A jó bor titka ugyanaz, mint az életé: a harmónia. Egyesül benne múlt és jelen, munka, szenvedély és egy kis költészet. Taschner Kurt István – soproni borász – tudja mindezt. „Szerintem a borászok jó része hívő ember kell, hogy legyen, ugyanis a szakmánk annyira kitett a körülményeknek, nem tudunk uralni mindent” – vallja.
„Nem kényszerítettek a szüleim soha semmire. Hagyták, hogy a magam útját járjam, és igazából így lett jó, hiszen örömmel csinálom, amit csinálok, és nincs semmiféle kényszer benne – így válhatott hivatássá.
Van két fiam, 15 és 18 évesek, persze most még inkább a számítógép köti le őket, főleg a kisebbet, a nagyobbat pedig a fotózás. Igazság szerint annak idején mit tudtam én, 18 éves fejjel, hogy ezt fogom csinálni. Abban bízom – mivel ők is itt nőnek föl, és látják, hogy én is bevonom őket a munkába -, előbb-utóbb kedvet kapnak hozzá, felismerik, hogy ezt talán érdemes továbbvinni. Ha meg nem, akkor valamiért a Jóisten úgy akarja, hogy ne folytatódjon – majd meglátjuk.
A borászatot én 1996-ban kezdtem el. Akkor kezdett éledezni Magyarországon a borvacsorák, a borturizmus, a pincebemutatók világa. Gyakorlatilag evés közben jött meg az étvágy: elvégeztem a megfelelő iskolát, szőlész-borász szakmérnök lettem, és végül a 2000-es évjáratban csöppentem a sűrűjébe, amikor életem első borait elkészítettem.
Az embernek óriási önbizalmat ad az, hogyha valamit jól csinál, legalábbis elismerést kap, hogy nahát, milyen finom ez a bor, tetszik, hadd vegyek belőle.
Örömet okozunk másoknak, és ez számomra nagyon fontos.
Nyilván az életem nem csak a borkészítésről szól, ebben benne van az szőlőművelés, a bormarketing és az eladás, a cégvezetés, az emberekkel való törődés, foglalkozás. Kicsit polihisztornak kell lenni, azt hiszem.
A vörösborkészítés lassabb műfaj, hosszabb ideig tart, évek alatt derül ki az, hogy jó munkát végeztünk-e. Egy fehérnél, egy rozé bornál hónapok alatt látszódik, hogy jó-e az irány, hogy jól végzem-e a munkámat. Nincs kedvenc vörösborom, inkább tulajdonságokat szeretek. Azokat a borokat szeretem, amelyek harmóniában vannak. Lehet egy kékfrankos is, egy cabernet is, a lényeg a harmónia, ahogy az élet más területein is.
Ha az ember egyensúlyban van, és jól érzi magát a saját bőrében, jóban van magával meg a külvilággal, akkor biztos, hogy jobb borokat tud készíteni,
hiszen el tud mélyedni a borkészítésben, annak minden részletére oda tud figyelni, és van rá ideje, kedve. Nagyon fontos, hogy legyen kedve is hozzá.
Kell tervezni, a jövő nagyon fontos, de bizonyos szempontból máról holnapra kell élni. Tehát nem engedhetem meg azt a luxust magamnak, hogy azon agyaljak, hogy na, vajon jövőre mi lesz? Na, vajon jövőre el tudom adni a bort? Na, vajon milyen áron lesznek, és miként fog menni az egész? – mert különben ebbe belebolondulnék. Pár évvel ezelőtt nem volt ez különösebben probléma, mert minden jóval kiszámíthatóbb volt, hosszabb távon lehetett tervezni. Ez most már egyáltalán nincs így. Ahogy Jézus is mondta: „Ne aggódjatok tehát a holnapért, mert a holnap majd aggódik magáért: elég minden napnak a maga baja.” (Mt. 6:34)
Szerintem a borászok vagy bortermelők jó része hívő ember kell, hogy legyen. Ugyanis egyszerűen a szakmánk annyira kitett mindennek, hogy nem tudunk mindent uralni. Sok mindent meg lehet tenni, de alapvetően az időjárást, a talajt és sok mindent nem tudunk befolyásolni. Nem tudjuk befolyásolni azt, hogy lesz jégeső, nem lesz jégeső, elfagy, nem fagy el.
Ez hit nélkül nem megy, nekem meggyőződésem.
Azt szoktam mondani, hogy én megteszem, amit emberként tudok, a többi a Jóisten dolga.”
hirdetés
