Bűn, ha nőként szép szeretnék lenni?

Általános sztereotípia, hogy a lányok, akik sokat adnak a külsejükre, felszínesek és hiúak.  De vajon tényleg a kevélység bűnébe esik mindenki, aki szép akar lenni? 

Kislány koromban, nem voltam tipikus, tündibündi csajos kislány. Nem volt kis tüllszoknyám fekete lakkcipővel; ami más kislánynak rózsaszín volt, az nekem barna, és nem voltak Disney hercegnős füzeteim. Nem azért, mert nem szerettem volna, hanem mert a mi családunkban valahogy nem illett lányos lánynak lenni.

Bár a szívem mélyén éltem-haltam mindenért, ami rózsaszín volt és csillogott, még magamnak sem mertem feltétlenül bevallani. Az egyöntetű vélemény szerint az mind csúnya volt és giccses. Nálunk a vagány lány volt a menő. Bizonyos szempontból hálás vagyok ezért a mintáért, hiszen segített megtanulni, milyen különbözni másoktól, valóban viszonylag vagány lettem és jobban preferálom az erdőt a plázánál, azonban nehézzé tette felnőttként megélnem a nőiességem. Ahogy egyre nagyobb lettem, nőiesedtem, úgy kelt harcra bennem a „természet gyermeke” a bennem alvó Csipkerózsikával. Küzdöttem azokkal a tudat alatt bennem élő sztereotípiákkal, hogy ha valaki „túl sokat” foglalkozik a külsejével, az belül üres, és ha valaki külön költ arra, hogy szép legyen, jól nézzen ki, az pénzkidobás. Vágytam a külső dolgokban is megélni a nőiességem, de ha vettem egy csinosabb magassarkút, lelkiismeret-furdalásom volt. Ez a belső feszültség egyre inkább leszűkítette a látókörömet, mígnem kezdtem átesni a ló túl oldalára. Egyre többet foglalkoztam a külsőmmel, mígnem a mindennapjaim legnagyobb részét az azon való elmélkedés töltötte ki, hogy milyen új pulcsi illene az új nadrágomhoz. Éreztem, hogy kezdek rabja lenni önmagamnak és a tükörképemnek. A külső szépségre való törekvés vált cselekedeteim mozgatórugójává.

De vajon mindig a hiúság bűnébe esik az, aki szép szeretne lenni? Aki törődik a külsejével, minden esetben kiüresedik lelkileg? Nem feltétlenül gondolnám. Sokszor mondják, hogy az igazi szépség belülről fakad, és ez igaz. Azonban nem hanyagolhatjuk el a külsőnket sem. Fontos, hogy ha ránk néznek, szépnek, igényesnek lássanak. A házasságban is fontos, hogy életünk szerelme nőként tekintsen ránk, csinosnak, kívánatosnak lásson. Persze nem kell tűsarkúban porszívózni, de ha a leggyakoribb viseletünk a lyukas póló és a kinőtt mackónadrág, az nem a legszerencsésebb. A női szépség Isten adománya és nem bűn, ha nem élünk vissza vele és nem válunk a rabjává, és ha nem felejtjük el, hogy a test a Lélek temploma.

Mit mond a Biblia a szépségről?

„Ne a külső dísz legyen a ti ékességetek, ne a hajfonogatás, arany ékszerek felrakása vagy különféle ruhák felöltése, hanem a szív elrejtett embere a szelíd és csendes lélek el nem múló díszével: ez értékes az Isten előtt” /1 Péter 3,3-4

„Mint aranykarika a disznó orrában, olyan a csinos, de szemérmetlen asszony”/Példabeszédek 11, 22

„Csalóka a báj, mulandó a szépség, de az Urat félő asszony dicséretre méltó.” /Példabeszédek 31, 30

A titok talán, hogy megtaláljuk az egyensúlyt a külső és a belső között. Az igazi szépség abból fakad, ha harmóniában vagyunk önmagunkkal, és ez csak úgy lehetséges, ha gondot viselünk a külsőnkre és a belsőnkre egyaránt. Isten gyönyörűnek teremtett minket testben és lélekben és nekünk erre a szépségre vigyáznunk kell.

Lovas Csenge