Papp Miklós görögkatolikus pap és családapa írása boldogságról, spiritualitásról – és ennek a kettőnek a kapcsolatáról.
„Ahhoz, hogy boldog lehessek, állandóan törekednem kell e boldogság felé, és meg kell értenem azt.” (Tolsztoj, Napló 47.)
Tolsztoj a boldogság felé való „törekvést” emeli ki, azaz a boldogság Isten ajándéka, de kell érte szeretni, fáradni, dolgozni, sőt, küzdeni. Ennek a „törekvésnek” nyilván ezer szála van a családi életben is, csak hármat emelnék reflektorfénybe.
Egyrészt legyen fontos a „családi spiritualitás” megteremtése. Túl sokat írnak a nyugati és a keleti atyák is az individuális spiritualitásról, s szinte nincs irodalma a „családi spiritualitásnak”. Pedig az egy külön feladat, hogy legyen a családunknak „lelke”. Ezt szó szerint meg kell teremteni! Ahogy korábban nem létezett a mi családunk, hanem Isten áldásával mi teremtettük meg, úgy a családi spiritualitásunkat is nekünk kell megteremteni. Legyen fontos pl. a közös imádság: az imádság egy komplex történés, ezer dolog történik benne, Isten imádásán túl egymásnak is szerelmet vallunk, az imában megbocsátunk, emlékezünk, tervezünk. Ezért maradnak együtt, akik együtt imádkoznak! Aztán fontos lehet bibliai mondatokat kitenni az otthonunkba: tegyük a szemünk elé Isten Szavát egy képen, falinaptáron, festményen. Fontos a családi szentély, keresztek, ikonok: vannak családok, akik az üres falakkal mintha nem tudnának mit kezdeni, s valamit odaakasztanak…
Pedig fontos lenne, hogy Istennek adjunk otthont a lakásunkban, hogy majd mi is otthonra leljünk Nála.
Aztán a családi spiritualitáshoz tartozik a kegyhelyre való családi zarándoklat: rendszeresen elzarándokolni egy kegyhelyre, amihez kötődünk, ahol gyökereink vannak, ahol a kegyelemből részesedhetünk. Rendkívül jó a családi aszkézis, a valakiért felajánlott böjt (pl. beteg családtagért), a közös jótékonykodás, és rendkívül áldásos a visszahatása a családi fogadalomnak. Biztosan lehetne még sorolni, a lényeg az: a Tolsztoj által is emlegetett „törekvés a boldogságra” spirituális jellegű is, élethossziglani őrködő-teremtő-művészi-papi munka család lelkére ügyelni.
Ma mintha éppen a mély keresztények figyelmét kellene jobban felhívni arra, hogy magukban a szentségekben is van egy állandó törekvés. A szentségek nem bealtatni akarnak, nem azt jelentik, hogy már megérkeztem, hanem küldeni, izzítani, sürgetni akarnak. A szentségekben kétségtelenül van egy megérkezettség, van jogi oldaluk (pl. beírják az anyakönyvbe, hogy megkeresztelkedtem), de van egy morális oldaluk is: egész életemben igyekszem felvenni a keresztség szentségét. Ugyanilyen a házasság szentsége is: jogilag beírják, hogy házasok vagyunk, de ezzel még nem vagyunk készen, éppen nem szabad beleülni. A házasság szentsége is dinamikus, élethosszig tartó folyamat: egész életemben igyekszem feleségül venni a páromat. Izgalmas itt belegondolni pl. bizonyos gesztusok folytatásába. A házasságkötés ősi jogi gesztusa (ami a keresztény házasságkötési szertartásba is bekerült) a kezek egyesítése. A pap Isten színe előtt egyesíti a kezünket (a görög és a római katolikus liturgián is), s ezután mi valahányszor kézen fogva sétálunk, tulajdonképpen azt a szentségi kézfogást folytatólagosan megpecsételjük. Ugyanilyen a keresztvetés a gyűrűs kezünkkel (hiszen a cselekvő jobb kézen kellene lennie a gyűrűnek): a millió keresztvetéssel Krisztus lelkületét hívjuk önmagunkra és házasságunkra is. S ugyanilyen folytatólagos egyesítés a szexuális kapcsolat: a szexualitást a szentségi házasságban szentként akarjuk megélni.
A nászéjszaka szexualitása tulajdonképpen intim és gyönyörű megpecsételése a szentségben kimondott „igennek”, s a későbbi házasélet minden egyes szexuális gyöngédsége ennek az „igennek” az újbóli megerősítése.
Persze a legszebb „állandó törekvés a boldogságra” a közös szentáldozás. Az Eucharisztiában egyesül Isten a népével, s ez az Eucharisztia egyesíti a házasokat egymással és Istennel is. Az Eucharisztiában részesülünk a szentháromságos agapéból, s képesek leszünk emberi gyarlóságainkon túl ezzel az agapéval szeretni egymást. Az Eucharisztiát hívják „szent útravalónak” is, ám nem szentségtörés, ha ezt nem csak a betegek vonatkozásában értjük, hanem az egész házasság „szent útravalójának” is. Az Eucharisztiában Isten szeretete már megtisztel, már velünk van, már boldogít – ugyanakkor sürget, nem hagy nyugton, „állandó törekvésre” noszogat, a teljességet ígéri.
Mélyen hiszem: házastársakként a láthatatlan világunkat kell harmóniába hozni, hogy a látható életvezetésünk működjön. A látható előfeltétele a láthatatlan. Ám ezzel foglalkozni kényes, illékony. Pedig ahogy az isteni szeretet láthatatlan, s később válik láthatóvá, úgy a házastársi szeretetnek is igazi horgonya a közös láthatatlanban van.
Papp Miklós
hirdetés
