“A testképzavarom nem az evésről vagy a kinézetről szólt, hanem egy mély belső sérülésről” – interjú Gersei Csengével

Gersei Csenge tanúságtételét az anorexiából való kigyógyulásáról már sokan hallhattátok. Mostani beszélgetésünk mégis sok újat hordoz magában, hiszen az évek során Csenge végzős pszichológus hallgató lett, folyamatosan jár egyéni terápiára, így betegségére jóval mélyebb rálátása van. Ma már tudja, hogy a testképzavar csak a “jéghegy csúcsa”, és sok minden vár felfedezésre a víz alatt. Milyen belső és külső tényezők juttatták el az anorexiához? Hogyan épült fel lelkileg? Hogy tudott újra kapcsolódni Istenhez? Őszinte beszélgetés Gersei Csengével. 

12-13 éves korodban vette kezdetét az evészavarod. Mennyi idő után vették észre a körülötted élők, hogy valami nincs rendben?

Általános iskola negyedik osztálya után átmentem egy nyolcosztályos gimnáziumba. Hogy oda be tudjak illeszkedni, elkezdtem fogyókúrázni, és lesni azt, mit csinál a többi lány. Szerettem volna, hogy szeressenek, és hogy ne piszkáljanak úgy, mint általánosban. Hetedik elején a karcsú barátnőim a nyári szünetből visszajőve állandóan azt mondták, hogy milyen dagadtak, és diétázni fognak. Mivel hozzájuk hasonlítottam magamat, úgy éreztem, felemelik a lécet. A tanév elején kezdtem egyre jobban megszorítani az evést, egyre többet mozogtam, így három hónap alatt, drasztikusan 15 kilót fogytam. Eleinte még nem volt annyira feltűnő, hogy valami baj van.

A családom észrevette a változást, és dicsértek, hogy milyen szép vékony vagyok. De egyre görcsösebbé váltam – elkezdtem nem a családdal enni, elsumákoltam az étkezéseket, vagy például karácsonyeste, miután lement az ajándékozás, az ellipszis tréneren akartam még futni. Ekkor már a családtagjaim is látták, hogy ez nem normális, és segítségre van szükségem. Hálás vagyok nekik, hogy időben észrevették a bajt. A Heim Pál Gyermekkórház Mentálhigiénés Központjába vittek el, ott egy pszichiáterhez kerültem, egyéni terápiára és családterápiára kezdtünk járni. Ez előmozdította a gyógyulást, ami fizikailag körülbelül két évig tartott, lelkileg viszont öt évbe telt, mire rendeződtem.

hirdetés

Akkor ezek szerint a családodból is érkezett az az üzenet, hogy fogynod kell.

Emlékszem, a szüleim sokszor diétáztak, mert soha nem voltak megelégedve magukkal. A szülők az első számú modellek a gyerek életében, és a kora gyerekkorban mindent a szülőktől tanulunk. Szerintem tudattalanul is belém oltották azt a vélekedést, hogy soha nem lehetek elégedett a külsőmmel, és amúgy is hízékonyak vagyunk, így oda kell figyelni arra, hogy mennyit eszünk, olyan ruhákat kell hordani, amelyek karcsúsítanak… de nemcsak nemcsak a szüleimtől láttam ezt, a tágabb családom nagy része küzdött ilyen dolgokkal, a diétakultúráról pedig, ami minket már akkor körülvett, nem is beszélve. Nem láttám mást a magazinokban sem, nem is gondoltam, hogy lehet elégedettnek is lenni.

Próbálkoztál más módszerekkel is fogyni a kevés evésén és a sok sportoláson túl?

Nem. Ha bűntudatom volt azért, mert többet ettem, mint amennyit szerettem volna, akkor inkább többet mozogtam. Soha nem hánytattam magam. Akartam, de nem tudtam. A hánytatás a bulimia körébe tartozik.

Vannak olyan anorexiások, akik miután elkezdenek gyógyulni, bulimiásak lesznek, mert a gyógyulással járó nehéz érzéseket, frusztráltságot egy másik helytelen viselkedéssel vezetik le, olyanba, ami szintén nem egészséges vagy nem célravezető.

Az is megtörténhet, hogy elkezdik magukat fizikálisan bántalmazni. Nálam is előfordult néhányszor, hogy bántottam magam, mert nagyon feszült voltam. De aztán elkezdtem írni arról, mi zajlik bennem, és segített, hogy hangot adtam az érzéseimnek.

Említetted, hogy az általános iskolában is ért téged bántás…

Az osztályban engem pécéztek ki, mert nem voltam elég menő, elég szép, nem olvastam a legújabb tinimagazint…mindig találtak valami kifogást. Hamarabb kezdtem el serdülni, mint a többi lány, és feljött rám néhány plusz kiló, ezzel is bántottak. A legdurvább az volt, amikor az egyik osztálytársam azt mondta, hogy az lenne a legjobb, ha elütne az a kisbusz, ami épp akkor hozta az ebédet…A bántások miatt mentem át aztán a nyolcosztályos gimnáziumba. Nyilván, gyerekként nem tudtam abba belegondolni, hogy azért tettek velem rosszat mások, mert így vezették le a saját frusztráltságukat, amit otthonról hoztak be az iskolába. Utólag nem is tudok rájuk haragudni, mert látom bennük azt a kisgyereket, aki nem érzi jól magát. De ezzel nem a saját megélésemet akarom érvényteleníteni, csak kihangsúlyozni, hogy fontos a kettős látás: el tudom fogadni azt, hogy nekem fáj, de látom a másikban azt a sérült gyereket, aki megtette velem ezeket. Szerintem így tudtam igazán begyógyítani az általuk okozott sebeket.

Tudjuk azt, hogy a testképzavar elsősorban a kamasz lányokat érinti. De mégsem szenved minden fiatal lány ettől a problémától. Szerinted milyen további okai lehetnek még annak, hogy valaki anorexiás lesz?

Mióta pszichológiát tanulok, az életem teljesen megváltozott, mert sokkal többet tudok magamról és az emberi működésről. Ez csodálatos. Amikor az egyetemen jöttek a felismeréseim, visszamentem a pszichiáterhez, aki kikezelt az anorexiából, és elkezdtem vele újra együtt dolgozni. Arra jöttem rá, hogy az, hogy nem ettem, hogy nem láttam magam elég vékonynak, csak a jéghegy csúcsa volt, és valójában rengeteg minden van még a víz alatt.

Egyre jobban látom, hogy azzal, hogy valaki elér egy bizonyos súlyt a gyógyulása során, még nincs vége a történetnek.

Hatalmas felfedezés volt számomra, mikor rájöttem, hogy bizonytalanul kötődöm. Vannak azok az emberek, akik biztonságosan kötődnek, ők nem félnek a kapcsolataikban, tudnak jól szeretni és szeretetet fogadni. És vannak a bizonytalanul kötődők, akik gyerekkoruk elején tapasztaltak valami olyat, amitől nem tudott a biztonságos kötödés kialakulni náluk. Ezen belül kétfajtát különböztetünk meg: az elkerülő kötődőt, és a szorongó kötődőt. Nem merev kategóriákról van szó, inkább egy skálán kell elképzelnünk a beosztásokat. Én szorongó kötődő vagyok, azaz gyakran attól félek, hogy nem leszek elég jó, hogy mások elhagynak, hogy egyedül maradok és magányos leszek. Ezért mindent megteszek annak érdekében, hogy szeressenek és elfogadjanak, még azt is, hogy a saját igényeimről lemondok. Az anorexia ugyanez volt pepitában:

csak azt szerettem volna, hogy elfogadjanak, hogy szeressenek, és ennek érdekében bármit megtettem, még a saját életemről is lemondtam volna.

Ez hatalmas felismerés volt. Rá kellett jönnöm, hogy a bizonytalan kötődésem megnehezíti, hogy igazán mély, őszinte kapcsolataim legyenek. Amikor elkezdtem ezen dolgozni, az óriásit lendített az életemen és a kapcsolataim minőségén. Ráláttam arra, hogy a kötődési nehézségem nagy erő volt, ami afelé tolt, hogy anorexiás legyek. A testképzavarom nem az evésről vagy a kinézetről szólt, hanem egy mély belső sérülésről. A bizonytalan kötődésnek még sok dologra van hatása, például, hogy az ember sokkal nehezebben tudja az érzelmeit szabályozni, nem tudja kezelni a stresszt, szorongásban van, ami olykor megbénítja. Az, hogy a testem felépült -hiszen egy idő után elkezdett gyarapodni a súlyom-, még nem jelenti a teljes gyógyulást. A lelkemnek is vannak olyan szintjei, amelyek gyógyításra várnak. Tudom, hogy ennek a munkának soha nem lesz tökéletes eredménye, de azt gondolom, az embernek felelősséget kell vállalnia a csomagért, amit kapott.

Tehát, ha valakinek evészavara van, akkor biztosan valami más is áll a háttérben, amit gyógyítani kell. Nem elég pusztán az evészavart kezelni.

Rá kell nézni a traumákra is. Nagyon szeretem Dr. Máté Gábor trauma-felfogását. Mindenki azt hiszi, hogy csak egy nagyon komoly probléma lehet trauma, például, ha valakit megerőszakolnak. Máté Gábornak emberibb a megközelítése; azt mondja, hogy a trauma nyomasztó fenyegetettség, amivel nem tudsz mit kezdeni. A trauma tehát önmagában nem az a rossz, ami megtörténik veled, hanem az, ami benned történik a rossz hatására. Hogy úgy érzed, nem tudsz mit tenni, hogy magányos vagy, hogy megbénít egy helyzet. Szerintem minden embernek van traumája, amire jó, ha ránéz.

Minél többet tud az ember magáról, annál szabadabb lesz.

Lehet, hogy a tudás néha nagyon fáj, de egy idő után felszabadít. Miután megértettem, hogy miért működök úgy, ahogy, akkor tudtam változtatni.

Nehéz elképzelnem a folyamatot, hogy hogyan tudott segíteni a pszichiáter az evészavarodon. Hogy tudott rávenni arra, hogy többet egyél? Hogy tudta a gondolkodásmódodat megváltoztatni, arra rávilágítani, hogy hazugságban élsz?

Az első alkalommal keményen szembesített, hogyha ezt így folytatom, akkor nemhogy családom nem lesz – hiszen nem volt menstruációm az anorexia miatt-, de egészséges életem sem. Ha az embernek már nincs zsírja, amit a szervezete fel tudna használni arra, hogy energiát termeljen, akkor a test saját magát kezdi felemészteni. Ez a gondolat kicsit felrázott, mert azt gondoltam, hogy ha egy orvos mondja ezt, akkor legalább a felének igaznak kell lennie. Ezzel együtt szigorúan figyeltek; naplót kellett írnom arról, hogy mit eszek, hetente mérték a súlyomat a kórházban, és ha nem gyarapodtam eleget, akkor nem napi öt, hanem hat étkezést kellett beiktatnom.

Nem okozott belső feszültséget vagy lázadást, hogy rád volt erőltetve, hogy egyél? Hiszen te meg voltál arról győződve, hogy nem vagy elég vékony, és féltél a hízástól.

Nagy harc volt bennem; volt, hogy nem írtam az evésnaplót, volt, hogy nem ettem, inkább sokat ittam a vizsgálat előtt, de akkor az frusztrált, hogy többet fog mutatni a mérleg, és azt nem akartam látni. Sokszor idegesen jöttem ki a terápiáról; miért kérdeznek arról, hogy miért érint nehezen az, hogy híztam? Miért nem evidens a válasz? A folyamat eleje kínszenvedés volt. Ugyanakkor pedig jólesett, hogy foglalkoznak velem, hogy végre észrevesznek. Több időt kezdtem a szüleimmel tölteni, jártunk rendszeresen családterápiára is. Ahogy elindultam a gyógyulás útján, két hang élt a fejemben. Egyrészt szerettem volna meggyógyulni, mert tudtam, hogy van élet a kilókon túl is, és az a feltételezés, hogy majd a vékonyság meghozza a boldogságot, vagy hogyha vékony leszek, akkor nem fognak bántani, hazugság, mert a világ nem így működik. De

volt egy másik hang is, amely azt mondta, hogy ragaszkodnom kell a karcsúsághoz, mert ha a kezemben van a kontroll, akkor mindent én tudok irányítani. Valójában kevés dologra voltam csak hatással, de akkoriban ezt nem láttam, főleg azért, mert a világom totálisan beszűkült.

Gersei Csenge (fotó: Csíki Sára)

A testsúlyod volt a fő téma, ami körül a gondolataid forogtak, mással nem is foglalkoztál?

Nem láttam túl a kilókon, a kalóriaszámlálgatáson és a mozgáson. Elhanyagoltam a baráti kapcsolataimat, és nem csináltam programokat. Vagy a súlyom foglalkoztatott, vagy tanultam, vagy különórákra jártam, de más nem volt az életemben.

Mikor a terápia következtében gyarapodott a súlyod, kaptál az iskolatársaidtól negatív megjegyzéseket?

Hála Istennek nem, főként mert egy idő után megtudták, hogy anorexiás vagyok, és ők is elgondolkodhattak azon, hogy a kimondott szavaiknak milyen hatása van. Volt, hogy egy osztályfőnöki órán arról beszélgettünk, hogy vagyok éppen. Egy osztálytársam, aki korábban az egész osztály előtt egy szülinapi bulin azt mondta rám, hogy bálna vagyok, akkor értette meg, hogy nem mindegy, mit mondunk másoknak.

Nagyon sok fiatal lány hasonló folyamaton megy át tinédzserkorban. Lehet, hogy nem diagnosztizálják őket anorexiával, mert nem viszik annyira túlzásba önmaguk sanyargatását, de sok kortársammal beszélgettem, akik az enyémhez hasonló tapasztalatokról számoltak be. Kutatásokban is olvastam, hogy a serdülőkor közepén van egy mélypont a testkép kapcsán, ami aztán 18-19 éves korra normalizálódik. Addigra elér az ember egy olyan szintet, amikor már jobban ki van békülve a kinézetével. A serdülőkorban sok változás megy végbe a testünkben, a testünkön, és ezt nem könnyű feldolgozni.

Utólag elgondolkoztál azon, hogy hol volt Isten ebben a helyzetben? Vagy, hogy miért engedte meg ezt a szenvedést?

Azt a kérdést nem tettem fel, hogy miért engedte meg. Amikor nagyon mélyen voltam, Istentől is rendkívül eltávolodtam, nem csak a családomtól és a barátaimtól. Azt gondoltam, hogy nekem jó úgy, hogy egyedül vagyok, nem kell senki, hogy megmentsen. Mindent a kezemben tartok. Aztán amikor elkezdtem gyógyulni, rájöttem, hogy kevés vagyok ahhoz, hogy ezt egyedül végigcsináljam. Egy este leültem, és nagyon hosszú idő után először kértem Istent imában, hogy segítsen. Az ima után azt kezdtem el érezni, hogy Isten szép csendesen újra az életem része lett. Lehetőséget kaptam például, hogy részt vegyek a Pure programban, ami nagyon sokat jelentett nekem, mert ott olyan lányok vettek körül, akiket több foglalkoztatott annál, mint hogy hogy néznek ki. Hálás vagyok Istennek, hogy behozta ezt a programot az életembe akkor, amikor a leginkább szükségem volt rá.

A hitem által kaptam erőt. A munkát nekem kellett megtennem, de nagyon sok erőt kaptam Istentől.

Azt látom, hogy sok ember beleesik abba a csapdába, hogy egy helyzetre azt mondja, ő nem tesz semmit, mert majd Isten megoldja. Nem úgy kell az életedet élni, hogy a felszínen tengődsz, azt várva, hogy megmentsenek. Ez nagyon felelőtlen viselkedés. Isten nem véletlenül adott nekünk szabad akaratot és cselekvőképességet arra, hogy egyengessük az életünket.

Ha valaki környezetében él egy evészavarral küzdő személy, hogyan tud rajta segíteni?

Az evészavar mentális betegség, úgyhogy ne dietetikushoz vigyük az illetőt, mert nem ez indítja el a gyógyulás útján, hanem az, ha terápiába kezd. További három dolgot emelnék ki, ami segítség lehet. Nekem sokat segített az, mikor a körülöttem lévő emberek felnyitották a szemem és megmutatták, hogy sokkal színesebb a világ, mint az én beszűkült világom, sokkal több íz, illat és élmény érhető el annál, mint amiben én éltem. Másrészt nagy segítség az, hogyha példák tudunk lenni. Addig, amíg azt mondjuk egy anorexiásnak, hogy gyógyulj meg, de közben mi nem szeretjük saját magunkat, eredménytelen lesz a próbálkozásunk. A harmadik tanácsom pedig, hogy hallgassuk meg az evészavarral küzdőt. Gyakran tapasztaltam a gyógyulásom során, hogy mindenki jött a tanácsaival, de kevesen kérdezték meg, hogy mire van szükségem igazán, vagy, hogy mit érzek. Pedig sokszor tényleg csak arra lett volna szükségem, hogy meghallgassanak.

Sokat halljuk azt a gondolatot, hogy egyedül kell tudnod oda eljutni, hogy elfogadd önmagad úgy, ahogy vagy. Közben azt gondolom, hogy egy párkapcsolat is segíthet önmagunk nagyobb elfogadásában. Téged hogyan segített a kapcsolatod a gyógyulásban?

Kapcsolatokban sérülünk, de kapcsolatainkban gyógyulunk is, tehát egy elfogadó, szeretetteljes közegben valóban nekünk is egyszerűbb elfogadni magunkat. Ezzel együtt azt gondolom,

sok sebemre pont a párkapcsolati krízisek világítottak rá, és ezért nagyon hálás vagyok.

Gyakran pont a kiélezett helyzetek segítettek abban, hogy még mélyebb szintre jussak önmagam megismerésében. Nem mindig a dicséretek mozdítják elő azt, hogy az ember gyógyuljon vagy integráltabb legyen, hanem a konfliktusos helyzetek, amelyeket meg kell oldani. Ha ezeket a kríziseket meg tudjuk ugrani, mind önmagunk, mind a párkapcsolatunk egy új szintre tud lépni.

Azt fontosnak tartom itt kihangsúlyozni, hogy egy egészséges párkapcsolatról beszélünk, ahol adódnak konfliktushelyzetek, amelyek segítenek magunkba nézni, és meglátni, vajon mi váltotta ki belőlünk azt a reakciót, amit adtunk a konfliktus során.

Igen, ez fontos, nem egy bántalmazó kapcsolatról beszélünk. De tényleg sokszor bennünk van a kulcs, és szerintem fontos a párkapcsolatra is rendszerként tekinteni; ha én változtatok valamit, azt a másik is érezni fogja.

Érdekes, amit mondasz, mert alapvetően azt gondolnám, hogy ha sokat dicsér minket a barátunk, akkor az hozhat bennünk változást.

Amíg te nem tudod magadnak azt mondani, hogy milyen szép vagy, amíg te nem tudod elfogadni saját magadat, addig mondhatja neked bárki ugyanezen mondatokat, nem fogod elhinni.

Mert amíg nem változik a saját belső narratívád, addig dicsérhet a barátod, dicsérhet bárki, el fogod engedni a füled mellett.

A mai napig tart még a gyógyulásod?

Igen, a gyógyulásom folyamatos, most már nyilván nem a test vagy az evés van a fókuszban, hanem a jéghegy víz alatti részei. De úgy gondolom, minél többet foglalkozom ezekkel, annál egészebb leszek.

Akkor ma már nem fordul elő, hogy megvetéssel néznél a testedre, és negatív kommenteket tennél magadra.

Nem. És az az érdekes, hogy mióta jobban belemélyedtem a betegségem megismerésébe, a kialakulásának hátterét jobban megismertem, azóta megváltozott a perspektívám, és teljesen más dolgok foglalkoztatnak.

Mit gondolsz, a krízis, amit megéltél, hozzásegített ahhoz, hogy egy segítő szakmát, a pszichológiát válaszd?

Mindenképp. Ahogy egyre jobban épültem fel, megfogalmazódott bennem, hogy azzal szeretnék foglalkozni, hogy más embereket gyógyítok, vagy legalább reményt adok nekik, hogy ki lehet jönni a nehéz helyzetből, lehet teljesebb életet élni. Szeretnék majd kifejezetten evészavarral küzdőkkel foglalkozni, főleg azért, mert sokan, akik nem élték át, nem értik a betegség lényegét. Csak az evésre, a kilókra fókuszálnak, holott mentálisan ez egy jóval komplexebb dolog. Jó, ha széles körben el tudjuk terjeszteni, miről szól valójában ez a betegség.

Fekete Ági

hirdetés