalin által készült teljes interjú a 777 oldalán érhető el. […]