,,Ahogyan a kereszténység működik, az száz évvel ezelőtt elég volt” – interjú Nagy Gergellyel

Nagy vitákat generált Nagy Gergely református teológus, a Kálvinista Apologetika csatorna készítőjének tegnapi Facebook-bejegyzése a 2022-es népszámlálás várható eredményeiről. A poszt kapcsán többek között arról kérdeztük, mivel kell a kereszténységnek szembenéznie, illetve hátrébb kell-e lépnie a keresztényeknek a közéletből, ha kisebbségbe kerülnek.

A járvány miatt elhalasztott népszámlálást már szinte kezdtük is elfelejteni, amikor tegnapi posztoddal hirtelen „borítottad az asztalt”, és súlyos létszámcsökkenést vizionáltál a magukat kereszténynek vallók között. Vegyes reakciókat váltott ki a bejegyzésed, szerinted miért lehetett ez?

Nézd, úgy áll a dolog, hogy tényleg kezd a magyarországi kereszténység bizonyos dolgokat elfelejteni, mintha mély álomba zuhant volna, és úgy tűnik, hogy a kulturális törekvései sem igazán ébresztik ebből fel. És az igazság az, hogy a kereszténységet érintő keményen önkritikus poszt mindig – nem csak az én esetemben – felkavarja az állóvizet. Talán olyan lehet, mint egyfajta feleszmélés. És ebben a feleszmélésben megpillanthatunk egy olyan tényt, ami teljesen nyilvánvaló, azt, hogy úgy tűnik,

döbbenetes módon fogy azoknak a száma, akik kereszténynek vallják magukat,

és pillanatok alatt eltűnhet – ha egyáltalán létezik még – a kereszténység társadalomformáló ereje. Az ezzel való szembenézés, vagy önkritika, mindig rettenetes módon tudja érinteni az embert, és vitákat tud és fog gerjeszteni, mivel azt az érzetet adja, hogy kényszerpályán vagyunk és az eddigi mechanizmusaink nem működnek. De van egy másik oldala is: a közösségi média buborékjában mindenki azt érzi, hogy ő van többségben: jobboldaliak, baloldaliak, keresztények, ateisták. Egyszerűen ilyen a rendszer. Ez pedig torz képet szül. Persze lehet magunknak azt hazudni, hogy minden rendben, de időről időre azért a valóság gátlástalanul lelepleződik.

A keresztény egyházak „sikerességét” a népszámlálás eredményén mérhetjük le?

Először is fontos, hogy a magukat keresztényeknek vallók számának a csökkenése, vagy akár a hívő emberek számának a bezuhanása nem maga a betegség, hanem csak a tünet. Hiszen nem volt a kereszténység aranykorban akkor sem, amikor döntő többségben keresztények alkották a társadalmunkat, vagy akkor sem, amikor 2001-ben 74.3% vallotta magát kereszténynek. Ha valami csoda folytán az idei népszámláláson a 2011-es 54.3%-ról hirtelen nem bezuhanna, hanem hatalmasat nőne a keresztények száma, a problémáink, amelyekkel szembe kell néznünk, nem oldódnának meg egy csapásra. 

hirdetés

De azt se felejtsük el, hogy a keresztény egyházaknak igenis van társadalmi küldetésük, ami alapján mérni lehet a „munkájukat”.

Ez pedig nem más, mint Krisztus missziói parancsa – tegyetek tanítvánnyá minden népeket. Így a fogyás mindig annak a jele is, hogy ezt nem tudjuk kellő hatékonysággal végezni, nem tudják a keresztény egyházak és az egyház tagjai a hitüket és értékrendjüket elég vonzóan bemutatni. Ha hisszük, hogy az Evangélium igazság, és Krisztus tanítása mindenkinek szól, és el vagyunk kötelezve amellett, hogy azt megéljük és hirdessük, a társadalom pedig egyre kevésbé vevő az üzenetre, akkor igenis vegyük észre, hogy van mivel szembenéznünk. Csak hát ugye annyi minden más is leköti az energiánkat, hogy erre a szembenézésre a legelemibb szinttől a legmagasabbig már nem marad. Azt gondolom, hogy ennek a folyamatnak a végén viszont azt fogjuk látni, hogy rettenetes módon herdáltuk el a történelmi lehetőségeinket.

Azt írod, hogy a kereszténységnek „szembe kell néznie önmagával”. Pontosan mit értesz ezalatt? Hogyan történjen meg ez a szembenézés? Illetve mivel nézzünk szembe?

Elsősorban azzal, hogy mennyire vagyunk önazonosak, tényleg életre is tudjuk-e váltani azokat, amiket lelki síkon vallunk, mielőtt bármilyen más ideológia maga alá temetné a kereszténységet.  Talán első lépésben nem ártana azonosítani, hogy hol jelentkezik a deficit – különben nem fogjuk soha megtalálni a hibák forrását. Nézd, egy példa. Magyarországon permanens probléma az, hogy adott a több százezres, gyakran mélyszegénységben élő cigányság, ahol a gyermekek nem kapnak megfelelő oktatást, ahol esélyük sincs kiemelkedni, ahol nem tudják, hogy huzat is jár az ágyneműhöz. És adottak az egyházak, akik intézményi szinten valóban nagyon sokat tesznek, vagy erejükön felül próbálnak tenni értük. Ezzel nincs is gond, és lehet azt hazudni, hogy ez így egy jó irány és rendben van, majd hátradőlni vasárnap a templomban. De tegyük már fel magunknak azt a kérdést, hogy az átlag keresztény hívek részt vesznek-e ebben, vagy egyáltalán beszélnek-e erről? És ha igen, milyen arányban?

A mélyszegénység jelen van, sőt, olyan területeken van jelen, ahol még viszonylag nagyarányú a kereszténység – és erről nem beszélünk.

Aktívabbá kellene tenni a keresztény hitet az átlag keresztények szintjén is, hiszen elvileg a hit cselekvő hit. És a kettő mindig együtt kell járjon, elválaszthatatlanok. A mélyszegénységben élő cigányoknak nem csak kenyeret kell adnunk. Vajon mennyi keresztény beszélget velük partnerként a hitünkről? És ez csak egy példa. Beszélhetnénk még az ízléstelenségről, a keresztény igénytelenségről, arról, hogy a kereszténység képtelen kihasználni a korunk adta lehetőségeket. Nézzünk be egy átlagos keresztény Facebook-csoportba és többségében egy olyan brutális züllést fogunk tapasztalni, ami beáraz minket, és jól mutatja azt, hogy miért a fogyás felé gravitál a hazai kereszténység. És nincs sehol, semmilyen ígéret arra, hogy nem temeti maga alá az európai és magyar kereszténységet egy másik vallás vagy vallástalan ideológia. És könnyen eljuthatunk arra a pontra, ahol egy olyan társadalom képződik a kereszténység körül, amelyből már nem lesz visszaút.

Mit gondolsz arról az érvről, hogy: „régebben sem volt több hívő ember, csak most már őszintén bevallja valaki, ha nem keresztény”?

Ebben sok igazság van. Régebben is sokan voltak, akik nem gyakorolták a hitüket, ugyanakkor a vallás igenis valamilyen mértékben szerepet játszott az életükben, és aki eltávolodott a kereszténységtől, annak volt hova visszatérnie. Majdnem mindenki meg volt keresztelve (szinte csak az nem, aki más vallási közösséghez tartozott), így értelemszerűen nem volt alternatíva, ha valaki valamiben kételkedett, vagy valamit esetleg nem hitt el, az a kereszténység volt. Mára ez teljesen megváltozott, így a társadalomban található kevés valódi hívőre és jóval több nominálisan keresztény, de vallását nem gyakorlóra nagyon sok olyan ember jut, akinek a kereszténység egyáltalán nem jelent semmit. És annyira nem jelent semmit, hogy nem is ismeri. Így az ilyen embereknek nincs mihez visszatérni. Ez egy teljesen új jelenség és valahogy ezt nem akarjuk felismerni.

Ha a társadalom többsége már nem keresztény, és nem tartja fontosnak azon értékek képviseletét – pl. melegházasság kérdése – akkor a keresztényeknek hátrébb kéne lépniük a demokrácia nevében?

Egyáltalán nem. Akármilyen is a kereszténység aránya, a keresztényeknek nem szabad hátrébb lépnie, sőt épp a demokrácia eszközével kell képviselniük a saját értékrendjüket, és minden közéleti döntésük során a keresztény értékrend alapján kell dönteniük.

Nem tartható az a vélemény, hogy valaki otthon keresztény akar lenni, de a közéleti kérdésekben teljesen mást képvisel – mondjuk a melegházasság kérdésében.

Ez viszont nem hozza magával azt, hogy ne kéne egy olyan helyzetre felkészülnünk, amikor bizony úgy kell majd a közéletben képviselnünk magunkat, hogy kisebbségben leszünk, akár a hagyományos családmodell kapcsán. És igaz, hogy nem a többségi vélemény tesz valamit „igazzá”, vagy helyessé, de nem hiszem, hogy ez a gondolat, vagy az, hogy Magyarország történelmileg egy keresztény ország, megnyugtathat bárkit a 21. században. 

Ahogyan a kereszténység működik, az száz évvel ezelőtt elég volt, de a társadalom azóta meghaladta azt a kort.

A kereszténységnek pedig tartania kéne az iramot, és tovább kéne lépnie. Ez persze hangsúlyosan nem a hagyományos értékek feladását jelenti, hanem egy magasabb nívót a kommunikációnkban, a másikhoz való odafordulásunkban, a strukturális berendezkedésünkben, a liturgiánkban, a témáinkban, a lelki és szellemi igényességünkben. Legalábbis, ha nem szeretnénk, hogy a történelem bődületes módon bedarálja a hazai és európai kereszténységet.

Nagy Gergely, a Károli Gáspár Református Egyetem PhD hallgatója, református teológus, a Kálvinista Apologetika csatorna készítője.

hirdetés