Ki legyen a szex középpontjában?

A napokban hallgattam egy podcast adást, aminek a szexualitás volt a témája. Fel voltam készülve rá, hogy nem éppen az én értékrendem szerint való lesz a beszélgetés, hiszen egyáltalán nem vallásos műsor volt. Ennek ellenére sok hasonló következtetésre jutottak, mint én, de egy gondolatra nagyon felkaptam a fejem.

A beszélgető nők szinte egybehangzóan vallották, hogy a szexuális vágyat a partnerük iránt önmaguknak kell felébreszteniük, ez nem a másik fél dolga. Onnan indultak, hogy nem egészséges, ha a felek egymásra erőltetik magukat és a vágyaikat, sem a női sem a férfi oldalról nézve. Ezt a gondolatot még üdvözlendőnek is tartottam, hiszen az én keresztény szemüvegemen keresztül és a saját tapasztalatam alapján az erőszak, az uralkodás és az egyenlőtlenség nem jó partner a szexualitásban. Ebből a gondolatból eveztek tovább néhány ugrással a korábbi felvetéshez: a bennünk lévő szexuális vágyat saját magunknak kell felébresztenünk és nem a párunknak.

Elgondolkodtam, és arra jutottam, hogy ez az állítás nem fekete-fehér.

Nem lehetek szemellenzős katolikus. Sőt, meglehetősen károsnak tartom azt a hozzáállást, hogy keresztényi kötelességünk állandóan készen állni és önmagunkat háttérbe szorítva csak a másik gyönyörködtetésére fókuszálni. Ez éppen annyira ön- és kapcsolatpusztító lenne, mint a fordítottja, amikor kifogásokat keresve csak akkor vagyunk kaphatóak a szeretkezésre, amikor sikerült önmagunkban felszítani a vágyakat.

Igenis vannak nehezebb napok, amikor az ember fáradt, beteg vagy túl stresszes és nem az minden vágya, hogy szeretkezzen. Ugyanakkor nem is bújhatunk állandó kifogások mögé, ha éppen az adott pillanatban nem érzünk késztetést egy házastársi együttlétre. Nagyon érzékeny az egyensúly ebben a kérdésben, de az biztos, hogy egyik véglet sem jó.

Ha én vagyok a középpontban és a szex csak saját vágyaim kielégítéséről szól, az sem egészséges. Ha pedig áldozatként mindig a másik vágyaira fókuszálok, az sincs rendben.

Nade, akkor ki legyen a szex középpontjában? Én vagy ő? Vagy mondjam azt, hogy Isten? Bár azt gondolom, Istent kizárni a hálószobából nem érdemes, most nem vallási oldalról szeretném megközelíteni a választ. Tehát marad az „én vagy ő?”. A válaszom pedig „én és ő”, és ezt nem olcsó válasznak szánom.

Ha mi magunk ott vagyunk a középpontban és nem nyomjuk el a saját vágyainkat, szükségleteinket, akkor:

• át tudjuk élni igazán, amit a másik ad nekünk és élvezni tudjuk a szexualitást
• vissza tudunk jelezni a másiknak, hogy mi esett jól és mi nem, amit ő utána figyelembe tud venni (mert ugye néma gyereknek…)
• őszinte odaadással tudunk belemenni a szeretkezésbe, nem kell hazudnunk és megjátszanunk magunkat, ezzel pedig megtiszteljük a másikat
• megélhetjük, hogy szeretve vagyunk és valaki rajongással vesz bennünket körül

Ha másikat is a középpontba tudjuk helyezni az együttlét során, akkor:

• ő érezni fogja a vágyódásunkat, a rajongásunkat és az őszinte önátadással kimutatott szeretetünket, amivel felemeljük őt
• rá tudunk hangolódni jobban a másikra és valóban azt adhatjuk neki, ami számára igazán jól esik
• még jobban megismerhetjük őt és a szexualitás több lesz, mint egyszerű kielégülés, a kapcsolat is mélyülni fog
• gyönyörködhetünk a másik nemben, a házastársunkban

A fenti érvek pedig nem kiütik egymást, hanem egymás mellé helyezik a szeretkezésben részt vevő két embert: a férfit és a nőt, férjet és feleséget. Ekkor igazán egy testté és egy lélekké válhatnak, melyben kölcsönösség van és szeretet.

Hogy ez mindig ilyen egyszerű? Nem.
Hogy ez bizonyos értelemben néha áldozatot is kívánhat? Igen.
Hogy ebben van egy elköteleződés és döntés, melyben nem az egonk és az ösztöneink vezérelnek? Így van.
Hogy ez tényleg megvalósítható? Igen, hála Istennek.

„Én a kedvesemé vagyok, s ő az enyém” (Én 6.3)

hirdetés