A diszkótól a szószékig – interjú Strifler Zoltánné Nikolettel

Strifler Zoltánné Niki református segédlelkész olyan lelkesedéssel tud mesélni Istenről, hogy öröme még a legszomorúbb embert is feltölti mennyei vidámsággal. A fiatal lelkésznő felnőttként talált rá az Úrra és ez a hatalmas szerelem azóta is lángol. Nikivel megtéréséről, személyes életéről beszélgettünk, és arról, hogy milyen veszélyek fenyegetik a fiatalabb korosztályokat.

Mesélj kérlek a családodról! Fontos volt nektek a hit?

Református családból származom, egy kis faluban, Magyaralmáson nőttem fel, Székesfehérvártól 15 kilométerre. Nagyszülői ágról nagyon fontos volt a reformátusságunk, úgyhogy nem volt kérdés, hogy református hittantáborba kellett járnunk gyermekként és a nagymamám sokszor elvitt a templomba is, de nagyon félelmetesnek találtam ott az egész miliőt. Egy nagy fekete ruhás bácsi beszélt szószékről, és nem is értettem, miről van szó. A szüleim alapvetően támogatták, hogy lekonfirmáljak, de nagyon távol állt a családunk attól az élő kapcsolattól, amit később én is megismertem az Úrban. Tudom és látom, hogy Isten munkálkodott már a családunkban, és biztos, hogy nagy tervei voltak azzal is, hogy odahelyezett engem. De nem volt olyan hátterem, ahol magamba szívtam volna az Isten ismeretét, a hitet és a kapcsolatot. Viszont vannak meghatározó élményeim, álmaim gyermekkoromból, ahol meg azt tapasztaltam, hogy Isten valahogy mégis kapcsolatba szeretne lépni velem.

Szeretnél megemlíteni egy ilyen meghatározó álmot?

Amikor megtértem, akkor eszembe jutott egy álmom, amelyet még gyermekkoromban éltem át. Húsvétkor mindig átmentünk a kerten keresztül a nagymamámékhoz, mert a szomszédban laktak, és mindig náluk kerestük a tojásokat. Egyszer azt álmodtam, hogy megyek át hozzájuk és mintha megnyílott volna az ég, és Isten valamit mondott, azonban nem értettem, mit. Emlékszem, amikor megtértem, ezek felidéződtek bennem és rájöttem, hogy Isten már akkor is hívott engem. Csodálatos, hogy az Ő kegyelme tovább kitartott, mint az én makacsságom.

Meséld el kérlek a megtérésed történetét.

Felnőttként tértem meg, 24 évesen, 2012 őszén. Előtte nagy mélységeket éltem meg. Budapesten laktam, elég sok mindennel foglalkoztam: rádióztam, nagyon érdekelt a színház világa, úgyhogy színészkedtem is, meg mindent kipróbáltam, ami művészettel és zenével kapcsolatos. Mindig is úgy gondoltam, hogy a Bibliát illik elolvasni és ismerni, ezért elkezdtem olvasni, a Zsoltárokkal kezdtem, ami nagyon megérintett. Ez 2012 nyarán volt, tehát már akkor nagyon munkálkodott és készített valamit Isten. Július végén megismerkedtem egy sráccal, aki egy komoly református családból származott és fontos volt számára a hit. Rengeteget beszélgettünk, az ő testvére pedig akkoriban a teológiára járt és ebből kifolyólag nagyon sok impulzus ért. Nagyon elgondolkodtam azokon, amik a beszélgetéseink alapján kérdésként feljöttek.

hirdetés

Úgy gondolok rá, hogy ő volt a „postás”, aki elhozta Isten meghívóját az örök életre.

A konkrét megtérés otthon történt a szobámban, imádságban. Úgy éreztem, hatalmas zavar van a lelkemben és láttam, hogy milyen rosszfelé megy az életem. Akkor már tudtam, hiszen a Szentírás írja, hogy meg lehet vallani a bűneimet Istennek, ezért úgy gondoltam: én ezt kipróbálom. Mindent kiadtam magamból, az összes bűnömet elmondtam, ami akkor eszembe jutott, és emlékszem, hogy olyan élmény volt, amit nem lehet fizikailag megfogni, de tudtam, hogy Valaki ott van. Valaki átveszi ezeket a terheket. Másnaptól kezdve mintha tíz centivel a föld fölött jártam volna, mint aki szerelmes: teljesen odavoltam az Úrért. Egyfolytában olvastam az Igét! Anyukám azt mondta: „Jajj, ennek a gyereknek átmosták az agyát!” Pedig pont akkor került az életem a normális kerékvágásba.

Hónapok alatt teljes fordulatot vett az életem, otthagytam Budapestet, hazaköltöztem és csak az járt a fejemben, hogy mit tudok adni Istennek azért, amit Ő velem tett.

Néhány hónap alatt, rengeteg beszélgetés után mondta a lelkészem, hogy ha úgy érzem, hogy Isten engem szólít, akkor lehet, hogy a teológia felé kell menni. De az „Áldás, békesség”-en kívül semmit nem tudtam arról, hogyan zajlik a református életünk, hogyan kell a hitünket gyakorolni. Csak volt egy olyan élményem meg kapcsolatom, ami nem engedte, hogy más irányba menjek. Isten elhívott, azonban 24 évesen teljesen elölről kellett kezdenem mindent. Mindaddig volt fizetésem, most pedig pénz nélkül elkezdek egy egyetemet, ami hat év és a családom sem fog tudni úgy támogatni, mint amennyire ők szerették volna. Azonban Isten mindent kirendelt, és olyan csodálatos volt az első szeretetnek a tüze: minden akadályt elgördített az útból. Nagyon jó emlékezni arra a bizonyos imádságra, ahol tényleg megnyílt a menny: aki átélte, hogy milyen az Isten jelenléte, az úgyis érti.

Fotó: Niki

A családod hogyan fogadta azt, hogy teológiára mentél?

Nem tiltottak el, látták, hogy valami történt, de nem értették eleinte, hogy én, aki előtte inkább a diszkókban meg a kocsmákban éreztem jól magam, hogyan érezhetem jól magam most a templomban? Szinte szaladtam vasárnaponként az istentiszteletekre és hétköznap este a Bibliaórára. Látták az életemet, hogy Isten hogyan munkálkodott és milyen áldásokat éltem meg. Édesanyám azóta már sajnos meghalt, ő már nem látja, hogy mennyi csodát tett azóta is Úr. Jó volt viszont azt megélni, hogy az életemet is használta Isten a szeretteim körében.

Akkor ezek szerint nekik az, hogy buliztál, normálisabb volt, mint a templomba járás.

Nagyon nagy volt a kontraszt, előtte egészen más dolgok voltak azok, amelyekről úgy éreztem, hogy az életemet betöltik, utána pedig egészen megváltozott az életem, ahogyan Pál apostol írja: „Mindent kárnak és szemétnek ítélek meg a Krisztusért.” Tényleg ez történt meg, és akik látták az addigi 24 évemet, csodálkozva nézték, hogy mi történt.

Tudom, hogy Istennek ez egy olyan szólítása volt akkor, amit meg kellett hallanom.

Lehet, hogy utána már nem szólongatott volna ennyire. Akkor ott volt az idő és tudtam, hogy emellett már nem tudok elmenni. Voltak olyan élményeim, hogy a legnagyobb bűneim közepette, volt, hogy részegen, a semmiből imádkozgattam vadidegen emberekkel. Ez tényleg az Istennek a munkája, aki ott akar benned lenni, de te nem akarsz róla tudomást venni. Amikor megtértem, és ezekre visszagondoltam, akkor fogtam a fejemet, hogy „Istenem, te hányszor szólítottál és én mennyiszer nem vettem észre és mennyiszer mentem el melletted!”

Miből áll a te szolgálatod?

Engem 2019-ben kihelyeztek hatodévre Győrbe, ez az utolsó évünk a teológián és az egyetemi lelkésznő, aki itt szolgált, akkor került áldott állapotba. Kapóra jött, hogy idehelyeztek, mert el tudtam végezni az ő helyettesítését. Megnyertem ezt a helyettes szolgálatot a segédlelkészi éveimre is. Nálunk reformátusoknál van egy olyan „rendszer”, hogy elvégzed a teológiát és két év segédlelkészi szolgálatod utána szentelnek fel és majd csak ezután lehetsz válaszható, beiktatható, önálló lelkipásztor. Most ezt a két éves segédlelkészi szolgálatomat töltöm, a hatodévemmel együtt ez már a harmadik év, amit idén ősszel elkezdtem. Az egyetemi szolgálat mellett a fülembe jutott az a csodálatos hír, hogy a gyülekezetünknek van egy egyetemistákból álló lánykollégiuma is. Gondoltam, hogy ha már egyetemistákkal foglalkozom és ők is azok, akkor milyen jó lenne, ha hozzájuk is bejárnék; alkalmakat tartani, közösséget építeni velük együtt és Krisztushoz vezetni őket.

Látszik, hogy a fő profilod a fiatalok és az egyetemisták. A munkád során mit szűrtél le, mik azok a legnagyobb problémák, amikkel ők küzdenek?

A többségnek, akik járnak ezekre az alkalmakra, van Istenkapcsolata és a legtöbbnek élő hite is van. Ez egy csoda, nagyon jó látni, hogy vannak ilyen fiatalok és ez örömhír, hogy itt vannak közöttünk. Vannak keresők is és látszik, hogy nagyon munkálkodik bennük Isten. Azok az egyetemisták, akik hitben vannak, általában azonos kérdésekkel foglalkoznak: mi az életük célja, hogyan tudják Krisztust követni, hogyan tudnak abban a szolgálatban kiteljesedni, amit Isten nekik szeretne adni? Természetesen az önismeret, a párkapcsolat, ezek is nagyon fontosak és ezekről is igyekszünk beszélgetni. Általánosságban viszont azt tapasztalom, hogy nagyon nehéz helyzetben vagyunk.

Olyan szellemi irányzat áradt ránk, ami nagyon felerősödött az elmúlt három évben, és valósággal átmossa az emberek agyát.

Ha nincsenek ezek a hívő fiatalok elég erősen Krisztusban és nem szögezik magukat oda az evangélium mellé, akkor ők is nagyon veszélyeztetettek. Úgy érzem, hogy mindannyiunknak meg kell erősödnie a tiszta evangéliumban.

A hittől mi választja el őket leginkább?

Van egy olyan jelenség, amit patchwork vallásosságnak nevezünk. Ha a gimnazistáimra gondolok: érdekli őket a kereszténység, meg az, amit Jézus tanít, mert ő a szeretetről tanít és ebben a korosztályban a szeretet az egyik legmotiválóbb erő. Azonban érdeklik őket a különféle keleti áramlatok, a jógázás stb. Pakolgatják össze maguknak a hitet. Azt látom, hogy nagyon veszélyeztetett világban élünk ilyen szempontból, hiszen az internet mindezt felkínálja nekik. Azt fogalmaztam meg tavaly magamban, amikor egy vallástanári képzésre jártam, hogy bölcs dolog lenne – mindamellett, hogy hitelesen élünk – felkínálni számukra a keresztyénséget és az evangéliumot. Azt viszont hirdetni kell! Főleg a középiskolás korosztálynál látom, hogy nagyon fogékonyak mindenre. Ez egyrészt nagyon jó is, mert ha olyan emberekkel találkoznak, akik hitelesek tudnak lenni a számukra, akkor hiszem, hogy előbb-utóbb Isten Szentlelke bennük is kimunkálja, hogy megértsék: ez az igazság, és ez az egyetlen. Ebben kell bátornak lenni és nem visszavonulót fújni! Szerintem ebben a felnőtteknek is nagyon nagy szerepük lesz.

Például mostanában nagyon népszerű – ahogyan látom – a manifesztálás, ami egy új őrület. Gyakorlatilag a saját jólétét bemantrázza az ember magának.

A világban annyiféle hamis evangélium terjed és nemcsak a gyermekek veszélyeztetettek, hanem mi, felnőttek is. Ezért fontos, hogy naponta olvassuk a Szentírást, mert nem fog más megtartani. A sátán az icipici rést ki fogja használni és ahol csak tud, be fog menni. Ha megyünk szolgálni, akkor pedig könyörögjünk minden nap, hogy rajtunk keresztül, a kis béna porhüvelyeken keresztül valamit próbáljon felmutatni magából Isten.

Mert az a cél, hogy életre segítsük azokat, akikkel találkozunk!

Ezért könyörgöm és tudom, hogy nem engedi el Isten azokat a fiatalokat sem, akik másfelé kacsingatnak! Én is másfelé kacsingattam. (nevet) Viszont minket, Krisztust követőket melléjük tesz és annak meg van valami oka. „Egy lélekért se érjen vádja téged, hogy temiattad nem látta meg Őt” – ahogyan hangzik az egyik énekünkben. Kínáljuk fel, hogy lehet a kereszténységet is választani a sok egyéb mantra mellett, mert lassan arrafelé tartunk, hogy már csak a nevében keresztény Európa az, ahol élünk. Sajnos.

Említetted, hogy ezt a korosztályt mennyire foglalkoztatja a pártalálás, ami az olvasóink számára is örökös kérdés. Ha ilyenkor visszatekintesz a saját történetedre: te hogyan élted meg a párkeresés időszakát?

Ezt két oldalról közelíteném meg: milyen volt Krisztus előtt és milyen lett Krisztus után. Az egy minőségi változást hozott el. Krisztus előtt is elképesztően fontos volt, hogy szeressek és szeretve legyek. De Krisztus előtt nem igazán tudtam, hogy mit jelent szeretni. Mert az tényleg csak rólam szólt, nem pedig a másikról. „Engem szeressenek, én legyek az, aki végre kapcsolatban van.” Ennek köszönhetően sok olyan baklövést vétettem, amit nem kellett volna. Voltak kapcsolataim a férjem előtt, és sok csalódással és sírással jártak, mert nem azon az úton jártam, amelyiken kellett volna. Egy kicsit lazábban is vettem akkor a dolgokat, magamat és az értékeimet is. Gondoltam biztos lesz más, aki majd jobban megbecsül, jobban szeret, de nem éreztem annak a felelősségét, a súlyát, amit az jelent, hogy valakivel összekötöd az életedet.

Aztán a megtérésem után Isten megmutatta, hogy a szeretet és a szeretetkapcsolat nem rólam szól.

Fogok-e tudni én úgy szeretni valakit, ahogyan az 1Kor13-ban is le van írva? Amikor átadtam az életemet az Úrnak, akkor 24 éves voltam és közel hat évet vártam a férjemre. Nehezen éltem meg, hogy a korosztályomban sorra házasodnak meg az ismerőseim, és jönnek a babák is, szépen sorban, egyik a másik után. Akkor is sírtam, toporzékoltam, de már az Úrnak (nevet). Végül is nagyon csodálatos volt az, ahogyan minket a férjemmel összehozott Isten, megéltük az Ő vezetését.

Minőségileg tényleg más volt Krisztusban várni, mint Krisztus nélkül várni!

Mert Vele tudod, hogy valami olyat fogsz kapni, ami biztos lesz. Krisztus nélkül mindig ott volt bennem a bizonytalanság, a félelem: mi lesz ha becsapnak, elhagynak, vagy ha én csapom be, én hagyom el, én lépek ki, én játszom, ő játszik…stb.? Azt tudom üzenni mindenkinek, hogy ha Krisztusban várakozunk, akkor tényleg megéri, és gondoljunk arra, hogy nagyon nagy csodákat készített el az Úr, és tényleg Ő tudja az időzítést. Krisztus nélkül pedig ne várakozzunk.

Niki és a férje Zoli

Annyira életvidám van, hogy majd kicsattansz! Mindig ilyen vidám és derűs voltál?

Mindig is egy kicsit vidámabb típus voltam, bár volt hajlamom a depresszióra, de Isten ettől is – hála Neki – megszabadított. Az a fajta öröm, ami most van, az nem az az öröm, mint amikor Krisztus nélkül éltem. Érzem, hogy azt a természetemet, ami az óemberemnek a buzgó természete, Isten fel tudja használni az Ő szolgálatában, csak más minőséggel és tartalommal megtöltve. De igen, mindig ez a vidámabb típus voltam. Kicsit bohóc is.

Zárásként azt szeretném kérdezni, hogy mit üzensz a 777 olvasóinak?

Azt üzenem, hogy Krisztus! Semmi más nem számít! Minden körülmények között tartsunk ki, akkor is, ha betegek vagyunk, akkor is, ha el vagyunk keseredve. Akkor fog igazán helyre kerülni az élet, ha Krisztussal vagyunk.

hirdetés