2023. 02. 24.

„A pap lelkében a magány nem műhiba. De a keresztény ember lelkében sem” – Juhász Imre atya pappá szentelésének 20. évfordulóján jártunk

Február 19-én ünnepelték New Brunswickban Juhász Imre atya pappá szentelésének 20. évfordulóját és az ottani Szent László magyar templombeli szolgálatának 10. évfordulóját. A szentmisén elhangzott Barsi Balázs atya megható üzenete, a mise után közös fénykép készült a Mindszenty szobornál, amit ünnepi ebéd követett a Szent Ferenc teremben. Antal-Ferencz Ildikó szabadúszó újságíró helyszíni beszámolója.

Barsi Balázs atya üzenete

A misén asszisztenciaként részt vevő Dr. Horváth István (Vignuolo Vincent és a Magyarországról érkező Gidófalvy Dénes mellett), az ünnepi ebéd készítésében oroszlánrészt vállaló kutatóelektromérnök és orvostanmérnök felolvasta Barsi Balázs Imre atyának küldött személyes hangvételű levelét. Megtudtam, hogy a két pap kapcsolata nagyon régre nyúlik vissza, a mester-tanítvány bizalmi viszonya, a közös lelkiség kiérződik a levélből, amelynek legszebb részeit lejegyeztem: „Pappá szentelésed 20. évfordulóján lélekben Veled együtt adhatok hálát a mi Urunk Jézus Krisztusnak, az egyetlen Főpapnak, aki minket arra választott ki, hogy papságából az emberi értelem által felfoghatatlan mélységben részesüljünk. Mindaz, amit a Mennyei Atya Jézus által a Szentlélekben nekünk ad, felfoghatatlan, de elfogadható, ingyenes ajándék, vagyis kegyelem. Az emberi beszéd, az emberi fogalmak csak arra alkalmasak, hogy Isten ajándékait körülhatárolják – ahogy egy folyamot a partjai a medrében tartanak. De az az életáradás, ami Jézus Krisztus által az emberi személy mélységeibe ömlik, kimeríthetetlen, befogadhatatlan, emberi fogalmakkal csak megközelíthetők, egész bizonysággal. (…) Arra hív Jézus minket, hogy aki szomjazik, jöjjön Hozzá és igyék. Aki hisz bennem, belsejéből az Írás szavai szerint élő víz folyói fakadnak. (…) Ez azt jelenti, hogy a hívő és megkeresztelt ember szíve, személyének legmélye rá van kapcsolva Jézus személyére, aki az Örök Fiúisten, az Atya szeretett Fia, akit a Szentlélekben szeret, és aki a Szentlélekben szereti viszont az Atyát. A köztük áradó szeretet nem valami, hanem Valaki, a Harmadik isteni személy. Isten a hit és a keresztség által fölvett minket az ő benső szentháromságos életébe…

Hol itt a halál? Hiszen legbelül elpusztíthatatlan élet van.”

A papi magányosságról szóló rész különösen megérintette a hallgatóságot: „Te arra lettél felszentelve, hogy ezt az Isten-ember kapcsolatot hirdesd, és hozd létre a kereszteléssel és tápláld az Eucharisztiával… Életadó férfi lettél. Az Örök Élet szolgája. (…) Ez olyan valóságos atyaság, hogy ezt megélni valójában életünk legmélyebb, magányos titka. A pap lelkében a magány nem műhiba. De a keresztény ember lelkében sem. Az a mély magány nem az emberek kizárása, hanem egy valóban igazi és örök találkozás helye, mert ott egyedül a Szentháromság Egyisten lakik. Az a hely nekik van fenntartva. Isten viszont ugyanígy, a többi emberi teremténynek is a legmélyebb lakója, aki minket az ő Szentháromságos életébe hív, létre akarja hozni az emberiség egységét. Ennek a mély egységnek vagy a tanítója, hirdetője és munkása.” Végül meghatottan hallgattuk a Mester búcsúját a tanítványától: „Hálát adok érted, én, az öreg pap, túl az aranymiséjén, boldogan hagyom itt a földi zarándok útján járó Egyházat, ha indulnom kell, mert maradnak utánam ilyen paptestvérek, akik a felfoghatatlan, de elfogadható, Istentől kapott feladatot vállalták és az Élet szolgái lettek. A papságot nem kell kitalálni, mint ahogy az Egyházat sem. Az Isten öröktől fogva kitalálta, amikor a megtestesülésben elhatározta a teremtést, az ember teremtését.

Nincs új Egyház, csak szent Egyház van. Nincs új papság, csak szent papság van.

Mert nincs új Krisztus, csak a szent és felséges Úrjézus Krisztus van. A megújulás viszont állandó feladat. A megújulás a bűnbánat kemény útja, illetve a szentté levés édességes útja. Megáldalak és a távolból is várom áldásodat, szerető atyád, Balázs.”

Juhász Imre atya prédikációja

Nemcsak a hívek, hanem a levéllel meglepett pap is szemmel láthatóan meghatódott, és röviden így reagált: „A közösség imádsága megtartja a papot a helyén, így nektek szól a köszönet, imádságaitokért. 50 évvel ezelőtt azért kereszteltek meg, hogy nekem legyen üdvösségem, 20 éve meg azért szenteltek pappá, hogy nektek legyen üdvösségetek. Imádkozzunk egymásért, hogy valóban találkozhassunk Krisztussal.”

A prédikáció, amely Pál apostol üzenetét fejtegette, nem kapcsolódott az ünnepléshez, mégis szeretném megosztani, mert nagyon jól tükrözi az ünnepelt gazdag lelkiségét, mély gondolatiságát, amelyet annyira szeretnek a hívei. (Erről többet később.) Imre atya Pál apostol kérdései mentén (“Nem tudjátok, hogy Isten temploma vagytok? Elfelejtettétek vagy meg sem tanultátok?) kifejtette: „Minden megkeresztelt emberben a Szentháromságos Egyisten titokzatos, rejtett módon van jelen, ezért kell a testünket óvni, vigyázni rá, hogy ne legyen lerontva, hiszen az – Pál apostol szavaival – a Szentlélek temploma.” Pál egy házhoz hasonlítja a testünket, ezért nekünk el kell gondolkodunk a ház, az épület jelentőségén, szerepén – fejtette ki, hozzátéve: ha megértjük, hogy mi a ház, a templom szerepe, akkor meg fogjuk érteni, mi testünknek szerepe, lényege, amelynek méltónak kell lenni ahhoz, hogy az Isten benne lakozhasson. Mindenki nagyon jól tudja, hogy a házat ki kell takarítani, de a gondos és rendszeres takarítás nem elég, hiszen minden ház idővel leromlik, tönkremegy, néha ki kell cserélni benne ezt-azt, és lehet, hogy 15-20 évente fel kell újítani egy egész fürdőszobát vagy kicserélni a teljes fűtésrendszert, mert ha ezt nem tesszük meg, a ház le fog pusztulni, csúnyán fog kinézni a takarítás ellenére is – magyarázta, majd a hasonlatból levezette a tágabb környezet iránti felelősséget is. Mint mondta, a ház felelős azért, ahogy a környezete kinéz, mert ha elkezdenek lepusztulni a házak, a környék is elértéktelenedik. „Pál apostol a mi testünket is ehhez teszi hasonlóvá; tehát mi, keresztények felelősek vagyunk azért a világért, amelyben élünk, annak értékéért, szépségért.

Vajon a keresztény ember valóban Isten templomaként, annak szépségével ragyog a világban?

És ha ez a világ nem olyan szép és jó, az azt jelenti, felelősek vagyunk az állapotáért. Ha azt látjuk, hogy az emberi élet tele van erőszakkal, akkor a keresztények nincsenek a világban úgy jelen, hogy azt valóban jóvá, széppé tegyék.”

A pap elárulta, hogy a prédikációra készülve talált egy provokatív című írást (Papp Miklós görögkatolikus pap a 777 blogon megjelent írásáról van szó, címe: „Miért nem gyónjuk meg, hogy semmit sem sportolunk?”). Mi, akik keresztények vagyunk és jónak tartjuk magunkat, miért nem érzünk bűntudatot azért, mert már egészen elpuhultunk? Mi okozza napjaink ellenségeskedéseit és a háborúkat? – tette fel (ő is) e nehéz kérdéseket, és jött is rá a kemény válasz: „Látjuk, hogy a rossz és a gonoszság mennyire uralja a világot. De hát minden rossz azért erős, mert a jók elpuhultak. Kik a gyengék, kik a felelősek? A papok, a tanárok, vagy a politikusok? Esetleg az egyházi vezetők, akik feltétel nélküli békét prédikálnak, miközben ők voltak azok, akik elpuhították a jókat is?” Majd feltett egy újabb kérdést: vajon képesek vagyunk a jót jól értelmezni? Válasza: „Azt hisszük, hogy a jóság, a szentség, a tökéletesség a puhasággal, a gyengeséggel egyenlő, és nem vesszük észre, hogy a jóság eléréséhez, megőrzéséhez nagyfokú erő kell. Erő kell magához a békéhez is. Krisztus is egy ilyen erős ember volt. És Ő nemcsak lelkileg volt erős, hanem testileg is. Hiszen ő is szakmát tanult, dolgozott, Józseftől megtanulta az ácsmesterséget, és ebben a kemény munkában, abban a 30 év csendben, amíg ő érlelődött, abban fejlődött ki az ő istensége, és lett azzá, akivé.

Mindebből máris következett a keresztények feladata: „Mi, akik ennek az erős, kemény Krisztusnak a követői vagyunk, már egészen elpuhultunk. Nagyon jó dolog a rengeteg találmány, ami segíti az életünket, de ha minket ellanyhít és elpuhít, akkor nem tesz jót a testünknek sem. És a lelkünknek sem. És ezek a puhaságok valóban elérhetik a bűn szintjét is, mert mulasztunk a testünkkel szemben, ami a Szentlélek temploma.” Az atya emlékeztetett: Pál apostol is figyelmeztetett bennünket, korholta az elpuhult közösségeket, mondván: a keresztényeknek nem gyengének, hanem igazán erőseknek kell lenniük. Arról is szólt: a keresztény életben is van egyfajta aszkézis; az evangéliumra hivatkozva: ha megütik a jobb arcodat, tartsd oda a balt is. Ez nem puhaság, ehhez erény, erő kell, erre nem mindenki képes – fejtette ki, majd így folytatta: „Edzenünk kell a testünket és lelkünket, mert csak akkor fogunk tudni ellenállni a valóban rosszaknak, akik le akarják rontani magát a testet, hamis tanítást adnak az emberről. És mi megalkuszunk velük. Elfogadjuk, hogy megtámadják az emberi testet, annak megváltoztathatatlanságát,

elfordulunk az isteni tükörtől, vagyis attól amire hívva vagyunk: hogy valóban visszatükrözzük Isten gondolatát, a Teremtő akaratát a testről.”

„Aki lerontja a testet, mert nem megfelelően használja, azt az Isten elpusztítja, mert az nem szolgálja a célt. Mindennek van célja, a háznak, a templomnak és a testnek is.” – folytatta Juhász Imre atya, majd elmesélt egy történetet: orosz katonák lovaiknak istállót kerestek, s bevitték őket egy gyülekezeti házba, arra hivatkozva, hogy nem volt benne sem Jézus, sem Mária, így az nem is templom. A hívek rohantak a szomszéd katolikus templomba szobrokért. „Nekünk helyre kell raknunk magunkban, hogy mik, kik vagyunk.

Meg kell tanulnunk valóban Isten akaratát és ahhoz ragaszkodnunk.

Mert mi már nem ragaszkodunk ahhoz a testhez sem, amibe születtünk, s ami a lélek temploma. Bűnbánatot kellene tartanunk, valóban tisztelni, gondozni, óvni a testünket és megújítani a Szentlélek szerint, mert ha mi ezt megtartjuk, akkor valóban hatással leszünk erre a világra, akkor valóban a békesség eszközei leszünk.” Utolsó mondatai azóta is visszhangoznak bennünk: „Békétlenség azért van, mert nincs, aki a békét szolgálja. A mi feladatunk, missziónk nagyon nagy ebben a világban, hiszen mi megkaptuk azt a kegyelmet, hogy tudhatjuk, mi az Isten akarata magával az emberi testtel és annak szerepével, és ezáltal mi lehetünk valóban a béke eszközei.”

Az ünneplő közösség visszajelzései

A mise után közös fénykép készült a templom melletti, Mindszenty bíboros ’73-es látogatása után készült szobra előtt, amit ünnepi ebéd követett a Szent Ferenc teremben. Közben megpróbáltam beszélgetni a hívekkel, de eleinte nehezen ment. A felszolgálásban részt vevő hölgyek csak mosolyogva hárították el a kérdést. Egyik korábbi interjúalanyom, Stumpf Marika, a HAAC (Hungarian American Atletic Club) első női elnöke, aki a misén felolvasott és az ebéd díszítésében, illetve a felszolgálásban is oroszlánrészt vállalt, elcsukló hangon köszönte meg az atya ottani 10 éves tevékenységét, és kívánta, hogy még sokáig velük maradjon és tartsa a lelket a közösségben. Egy másik beszélgetőtársam, Hajdú-Németh Laci bácsi, a templom zenei mindenese elmondta, hogy olyan magyar papok prédikációin nőtt fel, amelyek mélyen vallásos alapokon nyugodtak, mély filozófiai, teológiai ismereteket adtak át. Szerinte Juhász Imre atya prédikációi remekek (ahogy Kapisztrán atyáéi is azok voltak még akkor is, ha ő angolul misézett), majd hozzátette: az atya nem szeret szerepelni, pedig nagyon jó és humoros előadó. Önzetlen, mindent megtesz a közösségért, bár neki nem lehet segíteni, mert mindent maga csinál. Ezt a padlót is ő rakta le, a konyhát ő újította fel, most meg elment helyrehozni az eldugult férfimosdót – mondta, s már vitt volna, hogy megmutassa az  akciót, de felesége, a felszolgálásban segédkező Keresztes Irén, mosolyogva állította le férjét:  „Ilyet nem mondunk és nem mutatunk!”. Amikor őt kérdeztem, szerényen csak annyit válaszolt:  Azért tesszük, mert ezzel megtiszteljük őt, ahogy ő is minket. Laci bácsi az egyébként nagy létszámú New Brunswick-i cserkészek és magyar iskolások jelenlétének hiányával kapcsolatos kérdésemre felemlegette, hogy a ’60-as évektől a ’80-as évekig a cserkészeknek még szívügyük volt a hit és a templom, manapság azonban, sem a cserkészvezetők, sem a szülők nem hozzák, illetve küldik a templomba a fiatalokat. Ugyanez igaz a hétvégi magyar iskolára is – annak ellenére, hogy jelenlegi vezetője, Tóth Anna Róza (szintén volt riportalanyom) családjával jelen volt az ünnepségen, sőt, a duguláselhárításban is segédkezett az atyának…

Dr. Horváth István, aki szintén régóta aktívan szolgálja a New Brunswick-i magyar közösséget (volt az egyházközségi világi tanács tagja, alelnöke, elnöke; a magyar cserkészet tagja, tanítója, tisztje, tanára és a szülői munkaközösség tagja, majd elnöke; a hétvégi magyar iskola tanára, igazgatója; a HAAC pénztárosa, alelnöke és elnöke is), megjegyezte, hogy felesége, Dr. Mihályfi Brigitte gondoskodása és gyors tervezése is hozzájárult az ünneplés sikeréhez. Majd így jellemezte Imre atyát: „Nagyon barátságos, őszinte, segítőkész és alázatos, sokszor szerénykedik, de mindent elvállal. A személyiségünk hasonlít, ezért is barátkoztunk össze.

A papság egy rendkívüli vállalkozás, amire csak rendkívüli ember képes, és ő ilyen.

A többi magyar szervezettel is ő tartja a kapcsolatot, hivatása részének tartja ezt a nehéz feladatot is.” Elárulta azt is, hogy eleinte sokszor segített neki papi hivatásában: megismertette az itteni szokásokkal, felolvasott, elkísérte más helyszínekre, például Passaic-ra, New Yorkba, Pennsylvaniába. A pap ezt azzal viszonozta, hogy ő is segített neki azoknál a szervezeteknél, ahol épp dolgozott, így 10 éve részt vesz különböző szervezeteknél a nagy létszámú Magyar Fesztivál lebonyolításában, az akár 5-8000 fős kifőzésekben-sütésekben. „Mindenhez ért, a szereléshez, a szerszámokhoz és a gépekhez, és immár a konyhához is: kolbászt tölt, lángost dagaszt, kalácsot süt. Én az egyházközségben idős néniktől tanultam ezt a tudományt és továbbadtam, először Kapisztrán atyának, majd Imre atyának. Amit bennem látott, hogy másoknak ételt és szellemi táplálékot biztosítok, sütök-főzök és közösségi programokat szervezek, vagyis őket szolgálom és ez öröm nekem, ugyanazt megélte-megéli ő is: hozzám hasonlóan nagy örömet talál ebben a szolgálatban, ezért is csinálja.”

Fotó: Lengyel Emi 

Dr. Kerekes Judit matematika professzor (tanszékvezető, cserkészvezető, az Első Amerikai Magyar Nyári Egyetem alapító-vezetője és az Amerikai Magyar Iskolák Találkozójának társelnöke) szerint Imre atya azon különleges emberek egyike, aki saját életét messze alárendeli a közösség életének, érdekének. „Hogy egy magyar közösség, egy templom él vagy sem, az annak fejétől függ. Mi olyan szerencsések vagyunk, hogy Imre atyát kaptuk immár 10 éve. És ha körülnézel, látod, hogy nemcsak New Brunswickból vagyunk itt, hanem Passaic-ról és Philadelphiából is – ezt azt jelenti, hogy egyben tart bennünket. Rengeteg élményt és eseményt adott nekünk, de gondol a következő generációra is: minden hónapban egyszer gyerekfoglalkozás is van a mise alatt, itt a Szent Ferenc teremben kézműveskednek és közben a képernyőn látják, hol tartunk a misében, majd felhozzák és bemutatják, amit készítettek. Imre atya nagyon szereti a gyerekeket, és az öregekkel is szívesen foglalkozik, nem írja le őket, hanem mindenkiből kihozza azt, amiben ő a legjobb.”

Antal-Ferencz Ildikó

Riport
hirdetés