„Isten döntött és én igent mondtam rá” — vallja Dr. Keszi Krisztina orvos-misszionárius, amikor megkérdezik, miért vállalta ezt a nehéz szolgálatot. Vallásos családban nőt fel, ami felnőtt korára egy kiteljesedett, teljes odaadást ért el nála. Zambiában először orvosként, később főleg misszionáriusként dolgozott. Elhívásáról, a misszióban megélt tapasztalatairól és Krisztusnak átadott életéről tett bizonyságot a Lét-Ige című műsorban.
Vallásos családban nőttem fel, és az édesanyám élete példa volt a számomra, vállalta a hitét a kommunizmus ideje alatt is. Nagyon mélyen hittem a gondviselő Istenben, de Jézus Krisztust akkor még nem ismertem. Már orvosként jutottam el egy csendes hétre, és ott értettem meg igazán, hogy az, hogy templomba jártam, Bibliát olvastam, imádkoztam, alapjában véve nem elég ahhoz, hogy a mennybe jussak.
Olvastam a Máté 19-et, és az Úr csendben megkérdezte, hogy hajlandó vagyok-e Őérte egyedül maradni. Ez akkor nagyon kemény volt, és egy kicsit megdöbbentett. Egy napot harcoltam. Számvetést kellett tennem arról, hogy nekem soha nem lesz gyermekem, nem lesz családom, egyedül megyek végig az úton –
de másnap igent mondtam Istennek.
És Ő akkor mondta meg, hogy mire szánja az életemet – én akkor már 36 éves voltam –: hogy legyek Jézus Krisztus szolgája a pogányok között. Ezt az ígéretet kaptam, és tudtam, hogy Isten a misszióba szánja az életemet, de akkor még szocializmus volt, és várnom kellett. Tizenhét évet vártam az indulásig.
hirdetésAztán Isten szólt, hogy itt az indulás ideje, és akkor elindultam a fölkészülésre. Először elmentem Kanadába, ahol angol nyelvet tanultam, és aztán a következő évben elmentem Angliába egyetemre, hogy a trópusi betegségekről is halljak, tanuljak; 2006-ban indultam el Zambiába.
Fotó: YouTube – Lét-Ige
Egy ottani falu egészségügyi centrumába mentem dolgozni, ahol nem is volt más orvos, csak én, de az ambulancián klinikai felcserek vannak, akik megszűrik az érkezőket, és hozzám a nehéz, súlyosabb betegek kerültek. Három nagy betegség jellemző ott: a malária, az AIDS és a TBC. Vannak ugye a táplálkozási hiánybetegségek, hasmenések, de sokkal kevesebb a cukorbetegség, magas vérnyomás, és ezek a betegségek, amelyek nálunk szokásosak. Ami nagyon nehézzé tette a munkát sajnos, hogy sok volt az AIDS-beteg, és a férfiak későn jöttek. Szomorú volt a szívem, hogy 38-39 kilós férfiakat kellett vizsgálnom, vagy 28-29 kilós nőket.
Zambiában nagyon kedves, békességszerető, vendégszerető emberek vannak.
Én korábban itthon sokat szenvedtem amiatt, hogy nagyon panaszkodnak az emberek, hálátlanok, zúgolódnak, pedig olyan jólétben élünk – ott pedig nagyon nehéz körülmények uralkodnak. És ők mégis fülig érő szájjal mosolyognak. Sokszor 8-9 kilométert jöttek gyalog, maláriásan, 38-39 fokos lázzal az egészségügyi centrumba, mert akkor még egyáltalán nem volt ott tömegközlekedés.
Fotó: YouTube – Lét-Ige
Eleinte nagyon nehéz volt, mert szinte reggeltől estig dolgoztam, de aztán megváltozott a munkabeosztásom, mert az egészségügyi centrumban elkezdtem üzemeltetni egy evangéliumi kölcsönkönyvtárat. Vettem Bibliákat, evangéliumi könyveket, amelyeket ők egy délután alatt elolvastak, és volt, hogy hitre jutottak.
Volt olyan AIDS-es betegem, aki negyedik stádiumban volt, tényleg súlyos beteg volt, köpte a vért, 38 kilóra fogyott. Odaadtam neki ezt a könyvet, és másnap megkérdeztem, hogy na, mit szól hozzá? És azt mondja: „doktor, rólam van szó, én vagyok ez a bűnös”. Aztán kérdeztem, hogy mi a következő lépés. Azt válaszolta: „Jézust szeretném követni”.
Elmentem az erdei gyülekezetekbe, azokat jártam vasárnaponként sorban. Ezekben sokszor vasárnapi iskolát csináltam, meg csendes napokat, később heteket. Arra kértek, hogy tanítsam meg őket egy énekre a saját anyanyelvemen, amit a bátrabbak meg is tanultak. Volt, aki föladta, hogy túl nehéz a magyar nyelv.
Ott nem szokás megköszönni a dolgokat, természetesnek veszik, hogy megyünk, segítünk. De volt egy asszony, aki olyan hálás volt, már ment haza, a kisbabájával a karján, és azért visszalépett, és még annyit mondott, hogy „doktor, az Isten áldjon meg!”. Amikor nagyon fáradt voltam, akkor Isten bátorított ezeken keresztül,
olyan dolgokra tett késszé és képessé, amilyenekre soha nem lettem volna képes.
Én nem vagyok erős, nem vagyok bátor, nem voltam fiatal, amikor elindultam, mégis olyan úton jöhettem keresztül, amire csak Ő tett képessé magyar misszionáriusként, egyedül.
Erőt adott, hogy az életem alapja nem az, amit én teszek vagy tettem az Úr Jézusért. Az életem alapja az, amit Jézus Krisztus tett értem a Golgotán. Valójában ez szikla a lábam alatt. Amit tettem, azt Isten cselekedte úgy, hogy én eszköz lehettem a kezében, és nagyon hálás a szívem ezért.
hirdetés
Még nem érkezett hozzászólás