“Gondolatajándékok” címen új rovatot indít a 777 és Papp Miklós görögkatolikus pap és családapa: első írásának gondolata önmagába véve is ajándék, hiszen arra emlékeztet bennünket, hogy ez a mostani világ is – minden nehézsége ellenére – szerethető!
Az emberiséget a kezdetektől kísérti az a gyanú, mintha a régi korok mindig is jobbak lettek volna a jelennél. Mintha a régi világ aranykorával szemben állna a jelen világ silánysága. Az ókori görög költő, Hésziodosz szerint a kezdeti aranykor, ezüstkor, bronzkor, majd a héroszok kora után érkezett el a legrosszabb, a vaskor. Öt nemzedékenként romlott a helyzet, s a költő a saját korát tartotta a legrosszabbnak.
A Biblia teremtéstörténete is beszél arról, hogy a Paradicsom elvesztése után hanyatlott az emberek életkora: míg az első korok emberei több száz évig is éltek, a későbbi nemzedékekben hanyatlott az életerő a Paradicsomtól való távolság függvényében, majd eljutott napjaink silány 80-90 évére. S általában minden nagy vallásban van valami kezdeti aranykor, harmónia, ami már csak hanyatlik. Túl a nagyívű történelemértelmezéseken, ezt még a saját életünkben is megtapasztaljuk: már egy 18 éves azt mondja, hogy nem érti a 14 éveseket.
Valahogy minden nemzedék felveti, hogy a régi korok voltak az „igaziak”, s „ezek a mai fiatalok…”
Nekünk sem nehéz rossznak tartani a saját korunkat. Károgó varjúk mindenütt. Károgják a hírekben, hogy mennyi rossz történik a világban, s érzékenyen beremegünk ezekre, hiszen az evolúció alatt a negatív, a veszélyes hírekre való figyelés életmentő lehetett. Károgó varjúk a tudományokban: minden napra jut valami ijesztő tudományos hír. Aszteroida, klímavészhelyzet, műanyagcunami… Pedig már Szent II. János Pál pápa feltette a kérdést: a tudósok csak negatív hírekkel szolgálnak? Hol vannak a tudós hitvallások, bíztatások, jó hírek? Aztán károgó varjúk a közéletben: semmi nem jó, mindenki lop, kár fáradni, nem is lehet normálisan élni… Károgó varjúk a kommentekben, mindenen fanyalgók, verbális agresszorok, a szépet is megkeserítők… Kicsiben és nagyban károgó varjúk, életunt vérszívók, rosszkedvű ólomemberek. S mindehhez társulnak a belső károgó varjúink: a bűneink, betegségeink, a gyászunk, a bántalmazottságunk, az igazságtalan szegénységünk, a magányunk. Egyáltalán nem nehéz rossznak tartani a saját korunkat.
Talán sokakban él egy gyerekkori kép: amikor sok galamb összegyűlt egy helyre, s feléjük szaladtunk, a galambok felröppentek. Hogy élvezi még egy gyerek is hatalmát, a nagyságát! Karácsonykor az isteni Gyermek szalad a károgó varjúk felé: a külső és a belső károgás felé is, s huss! képes szétröppenteni azokat.
Amikor minden évben megünnepeljük Krisztus születését, akkor nemcsak Krisztus egykori megtestesülésére emlékezünk. Nemcsak Krisztust dicsőítjük. Hanem minden évet, minden korszakot is: lám, Krisztusnak ez az év is jó! Ő ezt is szerethetőnek tartja.
Mi kell ahhoz, hogy a jelen korszakot, a jelen életemet én is szerethetőnek tartsam? Mit kell levetkőzni, kiknek nem szabad hinni, hogyan kell látni? Hogyan lehetne a világpesszimizmusnak ellenállni, a saját búskomorságomon is túllépni? Én a csöndes sétát javaslom. Lassan andalogni lakóhelyünk utcáján, belélegezni a friss, hideg levegőt, elcsendesedni a károgásoktól. Aztán keresztet vetni a templom előtt, megállni a betlehemesnél, tiszta szívvel nézni a karácsonyi fényeket. S ilyen ihletett állapotban adjunk helyet a betlehemi Gyermeknek: Istenem, te szerethetőnek tartod ezt a kort is! Engedjük, hogy az isteni szikra, a kedves melegség, a tiszta gyöngédség elindítsa bennünk is a jelen kor iránti szeretetünket. Mennyi szép van ebben a világban! Mennyi szeretetet láthatok magam körül, családomban, közösségemben, barátaimban! Mennyi jószándékú igyekezetet fedezhetek fel még a sebzett emberekben is: bűnös, és hanyag, és iszik, és nehéz vele – de van kisebb-nagyobb mértékben tetten érhető jó szándék.
S milyen jó lenni: még ha nincs is minden rendben az életemben, de akkor is jó élni. Jó ebben a világban is lenni. De kár lenne úgy meghalni, hogy nem szerettem élni. Hogy külső-belső károgás szétrágja a mai korszak, a mai nap, a mostani életem szeretetét.
Ha belegondolunk, nem rosszabb a mai világunk, mint a régieké volt. Voltak kemény birodalmak, háborúk, hatalmas népvándorlások, tizedelő járványok, korszakos ideológiák. A történelemben minden korszaknak megvoltak a maga keresztútjai. Minden korszak héroszinak ismerete a maga küzdelmeit, akik már kiharcolták a könnyebb utat a rákövetkező silányabb fiatalságnak. Ám a minden korszakban közénk látogató betlehemi Gyermek nem engedi, hogy jobbnak vagy rosszabbnak tartsunk egy korszakot, nem engedi, hogy csak bizonyos korokat tartsunk szerethetőbbnek. Minden világpesszimista borúlátással, belső komorságunkkal szemben, minden tényleg fájó testi-lelki-társadalmi sebeinken túl megdönthetetlenül hirdeti: ez a korszak is szerethető.
Én inkább akarok hinni a Gyermeknek, mint a külső-belső varjúknak.
A Gyermek szelíd érkezése egyben a károgók szétrebbentése: igenis, ez a világ, ez a korszak, ez az életem szerethető. S nem is egyszerűen az emberi haladásra gondolok, a világméretű kommunikáció lehetőségére, az egyetemes emberi alapjogokra, a tudomány haladására, a szociális társadalombiztosításra, az erőszak kontrollálására, s nem is a polgári jólétünk eredményeire. A képlet nem úgy van: ha mindennel elégedett vagyok, akkor az élet szerethető, s ha nem, akkor nyomorúság, s akár el is dobható – hanem fordítva: az isteni Gyermek szerethetőnek tartja ezt a korszakot is, ezt az életemet is – innen induljon a hozzáállásom.
A minden korszakot meglátogató karácsonyi Kisded egyik nagy ajándéka ez: ez a korszak is szerethető!
Papp Miklós
hirdetés
Még nem érkezett hozzászólás