„Isten elvette a bosszút a szívemből” – egy pap, aki a sporttal, a tanulással és Istennel elérte az áttörést

„Orsos Zoltán atya számára a sportolás és életmódváltás nagy változást hozott. Száztizenhat kilósan kezdett el edzeni, és a felesleggel együtt a stressz is lement róla, egészségügyi problémái is megszűntek. A rendszeres edzés koncentráltabbá és motiváltabbá tette papi szolgálatában; kiemelte a depresszióból is. Hittanóráin azt tapasztalta, a fiatalok sokkal nyitottabbak felé, hogy tudják, honnan hova jutott, és már nemcsak őrá, de Jézusra és az evangéliumra is jobban figyelnek.” A Katolikus Krónika portréját szemlézzük.

„Minden nap járok edzeni. Mi, papok gyakran prédikáljuk azt, hogy ép testben ép lélek, de majdnem minden második vagy harmadik kolléga el van hízva. Én is így voltam ezzel. 116 kilósan érkeztem ide, Alsóságra, három évvel ezelőtt, és gerincferdülésem révén leestem a lábamról, négy napon át feküdtem.

 Amit innen tudnék üzenni a pap kollégáknak, de más embereknek is, hogy nem szégyen segítőként segítőhöz fordulni. Én odamentem Liszli Erikához, a személyi edzőhöz, megszólítottam, segítséget kértem tőle, és a mai napig támaszom, erősítőm, és útba igazít. Adott nekem rutint, tartást, célt. Erika buzdítására elindultam a funkcionális fitneszinstruktori tanfolyamon, amit hamarosan – reményeim szerint sikeresen – be is fejezek. Szeretném ezt a tudást megosztani más fiatalokkal. Szeretném felhasználni a sportot mint pasztorációs eszközt.

Gyermekkoromban nagyon sok brutalitást, erőszakot, alkoholizmust, kábítószerfüggést és ehhez hasonló életformákat láttam.  

hirdetés

Csak elbukni láttam embereket gyermekkoromban, a családi környezetemben. Soha nem láttam felállni, újrakezdeni senkit.

Egy alkalommal a nővéremet megbecstelenítették, és este hazajött, letépett ruhában, és láttam, ahogy édesanyám nyakába borul. És akkor forgott bennem a világ. Óriási gyűlölet lobbant fel a szívemben, és arra gondoltam, hogy én bosszút állok. Bíró leszek, elkapom ezeket a mocskos gonosztevőket, és börtönbe juttatom őket. Összekapcsoltam kisgyerek fejjel, hogy a bíró, az okos ember, tehát tanulnom kell – és elkezdtem tanulni.

Elég nehéz körülmények között éltünk, nyolcan voltunk testvérek. Édesanyám próbált eltartani bennünket. Édesapám züllött életet élt, és édesanyám a maga erejéből, a tudása és tehetsége szerint próbálta a sok gyermeket eltartani.

Aztán hirtelen intézetbe kerültünk. Emlékszem, hogy elköszönni sem tudtunk, egész úton potyogtak a könnyeim. Odaértünk egy kietlen pusztába, én így láttam akkor az intézetet Balatonberényben.

Nagyon sok gyerek volt, és hamar azt éreztem, hogy elveszítem az önazonosságomat, szinte azt sem tudtam, ki vagyok, azt sem tudtam, hogy hová tartozom. Csak a bosszú éltetett egészen középiskolás koromig – ez volt az én útitársam. Egészen addig, amíg Laci atya kármelita szerzetes be nem jött az iskolánkba.

Laci atya arról beszélt nekünk, hogy a pályaválasztás nem kívánságműsor, kérdezzük meg Istent, hogy mit akar tőlünk. Ez bennem még inkább föltüzelte a bosszút, és ez látszott a szemeimben is. Ő észrevette, jó pedagógus, jó pap volt, és a beszéde végén megkérdezte, hogy hívnak. Azt mondta, hogy „figyelj, délután gyere át hozzám, valamit akarok mutatni neked”, és elment, sarkon fordult. Ő volt az első az életemben, aki a választás lehetőségét otthagyta. Kinyitott egy kaput, és rám bízta, hogy én azon bemegyek, vagy sem.

Azzal indította a beszélgetést, hogy miért van ekkora bosszú bennem, és elmondtam a történetemet, és egyórás beszélgetés után

úgy jöttem el, hogy Isten elvette a bosszút a szívemből.

Azt mondta, hogy „Istennek tervei vannak veled, igen, azt akarja, hogy bíró legyél, de a gyóntatószékben az ő irgalmasságát osztogasd. Egészen különleges tervei vannak veled Istennek. Gondolkodj el ezen!” – onnantól kezdve az Isten kegyelme működött bennem. Mintha egy tonnát pakoltam volna le magamról, olyan érzés volt, amikor eljöttem ettől a paptól.

Alsóságba heti egy alkalommal járok ki a hitoktatást tartani gyerekeknek. Óriási lelkesedés fogadott három évvel ezelőtt, amikor idekerültem, mert egy idős pap bácsi után jött egy fiatal. Sokan idegenkedve is néztek rám, de a gyerekek meglepő módon nem. Körbevettek és hívtak mindjárt, hogy menjek velük focizni, menjek velük ki a szabadba. Hoztam a gitárt magammal, az iránt is érdeklődtek.

Elmondtam nekik, hogy edzem, diétázom, sportolok. „Hú, ez egy sportos pap” – mondták, és mindenki felém fordult, szinte kivétel nélkül.

A mai világ elég sok útvesztőt tartogat a fiatalok számára, elég sok hazugsággal szembesülnek, és elég sok hiteltelenséggel is.

Ők a hiteles személyeket várják és keresik.

Az edzőm, aki segített az életmódváltásban,  azt mondta: „atya, neked példaképpé kell válnod!”. És ez nagyon komoly dolog. Én, aki eljárok a gyerekek közé, ide a suliba, vagy nap mint nap ott vagyok az emberek között, és szólok hozzájuk, érzem a súlyát, hogy mit jelent példaképnek lenni és példaképpé válni.”

hirdetés