Szeresd felebarátodat, mint önmagadat – ez a szabály olyan fontos Istennek, hogy a második legnagyobb parancsolattá emelte. De mégis, tudjuk, hogy mit jelent ez?
Nem lehetek én az egyetlen, aki küszködni szokott ezzel a paranccsal. Újra és újra elkeseredem a saját alkalmatlanságomon, bűnösségemen. Annyira szeressem, mint önmagamat? De hiszen sokszor még a családtagjaimnál is előrébb helyezem magamat, önző módon cselekszem, akkor hogyan tudnék ennyire szeretni egy teljesen idegen embert? Főleg olyan személyt, aki ellenséges velem?
Lehetetlen küldetésnek hangzik, igaz? Azonban Istennek ez is lehetséges. Az Ő szeretetével képes vagyok újra és újra erőt meríteni és úgy cselekedni másokkal, úgy szeretni, ahogyan Krisztus példaként állította elénk. Hadd idézzek egy nagyon jó Bibliakommentárt, amely segített nekem megérteni ezt a szakaszt. William MacDonald az Újszövetségi Kommentárjának első kötetében:
„A bűnös számára lehetetlen, hogy szeresse Istent teljes szívvel, és felebarátját, mint önmagát.
Ha ezt meg tudná tenni születésétől fogva haláláig, nem volna szüksége megváltásra.
Nem lenne elveszett. A jutalma még akkor is csak hosszú földi élet lenne, nem örök élet a mennyben. Ameddig bűntelenül él, folytatódik az élete. Örök élet csak olyan bűnösök számára van, akik felismerték elveszett állapotukat, és akiket Isten kegyelme megváltott.”
Isten újra és újra rávilágít arra, hogy szükségünk van Rá, szükségünk van a kegyelmére. A saját erőnkből mindez lehetetlen lenne, de Istennel lehetséges minden egyes nap megharcolnunk saját bűnös természetünkkel. Te kész vagy-e rá, hogy minden nap behívd Őt az életedbe? Kész vagy rá, hogy átadd neki a kontrollt?
hirdetés
Még nem érkezett hozzászólás