Advent vasárnapjain Bobek Tamás atya, tiszakécskei plébános elmélkedéseivel kísérjük végig ezt a felkészülési időszakot. Az első alkalommal a kegyelem fontosságáról írt és arról is, hogy számára mit jelent az adventi időszak.
Évről évre gyermeki lelkesedéssel és izgatottsággal várom az adventi időszakot, noha az okát nem igazán tudnám megmondani. Annyi bizonyos, hogy nem a körülményekben keresendő! Ugyanis tudván levő, hogy messze földön az egyik legrosszabb koránkelő vagyok, ám ezzel karöltve „legalább” kellően későn fekszem. Olyan ember, aki nem tud egyedül étkezni, anélkül, hogy közben ne nézzen Üvegtigrist (magyar film Rudolf Péter rendezésében), nem tud úgy elaludni, hogy ne hallgasson zenét, és nem képes felébredni úgy, hogy legalább háromszor ne nyomja ki a „Szundit”, még ha az a reggeli kávé rovására is megy, amit pedig életmentő jelleggel kellene elfogyasztanom. Sokszor már késésben, rengeteg jó, de későn érkező, és emiatt már kivitelezhetetlen felismeréssel, bosszantó hiányérzettel, az elvesztegetett idő okán pedig nem kis lelkiismeret-furdalással kezdődnek napjaim, minek hatására olykor sokkal inkább vagyok „Krisztus karikatúrája”, mintsem hasonmása.
Nos, mindezek tükrében az Advent valóban egy lehetetlen küldetésnek tűnik, mégis tagadhatatlan, hogy jó hatással vannak rám a várakozás napjai. Ha idő múltával kissé meg is kopik, végig kitart bennem a lelkesedés, amellyel lemondásaimat és vállalásaimat igyekszem véghez vinni. Merthogy megítélésem szerint a keresztény ember adventje ezek köré épül, az Egyház gazdag örökségéből merítve lélekemelő, jellemformáló, szívet csiszoló, üdvös gyakorlatokkal próbáljuk konkréttá, megragadhatóvá tenni e „frekvenciakereső” időszakot. Mert számomra erről van szó. Én – bár sokkal inkább vagyok a digitális kor gyermeke – még láttam olyan rádiót, amelyen manuális finomhangolással kellett rögzíteni a megfelelő csatornát, hogy a vétel zavartalan, és ezáltal a sugárzott műsor élvezhető legyen. Apró, óvatos, körültekintő mozdulattal, a készülék gombjának – nem egyszer milliméternyi pontosságú – eltekerésével. Így élem meg az adventi időszakot is:
lemondások és vállalások útján, apró és sok esetben óvatos lépésekkel próbálok rátalálni a megfelelő csatornára, annak reményében, hogy a kegyelem, mely Isten ereje bennünk, mindinkább átjárja az életemet.
S talán ez a legfőbb válasz a miértekre is! KEGYELEMBŐL! Kegyelem, amely erőt ad ahhoz, hogy felülmúld tegnapi, önző önmagadat, és ma már jobban csináld, ne csak tervezd! Kegyelem, mely felnyitja szemeidet az igazán lényegesre: nem igazán az a fontos, mit vállalsz, vagy miről mondasz le, hanem az, hogy miért! Kegyelem, amely segít észrevenni azt is, hogy a „VALAKI” mindig fontosabb, mint a „VALAMI”, s éppen ezért az Advent folyamán elsősorban nem is valamit, hanem Valakit várunk. Kegyelem, hogy van erőm, hitem, bátorságom, elsírható könnyem, megszentelt vágyam ahhoz a pluszhoz, amellyel „felpakolva” elkezdtem ezt az embert próbáló kalandot. Kegyelem, ha ebben a rohanó és zaklatott világban meg tudok állni, legalább egy rövid időre, hogy tudok még szívvel imádkozni, nem csak keserű kötelességtudatból, és el tudok csendesedni néha, nem mert kifogytam a mondanivalóból, hanem azért, hogy e csendben felfedezzem a vágyott Isten közelségét.
Elcsendesedni azért, hogy befogadóvá és elfogadóbbá váljak, hogy ne saját magam körül forogjak, amikor az életemnek van hálásabb középpontja is! Az adventi várakozás visszafogott fényei közepette, a koszorú gyertyáinak szelíd fényénél, a hajnali szentmisék misztikus félhomályában jólesik – még ha eleinte fáj is – rácsodálkozni minderre. S, ahogy nézem a gyertyák fényét (hiszen adventben még a gyertya is tanít!) rájövök, hogy keresztény emberként nekem is ilyenné kell lennem: Krisztust, a világ világosságát követve én is tájékozódási pont akarok lenni a világ sötétségében. Hogy hogyan? Hitelesen megélt, krisztuskövető életemmel. S nem csak így, Adventben.
Bobek Tamás (Spagi) atya
tiszakécskei plébános
hirdetés
Még nem érkezett hozzászólás