2022. 06. 03.

Egy évnyi bizonytalanság – a kapunyitási pánik sűrejében

A legtöbb tapasztalat, amit hallunk és olvasunk, mind befejezett sikertörténetek; valamikor a múltban játszódtak, és még ha akkor nem is értette az egyén, miért kell épp azon a dolgon keresztülmennie, idővel megvilágosodott. Az én történetem nem ilyen, vár még valamiféle feloldásra.

Az elmúlt kilenc hónapom – bár már nem vagyok tanuló, továbbra is tanévekben gondolkodom- nagyon káoszos volt. De ki gondolta volna ezt júliusban, mikor boldogan magamhoz szorítottam a diplomám? Tudtam, hogy az egyetemi élet szabadsága hiányozni fog, de kíváncsian vártam, mit hoz a felnőttlét. Addig minden egyértelmű volt. Leérettségizni, egyetemre menni, lediplomázni. Tudtam, hogy épp aktuálisan mi a feladatom és tudtam, hová tartok. Kerültem döntési helyzetekbe, de elég tisztán láttam, mit kell tennem. Haladtam előre évről évre, a rendszer fogta a kezem. Aztán egyszer csak eleresztette, és fogalmam sem volt, mihez kezdjek magammal, hiszen bármilyen irányba mozdulhattam volna, és a sok lehetőség megbénított.

A kapunyitási pánik egy viszonylag új fogalom, a kamaszkor és a felnőttkor közötti életszakaszt jellemzi. Létező jelenség, amely a szüleink korosztályát még nem érintette, több okból kifolyólag. Ha ők egy szakmát kitanultak vagy egy szakot elvégeztek, javarészt abban helyezkedtek el. Hosszabb időn keresztül maradtak egy munkahelyen, mert a felfogásuk („örülj, hogy van munkád!”) teljesen más, mint miénk („a munkám az önmegvalósítás egy színtere”). Szüleink generációja hamarabb, általában rögtön egyetem után házasodott. Lehetőségük külföldön tanulni, dolgozni nem nagyon volt. A mai helyzet ennek szöges ellentéte: a lehetőségek tárháza túlcsordul. Tanulhatsz külföldön, önkénteskedhetsz Európán kívül is, később házasodunk, és egyáltalán nem biztos, hogy abban helyezkedünk el, amit tanultunk. Nem azt látjuk, hogy szinte mindenki egyféle séma szerint élné az életét; nincs egy minta előttünk, mert rengeteg az alternatíva, de ez könnyen okozhat FOMO-érzést és folytonos belső feszültséget: jó helyen vagyok és vajon jó úton járok?  

A kapunyitási pánikot jómagam is átéltem, vagy részben még most is ebben a fázisban vagyok. A diplomaszerzés után sorra értek a kihívások. Nyár végén hirtelen vészmegoldásként fel kellett mondanom az albérletem, vidékre hazaköltözni a munka miatt nem tudtam volna. Így néhány hétig vándorló életmódot folytatva aludtam a barátaimnál, egy bőröndből éltem, miközben életem első komoly munkahelyén próbáltam megfelelni. Nem volt könnyű beleszokni a pörgős munka világába, az egyetemhez viszonyított sokkal több kötöttségbe. Mindezek mellett ért egy szakítás, ami bár nem volt végleges, nyilvánvalóan megviselt. Időközben lett ideiglenes lakhelyem, majd a tél elején egy végleges is, de a sok költözködés nagyon lefárasztott.

Szóval így indult a felnőttlét, kihívás kihívás hátán. Közben pedig kérdések milliói cikáztak a fejemben, tele voltam bizonytalansággal, és nem tudtam megnyugodni. Tudtam, hogy akarok még a jövőben tanulni, de hova jelentkezzek és mikor? Mire vágyom? Tudtam azt is, hogy külföldön is szeretnék még tapasztalatot szerezni, de hova menjek pontosan? Hol dolgozzak? Annyiszor változtattam a terveimen, hogy már féltem azt megosztani másokkal. Nehezített a helyzeten, hogy

azt láttam, körülöttem mindenki tudja, mit kell csinálnia és merre tart, így úgy éreztem, csak én vagyok elveszve.

Télen aztán fokozódott a helyzet. A kevés napfény önmagában le tud hangolni, erre ráadásként jött, hogy a járvány miatt nem járhattam be dolgozni, így jóval kevesebb emberrel kerültem napi kapcsolatba. Napközben itthonról dolgoztam, de nem éreztem azt, hogy hasznos munkát végeznék, ráadásul a munka nem is kötött le egész napra. Zavart a külső mozdulatlanság, a csend, a dermedtség, közben pedig belül nyugtalan voltam és nem leltem békét. Azt éreztem, hogy telnek a hónapok, de nem jutok előrébb az életemben.

Formálódással teli, szorongó időszakról beszélünk, de ebből születik meg aztán a valódi elköteleződés mind a párkapcsolatok terén, mind szakmailag, közösségileg” – így ír a pszichológia a felnőttlét kezdetéről. Tudom, hogy a bizonytalanság, a mozdulatlanság és a kérdések mind-mind az út részei. De, amikor benne vagy a sűrejében, és nem látsz arra reményt, hogy a közeljövőben lesz változás, nehéz türelmesnek, örömtelinek, bizakodónak maradni.  

A fény lassan érkezett csak meg, nem hirtelen robbant be. Jött egy új munkalehetőség, ami egyértelmű isteni gondviselés volt, és kezdtem újra a helyemen érezni magam. És hol volt ebben az egész helyzetben Isten? Valószínűleg végig mellettem, de én sokszor nem éreztem a jelenlétét és azt sem, hogy válaszolna, vagy hogy az imáimat rögtön meghallgatná. Persze, nem is ez a dolga. Igyekeztem újból és újból Rá bízni magamat, kisebb – nagyobb sikerrel. Utólag kicsit bánom, hogy nem bíztam Benne és az Ő tervében jobban, és azt is, hogy alig meséltem valakinek teljes mélységében arról, min megyek keresztül.

Nem szerettem azt, ahol vagyok és ahogy vagyok, és erről nagyon nehéz őszintén megnyílni.   

És a feloldás? Még nem érkezett meg teljes, felszabadító erővel, bár azt érzem, sokkal inkább sínen van az életem, mint néhány hónappal ezelőtt. Ettől még nehéz az elmúlt időszakot pozitívan látnom. Bízom benne, hogy később, madártávlatból jobban megértem a tanulságokat, és elfogadom, hogy valamiért szükségem volt erre a szakaszra is. Addig pedig itt van ez a történet, hogy tudjátok, nem vagytok egyedül, mind küzdünk, bukdácsolunk, elesünk és felállunk, és egyszer majd célt érünk.  

Fekete Ági

Blog Rólam. Mindenkinek.

Még nem érkezett hozzászólás