Blog

A szülővé válás térdre kényszerít Isten előtt

Az anyaság csodája egy izgalmas és egyben ijesztő hullámvasút, ahol megtapasztalhatjuk emberi végességünket.

Azt hiszem, sokan vannak hozzám hasonlóan: kislánykorom óta tervezem a sok gyereket, tudom, hogy anyuka szeretnék lenni, és a gimis barátnőim is úgy tekintettek rám mint a társaság anyukájára. 

Azonban amikor megtörtént a csoda, én mégis úgy éreztem, hogy teljesen felkészületlenül ért. A várandósság hirtelen valósággá vált, az én hétköznapjaim részévé, és megértettem, hogy miért is tud olyan ijesztő lenni egy pozitív teszt. Mert akármennyire is vártuk, az érzelmeknek egy egész skáláján mentem végig az első hetekben. Egyrészt ott volt az önvád: „nem szedtem speckó vitaminokat, és nem mondtam le már hónapokkal korábban az alkoholról! Sikerült már az élete elején tönkretennem a gyerekemet!” (Egyébként minden a legnagyobb rendben van.)

Majd annak a realizálása, hogy tényleg meg fog változni az életünk, és még nem tudjuk, hogyan.

Mert erre nem lehet felkészülni.

Milyen lesz a kisbaba karaktere? Sokat fog sírni? Nyughatatlan lesz, vagy inkább alvós? Hogyan fog világra jönni? Kell majd császározni, vagy nem? Megannyi kérdés, amiben nem tudunk előre látni. Csak annyit tudunk tenni, hogy sodródunk az árral és alkalmazkodunk. 

Pedig én szeretek tervezni. Szeretem kinézni előre az útvonalat, mielőtt beülök a kocsiba. Szeretem eltervezni előre a nyaralásokat, és azt, hogy hol fogok tartani szakmailag a jövőben. De itt mit tudok én tervezni? A babaszoba színét és a dekorációt? A nevelési elveket és a hozzátáplálás módját? A legfontosabb dolgokba még sincs beleszólásom…

Amikor az ember találkozik a végességével, az egyfajta gyász is.

El kell temetnünk magunkban azt az elképzelést, hogy mi irányítunk. 

Nem tudom irányítani a gyermekem fejlődését, nem szabhatom meg a karakterét és nem beszélhetem majd meg vele, hogy ne legyen pont akkor beteg, amikor én fáradt vagyok. Hogy mit tudok tenni? Kérni Istent és bízni Benne! Bár a mi vonásainkat fogja hordozni a gyermek, az Ő képmására lett teremtve. Bár az én testemben fejlődik, Isten formálja a tagjait. 

„Te alkottad veséimet, te formáltál anyám méhében. Magasztallak téged, mert félelmetes vagy és csodálatos; csodálatosak alkotásaid, és lelkem jól tudja ezt. Csontjaim nem voltak rejtve előtted, amikor titkon formálódtam, mintha a föld mélyén képződtem volna. Alaktalan testemet már látták szemeid; könyvedben minden meg volt írva, a napok is, amelyeket nekem szántál, bár még egy sem volt meg belőlük.” (Zsolt 139,13-16)

Készülök tehát a kiszámíthatatlanra. A folyamatok felgyorsultak, a hullámvasút elindult és megállíthatatlanul robog előre. Soha nem tapasztaltam még meg ennyire Isten teremtő erejét és az én halandóságomat.

A szülővé válás térdre kényszerít Isten előtt.

Hiszen mindamellett, hogy emberileg megteszek minden tőlem telhetőt, a legtöbbet akkor tudom tenni, ha a térdeimen vagyok és imádkozom. Elrebegem a saját elképzeléseimet és erőt kérek ahhoz, hogy el tudjam fogadni, ha valami máshogy alakul. Ezalatt pedig én is formálódom. Olyan átalakuláson megyek át testileg és lelkileg, amire nem voltam felkészülve. Minden egyes nap más, sosem tudhatom, hogy lesz-e erőm elvégezni azokat a feladatokat, amelyeket elterveztem. „Ha ma nem, akkor majd máskor.” Lemondok és hálát adok azért, ami adatik és igyekszem minden egyes napot átengedni Istennek, hogy az Ő tervei valósulhassanak meg – az enyémek helyett. 

Borítókép: Anastasiia Stiahailo | Dreamstime.com
hirdetés

1 Komment

  • Válasz Dr Lovas Antalné 2022. 01. 04. 18:36

    Nagyon-nagyon tetszenek őszinte szavaid. Magamra ismertem hasonló gondolatok rohantak meg, mikor ső gyermekemet vártam. Pedig, az nagyon régen volt, 55 évvel ezelőtt….