A közösségi oldalán reagált Kulcsár Dávid, a veszprémi Szent Mihály Főszékesegyházi Plébánia káplánja azokra a hozzászólásokra, amelyek ízléstelennek tartják XVI. Benedek pápa holttestének felravatalozását. Bejegyzését engedélyével változtatás nélkül közöljük.
“Középkor”, “kegyeletsértés”, “szoknyás pedofilok nekrofil perverziója”. Ilyen és ehhez hasonló magyar kommentekkel találkozni az emeritus pápa felravatalozása kapcsán.
A stílus maga az ember, szokták mondani, ám ez esetben komoly intelligenciahiányról is tanúságot tesz, aki ilyen stílusban ír egy rengeteg országban teljesen természetes jelenségről. A kegyeleti szempontból lassan szinte teljesen érzéketlenné váló magyar társadalmunkban bizony kiveri a biztosítékot az, hogy valakinek a holttestét nem egy kórház pincéjében sötét zsákba húzva, majd mihamarabb a krematóriumba szállítva egy tepsibe téve, a lángok közé betolva “pusztítanak el”, hogy ne is lássuk”… Jöhet is az egyházgyalázás.
Aztán hopp, felröppennek a képek Pelé ravataláról is. Nyitott koporsó. Virágok. Méltóságteljesség. Valahogy egyik kép láttán sem az a benyomásom, hogy az lenne a cél, hogy beteges hagyományok iránti vágyat éljenek ki a körülállók. Nem. Ők a halott iránti végtisztességet adják meg. Úgy, ahogyan például Olaszországban teljesen természetes módon, – az esetek többségében még mindig – a halott hálószobájában a család és a szomszédság körében imádkozva, majd a templomba kísérve a gyászmisén a koporsót beszentelve megtörténik. Mikor meséltem az olaszoknak arról, hogy mi az a ravatalozó csak értetlenkedve néztek.
Soha nem felejtem el, mikor tinédzser kántorként egy még hagyományos cserháti palóc faluban be kellett lépni a pappal a ravatalozóba, mert a koporsót arrafelé még csak a holttest szenteltvízzel való meghintése után zárják le. Rettegtem. Bemenvén aztán amit láttam, soha nem felejtem el: a sötét népviseletébe, kendővel a fején felöltöztetett asszonyt, kezében rózsafüzérével és rongyossá lapozott imakönyvével. Nem borzalmat keltett, hanem hihetetlen nyugalmat és méltóságot árasztott. Lelkipásztorként és egykori kántorként rengeteg ravatal mellett álltam és állok. Koporsó mellett egyre kevésbé lehet. Mert az “félelmetes”. Mert arra “zuhognak a rögök”. Bizony látni a különbséget más szempontból is. Urnás búcsúztatásokon egyre több vihogó, beszélgető, sokszor még dohányzó résztvevőt is látni.
A koporsó mellett valahogy mindenki másként viselkedik. Bizony ott és most az elhunyt pápa és fociklasszis esetében is megmutatkozik az, amit Szent Pál mondott: a test a bennetek lakó Lélek temploma. Ne borzongjunk, hanem ezen méltóságteljes temetések láttán álljunk meg egy percre, gondoljuk át életünket és ne féljünk, hanem lássuk meg ezen méltósággal és imával körülvett tetemek üzenetét: találkozunk!
dr. Kulcsár Dávid
