2022. 11. 03.

A keresztény felsőbbrendűségről

„Szerintem egy keresztyén nem így beszél, nem így viselkedik. Nem látszik rajtad eléggé, hogy szereted Istent, ha egyáltalán… Én nem csinálnám ezt, nem mondanám ezt, nekem nem férne bele, velem nem fordulna elő, mert nem hagynám, de te tudod. Azt hiszem, azzal teszem neked a legjobbat, ha megmutatom, milyen egy igazi, érett hívő.” Mondtál már hasonlókat vagy mondtak már neked? Az is lehet, hogy csak pillantásokkal éreztették.
A TeSó blog elgondolkodtató írását szemlézzük az ítélkezésről.

Igaz, hogy még sosem vágtak a fejemhez ehhez hasonló mondatokat, és én sem mondtam még másnak ilyesmit, mégis annyiszor éreztem már szavak és tekintetek mögött ezt a fajta (le)értékelést. Ami még rosszabb, attól félek, az én szavaimból és tekintetemből is érezhették már mások, hogy jobb keresztyénnek, szentebbnek, tökéletesebbnek gondolom magam náluk.

Mint ahogy jellemzően mindenkiben, bennem is mély nyomot hagytak az életem során kapott, többnyire jószándékú, építő kritikák. Így az is, amikor még tinédzserkoromban egy közeli barát azt mondta, azért nem szeret néhány dolgot elmondani nekem, mert sokszor úgy érzi, hogy ítélkezem fölötte. Megdöbbentett ez a mondat, mert sosem állt szándékomban bíráskodni, pedig bizonyára nem véletlenül érezte ezt, amikor velem beszélt. Az introvertáltabb emberekről – mint amilyen én is vagyok – egyébként gyakran feltételezik, hogy azért nem szólalnak meg egyes helyzetekben, mert azokról megvan a véleményük, vagy azért csendesebbek, mert méltatlannak találják az aktuális társaságot saját magukhoz. Akármilyen percepció is állhatott a kritika mögött, bizonyára azért érzek még most is szégyent, ha eszembe jut, mert nem volt teljesen alaptalan. Nem volt ugyan tudatos sem: nem direkt ítélkeztem, és magamnak sem mondtam ki, hogy magamat jobbnak, okosabbnak vagy szentebbnek tartanám, de ettől még volt, aki ezt érezte rajtam. És én is tudom, hogy milyen, amikor ezt a hozzáállást érzem másokon.

Semmivel sem téveszthető össze.

Eszembe jut a farizeus és a vámszedő példázata, amelyben a farizeus azért ad hálát imában, hogy nem olyan bűnös, mint a vámszedő, miközben a vámszedő imája a bűnbánatról és a megalázkodásról szól. Azt olvassuk, hogy Jézus „némely elbizakodott embernek, aki igaznak tartotta magát, a többieket pedig lenézte” mondta ezt a történetet. Ennek pedig a jól ismert végszava a következő: „Mert mindenki, aki felmagasztalja magát, megaláztatik, aki pedig megalázza magát, felmagasztaltatik” (Lk 18,14).

hirdetés

De ne feledjük, a farizeus az evangélium szerint „magában” imádkozott. Mi a példázat révén belelátunk a fejébe, de lehetséges, hogy egyébként nagyon kegyesen és alázatosan viselkedett mindenkivel, így például a vámszedővel is,akinél titkon jobbnak tartotta magát. A keresztyén felsőbbrendűség-érzés a tapasztalatom szerint egyáltalán nem szokott annyira explicit lenni, mint amilyen a példázat „kihangosított” imájában. Sőt, a verseny kívülről nézve inkább arról szokott szólni, ki az alázatosabb. Mindannyian vagyunk már annyira kiművelt keresztyének, hogy tudjuk, nem mondunk olyat másnak, hogy én szentebb vagyok nálad. Tudatosan még ezt a gondolatot sem engedjük meg magunknak. De épp ezért annyira alattomos ez a bűn, amibe mégis annyian beleesünk. Mert

észre sem vesszük, hogy ítélkezünk.

Hogy azt gondoljuk, velünk valami nem fordulhatna elő, hiába kísértő, hiába esendőség. Vagy, hogy valójában az a motivációja egy-egy mondatunknak, hogy a szentségünket bizonyítsuk, miközben magunknak persze azt mondjuk, az a cél, hogy Istenről vallást tegyünk. De lássuk be, a két indíttatás között annyira képlékeny a határ…

Az a legnehezebb ebben a történetben, hogy ha mi nem is mindig vesszük észre magunkon az ítélkező magatartás jeleit, az ítélkezésünk „tárgya”, személye észre fogja venni. És jobb esetben csak velünk, rosszabb esetben az egész keresztyénséggel kapcsolatban lesznek megmagyarázhatatlan rossz érzései. Például azt érezheti, hogy a keresztyének nem annyira megbocsátók, mint az Istenük. Ők ítélkeznek, miközben a kegyelmes Urukról tesznek bizonyságot.

A jó hír persze ebben a kérdésben is az, hogy nem kell egyedül szembenéznünk ezzel a hibánkkal sem, hanem

kérhetünk imában több szeretetet a mellettünk lévők iránt, őszintébb megértést és empátiát hozzájuk,

és azt, hogy Isten ítélete helyett képesek legyünk a kegyelmét és végtelen szeretetét közvetíteni feléjük.

Molnár-Kovács Dorottya

Forrás: TeSó blog 

Borítókép - Fotó: Arne9001 | Dreamstime.com
Szemle
hirdetés

2 hozzászólás

  • Válasz Szilágyi József 2022. 11. 03. 10:42

    Galata 6:1-5
    .
    „Testvérek, ha valakit botláson értek, ti akik lelkiek vagytok, intsétek meg a szelídség szellemében. De ügyelj, hogy magad kísértésbe ne essél. Hordozzátok egymás terhét, így teljesítitek Krisztus törvényét.
    .
    Aki beképzeli magának, hogy valaki, holott semmi, önmagát áltatja. Mindenki a saját tetteit tegye mérlegre, dicsekvését pedig tartsa meg magának, ne tárja mások elé. Hiszen mindenkinek a maga terhét kell hordoznia.”

    Megjegyzésem:
    a saját felsőbbrendűségem érzése az én legnagyobb terhem. Ennek napról napra meg kell halnom.
    „Másként nem tehetek, Isten engem úgy segéljen.”

  • Válasz Szilágyi József 2022. 11. 10. 04:23

    Kempis Tamás: Krisztus követése (részletek)
    .
    „Aki jól ismeri magát, belátja: nincs mivel büszkélkednie;
    s nem leli kedvét az emberek dicséretében.
    Minél többet tudsz, minél műveltebb vagy,
    annál szigorúbb ítélet vár rád, ha szentebbül nem élsz.
    Még ha azt látnád is, hogy más nyíltan vétkezik,
    vagy valami nagy hibát követ el,
    akkor sem kellene magadat nála jobbnak gondolnod:
    hiszen nem tudod, meddig tudsz megállni a jóban.
    Mindnyájan gyarlók vagyunk,
    de te senkit se tarts magadnál gyarlóbbnak.”
    .
    „Igyekezz türelmes lenni mások hibáinak és mindenféle gyarlóságának elviselésében: mert sok van benned is, amit másoknak el kell viselniük.
    Ha magadat képtelen vagy olyanná tenni, amilyenné akarod, mást hogyan formálhatnál tetszésed szerint?
    Szívesen elvárnánk, hogy mások tökéletesek legyenek, saját hibáinkat azonban nem javítgatjuk.
    Kívánjuk mások szigorú rendreutasítását, de ha minket próbálnak rendreutasítani, ellenkezünk.
    Felháborít mások szabadossága, de azt nem szeretjük, ha tőlünk bármit megtagadnak, amit kérünk.
    Óhajtjuk, hogy másokat törvénnyel fogjanak korlátok közé, de mi semmiféle zabolát nem tűrünk.
    Így hát nyilvánvaló: milyen ritkán mérünk felebarátunknak ugyanazzal a mértékkel, mint önmagunknak.”