Interjú

„Nem vagyok sztárpap, és nem is szabad annak lenni” – nagyinterjú Barsi Balázs ferences szerzetessel

Hetvenhatodik születésnapját követően két nappal látogatta meg a 777 csapata Barsi Balázs ferences szerzetest a Nógrád megyei Szécsényben. Balázs atya derűsen nyit ajtót és vezet körbe bennünket a magával ragadó kolostorban. A gyönyörű udvar után a kertbe visz utunk, ahol találkozunk „Mócikával”, a barátságos kutyával, aki Balázs atya érkezése előtt még Mozart volt. „Így nem nevezünk el egy kutyát, ugye Mócika?” – fordul mosolyogva az eb felé a ferences szerzetes, aki ezt követően a kolostor közösségi konyhájában főz kávét a megilletődött újságíróknak és fotósnak. Ahogyan ekkor, úgy az egész délután folyamán is Balázs atya fizikailag és szellemileg is irigylésre méltó állapotban van, így a rendház nappalijában kötetlen beszélgetés kezdődik.

Hosszú idő után nem Sümegen, hanem Szécsényben ünnepelte az új esztendőt, milyen várakozásokkal tekint 2022-re?

Érdekes az időhöz való viszonyom, alighanem csalódást kell okoznom. Szilveszterkor mindig azt mondják körülöttem, hogy készítsünk egy nagy összesítést, zárjuk le az óesztendőt – de ez nekem sosem sikerül. Még a gyónásra is nehéz felkészülnöm! Ha összegeznem ennyire nagy kihívás, akkor képzelheti, hogy előrefelé milyen nehezen tekintek: a napi feladatokba kell nagyon mélyen benne lennünk és ott kapunk olyan irányokat, amelyek tovább visznek bennünket. Biztos, hogy az életünk egy bizonyos részén következik be, hogy például a könyvek „ránk találnak”. Hogy milyen úton az egy csoda, de mégis mindig akkor, amikor szükségünk van rá. A feladatok is ránk találnak, így bontakozik előttünk az élet. Nem vagyok tele tervekkel, mert tudom, hogy a mai nap feladataiból következik majd a következő lépés.

Milyen érzésekkel tért vissza tavaly Szécsénybe – különösen úgy, hogy immáron nem egy közösség vezetőjeként, hanem annak megbecsült tagjaként van jelen, fiatalabb szerzetesekkel együtt. Tulajdonképpen ez egy új életszakasz Balázs atya életében.

Teljesen új életszakasz, és őszintén megvallva kicsit novíciusnak is éreztem magamat, mert mindent meg kellett tanulnom, hogy mi hol van, alkalmazkodnom kellett. Mégis, valami hatalmas felszabadultságot érzek! Őszintén nem értem – pedig nem vagyok különös lény – hogy miért van az, hogy ha egy püspök vagy plébános nyugdíjba megy, akkor majdnem, hogy összeesik. Nem örül, hogy nyugdíjba kerül? Az élet bontakozódik ki előttem: már nem vagyok felelős semmiért, ezért egy sokkal mélyebb felelősség van bennem. Érzem, hogy itt kell lennem.

Nem én vagyok a házfőnök, a novíciusmester, és mégis azt érzem – nem szeretném, ha nagyképűségnek venné – hogy nagyon itt kell lennem.

Ez az érzés, és a vezetői szerep „leadása” szabadságérzetet is jelent?

Óriásit, teljes felszabadulást.

Mit jelent ez a felszabadulás, mi az a teher, ami lekerült a válláról?

Ötven éve vagyok pap, mégis éppen a mostani karácsonykor gondolkodtam el, hogy amit megtapasztalok, az valami hihetetlen: mintha újra gyermek lennék! (Nevet!) Korábban mindig mindennel nekem kellett törődni: az énekekkel, azok kinyomtatásával, a konyhai feladatokkal, hogy a templom hogyan néz majd ki, kinek adunk ajándékot – és most ez mind lekerült rólam. Hihetetlen felszabadultság! Hiányzik a közösségünkből az a korosztály, aki ezeket a feladatokat jól el tudja végezni, mert ha őszinte vagyok, akkor a mi kis szécsényi „családunkban” mint egy nagypapa korú testvér vagyok jelen. De ennek a kornak is gyönyörűen sok szépsége van! A húgom nagymama már, egyre inkább veszem észre és tapasztalom, hogy amit a nagyszülő mond az olyan mélységben hull az emberi lélekbe, ahonnét már csak egy mélység létezik: az Istennel való kapcsolat. Lehet, hogy ezek a nagyszülői gondolatok akkor jutnak az eszünkbe, amikor már 80 évesek vagyunk, de mégis megmenthetnek bennünket. Nem tudom, hogy miért van ez. Lehet, hogy azért, mert a két egymást közvetlenül követő nemzedék között mindig van egy kis súrlódás, egy „hatalomátvétel”. Itt viszont nincsen!

Visszagondolok arra az időre, amikor novíciusmester voltam és belém vág a kérdés, hogy hogyan voltam olyan bátor, hogy vezetni mertem ezeket a fiatalokat? Ahhoz tudnám hasonlítani, amikor a 25-30 év körüli embernek születnek sorban a gyermekei, és mégsem esik össze a félelemtől és a rettegéstől, hogy egy világmindenséget bízott rá Isten.

Fotó: Bodnár Patrícia/777

A nagypapa felvetés azért is érdekes, mert a most belépő novíciusoknál – már csak a korban lévő különbség miatt is – akarva-akaratlanul is, de hasonló lehet Balázs atya szerepe…

Mindenképpen!

Mennyire ismer magára bennük? Látja bennük azt a fiatalembert, amilyen Ön volt, amikor elkezdte a noviciátust?

Nehéz a kérdés, főleg mivel most két felnőtt ember lépett be hozzánk, egészen más korban vannak, mint amikor én beléptem. Mégis azt gondolom, hogy van különbség, például bizonyos szempontból érettebbek voltunk, és itt most nem azokra gondolok, akik már felnőttként lépnek be a rendbe. Ugyanakkor sokkal kevesebb információval rendelkeztünk, mint a mostani novíciusok. Ma jobban kell tisztázni, hogy valaki miért szeretne szerzetes lenni.

Ez egyértelműbb volt Balázs atya generációjánál?

Kicsit világosabb volt, de akkor is ez volt a tét. Akkor is volt olyan, hogy egy 18 éves fiatal azért akart belépni, mert a szerzeteseknek milyen szép a ruhájuk. Ez nem elég, egy személyes kapcsolatra van szükség Istennel, ami nagyon nehéz. Érdekes, hogy a mai novíciusok jobban megértik, hogy szükség van erre a kapcsolatra. Persze mi is tudtuk, hogy Valakiért jöttünk, nem valamiért, de őszintén szólva 1964-ben még az történt, hogy bementünk egy háromnapos lelkigyakorlatra, majd utána egy reggeli misén beöltöztettek minket és kész. Kezünkbe adtak egy latin breviáriumot, a felét talán értettük, de szépen mondtuk a többiekkel. „Mi így szoktuk” – és beleszoktunk (Nevet!) Később már rájött a rend arra – ebben a ferencesek élenjárók voltak – hogy a nevelés mennyire fontos, amelynek három fázisa van: emberi, keresztényi és szerzetesi nevelés.

Szintén nagy különbség, hogy a mi időnkben még mélyen megélt keresztény családi légkörből érkeztünk, olyan családokból, akiket a hitük miatt üldöztek a kommunizmusban. Láttunk kitartást a szüleinktől, egy olyan kultúrából érkeztünk, ahol illemet és szokásokat tanultunk.

Sok olyan fiatal van, aki úgy érzi, hogy Isten papnak vagy szerzetesnek hívja, de végül mégsem tesz lépést. Ön szerint miért?

Ezeknél az eseteknél kettő nagyot szoktunk véteni! Az egyik hiba, hogy „beöltöztetjük” lelki szerzetesnek, és akkor onnantól nem megy focizni és társaságba – kiszakad a környezetéből, kis túlzással végig benn ül a sekrestyében, ahol minden egyházi pletykát végighallgat. Borzasztó ellennevelés! A másik, hogy elhessegetjük a gondolatát és azt mondjuk, hogy majd az érettségi közeledtével beszélünk róla. Nem! Téged megérintett az Isten és attól a naptól kezdve te köteles vagy ezt a megérintettséget követni. Ebből kinőhet papság vagy házasság, de ebből nő ki.

Nincsen két életszentség!

Nem is „zárjuk be” a sekrestyébe, de nem is szakítjuk el az Istennel való megérintettségtől. De mi kell ahhoz, hogy ezt az időt jól használja fel? Lelkivezetés vagy lelkikísérés?

Nagyon nem szeretem azt a szót, hogy lelkikísérés, mert az embert vezetni kell, nem kísérgetni. Mégis ebben az esetben valóban kísérés van. Például így tudjuk kiszűrni az éretlenségét, hogy ne azért jelentkezzen szerzetesnek, mert nem talált még munkát magának. Menjen el dolgozni, költözzön el a szüleitől, gyűjtsön élettapasztalatot. Mellé kell állni, bele kell élni magamat abba, hogy őt elhívta Isten, de emberileg még nincsen készen rá – ez a lelkikísérés. Elkísérni az útján, hogy később majd vezetve lehessen.

Fotó: Bodnár Patrícia/777

Egy lépést hátra lépve, a hívő-nem hívő „mezőre” érve: hogyan tudja az Egyház megtartani a kétezer éves tanítását, a liturgiáját, az ünnepiességét úgy, hogy közben vonzó legyen azok számára, akiket el kellene érnie? Ezt a kettősséget hogyan lehet feloldani?

Úgy lehet feloldani, ha nagyon mély kapcsolatunk van Istennel – és rajtunk keresztül tud találkozni az emberekkel. Nem is szükséges hozzá vallásos dolgokról beszélni. Van egy laikus testvérünk, aki korábban a Mercedes-gyárban dolgozott Kecskeméten, egy kisebb csoportot vezetett. Soha nem beszélt a munkatársainak arról, hogy ő hívő lenne, viszont nagyon emberséges volt mindenkivel. Egyszer elé állt egy cigány beosztottja, aki ateista volt – ami nagyon fura, mert egy cigány „nem lehet” ateista – és azt mondta, hogy „Téged a jó Isten küldött ide, ha te nem lennél, minden más lenne.” Nagyon sok keresztény így él, nem beszél a hitéről, de sugárzik belőle Krisztus szeretete.

A kérdésben van egy rejtett dolog: az Egyháznak van egy belső élete, ez pedig a szentmise. Úgy is mondhatnám, hogy ez a hálószobája az Egyháznak, ide nem engedhetünk be bárkit. Oda csak fokozatosan lehet belépni, ahogy egyre többet megért ebből a misztériumból. Nem zúdíthatjuk rá az emberekre ezt a titkot. Európára rá lett zúdítva az egész keresztény tan, ami irtózatos zavart okoz a fejekben: ezek a hittitkok egymásra épülnek és ezt nem „fröccsenthetjük” rá egy hitetlen világra, mert akkor agyzavar alakul ki.

Nem is tartja fontosnak, hogy az Egyház vonzónak tűnjön a világ számára?

Dehogynem! Csak ennek belülről kell fakadnia, összhangban kell lennie a belsőnek meg a külsőnek. Nem tarthatunk fenn egy belső bűnös életet, miközben kívülről a szentet játsszuk, ezért élünk állandó megtérésben és bűnbánatban.

A bennünk lévő mély Isten-kapcsolatnak kell látszódnia kívül is, és akkor vonzó lesz az Egyház.

Ha már az Egyház szóba került: milyen ma az Ön megítélése a püspöki karban, a papok között?

Őszintén megmondom, hogy nem tudom.

Nem is érdekli?

Nem túlságosan. Az sokkal inkább foglalkoztat és jólesik, amikor fiatalok visszajeleznek, hogy egy-egy elmélkedés vagy prédikáció mit adott nekik. Ez nagy örömöt szerez, de nem fogok elszállni. Ebben a korban az emberre már hihetetlen súlyként rakódik rá a felelősség. Nem lehet mellébeszélni. Amikor kérdezik tőlem, vagy mondják nekem, hogy milyen sokan hallgatnak engem, akkor szinte rögtön mondom, hogy nem foglalkoztat. Megdöbbentett az a visszhang, amely az előadásaim és prédikációim után érkezett.

Természetesen eljutott hozzám olyan vélemény is, hogy szélsőséges vagyok. De ha folyton az egyik szélét mutogatják, akkor néha meg kell mutatni a másik szélét is. (Nevet!) Viccet félretéve, én mindig azt hangsúlyozom, hogy a két part között kell lenni, mert onnan lehet igazán látni és megérteni azt a mélységet, ami a misztérium.  

A másik, amit nagyon fontosnak tartok, hogy nem vagyok sztárpap. Nem is szabad annak lenni!

Mit üzenne azoknak a papoknak, akiket megérint a népszerűség?

Azt, hogy menekülj a népszerűség elől! Menekülj tőle, mert elveszíted a mondanivalódat! Tudom, hogy ez fiatalon milyen nehéz, főleg mivel tele van az ember jószándékkal.

Fotó: Bodnár Patrícia/777

Sokan szónoknak tartják Önt, igazat ad nekik?

Bencés diákkoromban – amikor húsz bencés szerzetes azzal foglalkozott, hogy velünk legyen, egyedül a testnevelőtanár volt civil, ilyen nem lesz többet a történelemben – egy szónoklat versenyt megnyertem. Nyilván. (Nevet!) De mégis más a szónok, ugyanakkor természetesen sok köze van hozzá. Nagyon bosszant, hogy magyar és orosz szakosként nem tudtam magamat még jobban képezni nyelvileg. Arany Jánoson vagy a többieken. Nem vagyok ahhoz kiképezve, amit a jó Istentől kaptam, főleg most, amikor minden a szavakon múlik.

A szónoklat vagy a prédikáció nem csak kegyelmi esemény, hanem kegyelmi és természeti.

Ha nincs semmi gondolatom, akkor nem az evangélium van gondolat nélkül, hanem én.

Ilyenkor olyanokat kell olvasnom, akik nagyon meggondolkodtatnak, ilyen például Duns Scotus. Nem tudom, hogy egy mai pap – velem együtt – két oldalt megért-e egy nap alatt. A zsenik testvérei vagyunk – mi magunk nem vagyunk azok – de ha olvassuk őket, akkor nagyobb fordulatszámra kapcsolnak az eszünk kerekei és képesek vagyunk megérteni őket. Ez is kell az evangéliumhoz, nem csak egy erkölcsi megérintettség. Szükség van a mélyebb gondolkodásra is.

A hit intellektuális oldalára?

A hittől megvilágosított értelmet ma kiűzték egyesek az Egyházból: érzelmek vannak, Jézus szeret stb. De ki ez a Jézus? Ha nem az, akinek én elgondolom, akkor már nem is vagyok rá olyan nagyon kíváncsi. Scotus vagy Bonaventura olyan logikai gondolatokat tudtak levezetni, hogy élményszámba mehetett, majd hazamentek és imádságban éltek. Nem ájtatoskodtak az egyetemi katedrán, de tudták, hogy az értelem elszabadulhat, mert az a szereteten belül van. A legnagyobb veszély, amikor a szabadság az isteni szeretetből kiszabadul, az olyan mintha valaki a paksi atomerőműből minden biztosítékot kiszakítana. Iszonyatos romboló tud lenni az értelem és a szabad akarat is, mert annak a szereteten belül kell működnie.

Ahhoz viszont, hogy ebben a szeretetben maradjunk nagyon mély imaéletre van szükség, amelynek gyümölcse lehet az a hitelesen megélt élet, amelyik vonzó lehet mások számára is… Tulajdonképpen körbeértünk.

Maguk a szavak elkopnak, mint például az imaélet. Édesanyám halála óta a napi három rózsafüzért elvégzem, vagy például a zsolozsmát is elmondom bármilyen fáradt vagyok. De el kell végeznem. Viszont ez még nem az imádság, valahol még csak „készülődés”. Az imádság ott kezdődik, amikor befejezzük azt, mert az egész életünket egy Istennel való mély szeretet-kapcsolatban kell élnünk.

Szeptemberben, a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszuson Budapesten találkozott Robert Sarah bíborossal, akinek a könyveit korábban lefordította. Közismert tény, hogy nagy tisztelője a guineai bíborosnak. Hogyan emlékszik vissza erre a találkozóra?

Korábban minden könyvéből, amelyet én fordítottam, küldtem neki egy dedikált példányt, ő pedig nagyon kedvesen mindig viszont dedikálta a francia kiadást. Egyszer pedig Mindszenty emlékiratait küldtem el neki franciául – én magam is franciául olvastam először, még, amikor Strasbourg-ban éltem. Szerintem ő mielőtt Magyarországra érkezett, belenézett ebbe a könyvbe.

Amikor most szeptemberben a Budapesten tartott szentmiséjét követően körbeállták a püspökök és papok, akkor elhatároztam, hogy én csak egy kézfogásra megyek oda hozzá. Nem szeretek a nagyokhoz dörgölőzni. Odaléptem hozzá és mondtam neki, hogy „Bíboros úr, én fordítottam le a könyveit”. Erre felállt és nagyon nagy szeretettel fogott velem kezet. Szemembe nézett és én mondtam neki, hogy nagyon sok magyarnak ő a lelki atyja, valamint a katolikus egyház egyik nagy oszlopa. Elmondtam, hogy minden nap imádkozom érte – és azt válaszolta, hogy ő is értem. Nagyon sok mindenben hasonlítunk – ő egy évvel idősebb nálam -, gondolkodásunkban, paraszti gyökereinkben. Sokat kaptam tőle, és azért kaphattam ezt meg, mert bennem is van valami abból, ami benne van.

Mit gondol az Egyházon belülről érkező kritikákról, amelyek Sarah bíborost érik?

Ez azért jó hír, mert ez azt jelenti, hogy az egyházon belül erjedés kezdődött. Régebben volt ugyanis egy olyan folyamat, hogy ami a II. Vatikáni Zsinat után történt az mind „sacro sanctum”, és azt bírálni istentelenség. De ami a zsinat előtt volt, azt kegyetlenül leszólták, mivel szerintük Nagy Konstantin óta kibicsaklott az egyház vonatja, és most visszatették a vágányra. Ez nem más, mint egy gondolati giccs. Félreértés ne essék, a zsinat szövegeinek jelentős részétől odavagyok, hallatlanul tömény. De ami utána jött, az nem mind ugyanabból fakadt. Mindig azt kell kegyetlenül bírálni, amit most élünk. Mert ezért vagyunk felelősek, és erre nem vagyunk képesek. Rengeteg jó dolog volt azon a zsinaton, de üresek a szemináriumok. Tessék szembenézni vele!

Ez a zsinat következménye?

Nem, ez egy bizonyos szellemiségnek a következménye, amely a papságot úgy kezdte értelmezni, ahogyan azt a zsinat soha nem tette. Menedzsernek gondolják, meg olyan személynek, aki elnököl a misén, meg a nép valami megbízottja. Ezek beférkőztek a tudatunkba.

Ez nem azt jelenti, hogy mindent vissza, ami a zsinat előtt volt, Isten ments! Az igazi értékőrző nem azt mondja, hogy a tegnaphoz menjünk vissza, hanem aki az örök értékeket keresi. Olyan nagy baj van, hogy az Egyházban azt kell megragadni, ami mindig jelen volt. Ez ugyanúgy igaz az emberségre is.

Ha már Sarah bíboros szóba került: az elmúlt években nagy nyitás kezdődött Afrika felé, az afrikai emberek felé, sokan úgy gondolják, az Egyház jövőjének kulcsa lehet ez. Mit gondol erről?

Ha hozzájuk megyünk azzal, hogy az evangéliumot szeretnénk hirdetni, azzal nagyon érdekes módon mi kapunk többet. Ezt többször megtapasztaltam már én is, személyesen is találkozhattam olyan püspökkel, aki Afrikában szolgált.

Amikor tavaly bejelentette, hogy visszatér Szécsénybe, akkor úgy fogalmazott, hogy „életem utolsó szakaszához érkeztem”. Habár látjuk, hogy szellemileg és fizikailag is igen jó formában van, de mégis hogyan viszonyul a saját maga öregedéséhez?

Nem foglalkoztat az öregedésem, ugyanakkor a halálon már egészen gyermekkorom óta nagyon sokat gondolkodtam. Nem azért, mert félnék tőle, hanem bizonyos szempontból kíváncsisággal, hogy mi is lesz majd akkor. Egy nagyon hívő tanítványom és családja hazalátogatott Magyarországra, hogy a beteg nagypapától elköszönhessenek, 90 éves és ágyhoz volt kötve már. A feleség viszont azt mondta, hogy nem nézheti meg a gyermek őt, hogy ne lásson ilyen látványt. Nem értek egyet!

Most temettem húgom férjét és bizony odavitték a hét unokát a koporsóhoz, hogy lássák a nagypapa holttestét. Igen, meghalunk.  A hívőben van egy hit, hogy elmegyünk valahová, ez pedig tudat alatt egy hatalmas kultúrát fog teremteni. Nem a félelmet, hanem az életet rendezi.

Mindig bennem volt, a tudatomban, hogy egyszer majd el kell mennem.

Furcsa az öregedés, már 50 éves koromban is az volt, amikor elkezdtek bácsinak hívni, én meg forogtam körbe, hogy kiről beszélnek. Sokkal inkább érzem magam még gyermeknek, mintsem öregnek, szinte meg kéne játszanom magamat, hogy már öreg vagyok.

Fotó: Bodnár Patrícia/777

2020 őszén koronavírus-fertőzéssel kórházba szállították, oxigén kezelést kapott. Egy kórházban ápolták Böjte Csaba szerzetestársával is, mindketten felépültek. Hogyan élte meg a vírust?

Nem éreztem fájdalmat, ugyanúgy ahogyan korábban a szívinfarktusom után sem. Ellenben mérhetetlen fáradtságot igen, annyira gyönge voltam, hogy pihenni sem volt szinte erőm. Most már értem, hogy a haldoklók miért spórolnak a szavaikkal, mert hihetetlenül gyöngeséget éreznek. Hatalmas szeretetet kaptam a kórházban, volt egy fiatal orvos, aki engem és társaimat is úgy kezelt, hogy az fantasztikus. Már hazamehetett volna, mert lejárt a munkaideje, de mindig visszanézett a betegekre. Egyszer félálomban voltam, amikor éreztem, hogy valaki odalép az ágyamhoz és egy kedves mozdulattal visszateszi az orromra a már félig kiesett oxigéncsövet. Hihetetlen szeretet és alázat volt benne a betegek iránt, hálásan gondolok rá a mai napig.

Martí Zoltán – Müller Márk

Bodnár Patrícia fotói a 777 látogatásáról:

A képre kattintva galéria nyílik!

 ————————-

Barsi Balázs OFM Széchenyi-díjas ferences szerzetes, hitszónok, teológiai tanár. 1964-ben lépett be Szent Ferenc rendjébe. Teológiai tanulmányai mellett 1973-ban az Eötvös Loránd Tudományegyetemen szerzett magyar-orosz szakos diplomát. 1971-ben szentelték pappá szülőfalujában. 1972-től az esztergomi Temesvári Pelbárt Gimnázium tanára és kollégiumi nevelője. 1980-ban felsőbb tanulmányokat folytatott Strasbourgban – biblikumból doktorált. Több mint két évtizedig a ferences rendbe belépő újoncok (novíciusok) vezetője Esztergomban, majd Szécsényben.. 1982-től teológiai tanár. 1997-től a sümegi lelkigyakorlatos ház irányítója. 2021 júliusától a szécsényi ferences rendház lakója. 2019-ben hitszónoki és teológiai tevékenységéért Széchenyi-díjban részesült.

Borítókép: Fotó: Bodnár Patrícia/777 Fotó: Bodnár Patrícia/777
hirdetés

1 Komment

  • Válasz dr erent gábor 2022. 01. 14. 21:57

    PAX ET BONUM