Elgondolkodtató posztba ütköztem Instagramon, ami arról szólt, hogy gyakran ítélkezünk mások látható bűnei fölött – miközben a kevésbé nyílt, kevésbé látható bűnökről nem ejtünk szót, szemet hunyunk felettük.
A vagyok_identitas Instagram oldal egy posztja olyan jelenségre hívta fel a figyelmet, amelyet valószínűleg jópáran tapasztaltunk keresztény közösségünkben, családi vagy baráti köreinkben. Záborszky Zsófi és Dávid oldalukon a pszichés egészséghez és a hithez kapcsolódó posztokat tesznek közzé, lévén Zsófi pszichológus, tréner, Dávid pedig lelkipásztor és coach. Egy közelmúltbeli írásukat osztanám meg veletek:
„Az egyik legszomorúbb tapasztalása nagyon (túlontúl) sokunknak: a bűnök szétválasztása. Persze kimondatlanul, de kialakult, hogy vannak az elfogadható, sőt, szinte észrevétlen, kevéssé látványos bűnök, és persze mellettük a nagyon könnyen látható hatalmas bűnök.
Mindezzel a legnagyobb probléma pont Jézus élete és szolgálata, aki valamiért egyetlen csoportot és azok bűneit emelte folyton úgy ki, hogy indulattal beszélt róluk. Ez a csoport pedig az Írástudók csoportja volt.
hirdetés„Ti farizeusok azt gondoljátok, hogy nagyon fontos a testet kívülről lemosni. Olyan ez, mintha a pohárnak és tányérnak csak a külsejét mosnátok meg. Pedig sokkal fontosabb, hogy belül tiszta legyen! Mi van bennetek? Tele vagytok mindenféle kapzsisággal és gonoszsággal! Milyen ostobák vagytok! Hiszen ugyanaz az Isten teremtette az ember külsejét, aki a belsejét! Tehát azzal törődjetek, ami belül van!
Jaj nektek, törvénytanítók, mert magatokhoz ragadtátok Isten megismerésének kulcsát! Ti magatok nem mentek be, akik pedig szeretnének, azokat megakadályozzátok ebben!”
Jézust valamiért a “látványos” bűnösök -prostituáltak és vámszedők -folyton körbevették, itták a szavait és a kegyelmet, amit hozott nekik. Megalázták magukat, vállalták magukat, úgy, ahogy vannak és ezért tudtak Jézushoz kapcsolódni, Őt igazán értékelni és szeretni. Számukra tényleg Örömhír volt az evangélium.
Érdemes megvizsgálni a szívünket, bujkál-e benne felsőbbrendűség, önteltség, a “nagyobb”, nálunk látványosabb bűnösök lenézése vagy lesajnálása?
Egyikünk sem különb a másiknál, csak épp más módokon tévesztünk célt. De a kemény szív másokat is rombol és nem tud megnyílni a kegyelem előtt. Milyen más világban élnénk és milyen más lenne az emberek képe az egyházról, ha így gondolkodnánk!”
Zsófi és Dávid példákat is hoz; a nyomásgyakorlás vagy az érzelmi bántalmazás felett gyakran szemet hunyunk, ezzel szemben, ha megtudjuk, hogy egy keresztény ismerősünk házasság előtt szexuális életet él, azt katasztrófának állítjuk be. Ha valaki önző és képmutató, nem gondoljuk, hogy elfogadhatatlan lenne a viselkedése, valószínűleg nem is beszélgetünk el vele, hogy változtasson a hozzáállásán, de ha valakiről kiderül, hogy problémája van a droggal vagy az alkohollal, akkor már jönnek is az ítélkező mondatok. A bűnök ilyen típusú szétválasztását jómagam is megtapasztaltam saját környezetemben. Nem arról van szó, hogy a bűnök súlya között nincs különbség, hiszen van olyan tett, amivel jóval több kárt okozok az embertársaimnak, magamnak, az Istennel való kapcsolatomnak, ezt nem kell sokat magyarázni. A Katolikus Egyház tanítása szerint létezik bocsánatos és halálos bűn.
De azt fontos megjegyeznünk, hogy veszélyes, ha csupán a látható bűnöket emeljük ki, ha csak a „látványosan bűnösöket” figyelmeztetjük helytelen életmódjukra, viselkedésükre. Miért? Mert így kialakul bennünk az idézett posztban említett kategorizálás: hogy vannak elfogadható és elfogadhatatlan bűnök. És amíg mi nem vétkezünk valami látványos dologban, addig szépen elevickélünk az elfogadhatónak titulált bűnökben, ilyenek például a pletykálás, mások kontrollálása, önzőség, képmutatás, passzív-agresszív viselkedés, gúnyolódás, kéretlen tanácsok osztogatása, ésatöbbi. Tele lesz a szívünk ítélettel, felsőbbrendűséggel, a „látványosan bűnösöket” pedig megvetjük majd. A farizeusi viselkedés nemcsak a megítélt személy számára kártékony, az ítélkezőnek éppúgy, sőt, még inkább. Fontos, hogy figyelmeztessem az embertársaimat, de milyen módon teszem azt? Szeretetből vagy felsőbbrendűségből? Ilyenkor önmagamba is nézek, vagy csak a másik szeméből akarom kivenni a szálkát?
Egyik bűn sem elfogadható. A különbség abban áll, hogy van, amelyik súlyosabb, másik pedig kevésbé. De mindannyian célt tévesztünk, csak épp más módon.
Fekete Ági
hirdetés
Még nem érkezett hozzászólás