A környezetünkhöz hasonlóan az imaéletünk is rendszeres „karbantartást igényel”.
Körbenézel a lakásban és megállapítod: eluralkodott a káosz! Pár napja még a földről is enni lehetett volna, most viszont minden felületet kacatok borítanak, semmi sincsen a helyén. Mi történt?
A rendetlenség mindig úgy kezdődik, hogy megengedünk magunknak egy kis lustaságot. Nem dobjuk ki a pólónkat a szennyesbe, hanem a mosógép tetején hagyjuk – majd „elpakoljuk” alapon – de az a „majd” sosem jön el. Minden egyes nappal újabb ruhadarabok csatlakoznak a már megkezdett kupachoz. Ugyanígy a többi szobában: egy-egy mozdulatot szeretnénk megspórolni magunknak, végül azonban sokkal rosszabbul járunk.
Nem így van ez az imaéletünkkel is? Megspóroljuk magunknak az erőfeszítést, az időt, hogy igazán mélyen és őszintén tudjunk beszélni Istennel, helyette rövid kis igék olvasásával „rendezzük le” a napi imádságunkat. A szennyes pedig szépen gyűlik a lelkünkben, míg egy nap vagy összeomlunk, vagy teljes ürességet érzünk és megállapítjuk: eltávolodtunk.
Szükségünk van a rendszeres portörlésre lelkileg is. Nem évente, nem havonta, nem hetente, hanem minden egyes nap. Észre fogjuk venni, hogy ez a leghálásabb „házimunka” mind közül.
hirdetés
Még nem érkezett hozzászólás