Újabb gyönyörű verset olvashatunk Lackfi Jánostól, aki ezúttal az Isten-moziról ír #jóéjtpuszi könyvében.
Ha elfárad a lelkem, Isten a szeretet
puha kötelékeivel von magához,
leültet, és mozit rendez nekem.
Nagy bűvész, lesem a kezét, és ámulok.
Virágot rejt el a bimbóban,
gyümölcsöt a virágban,
magot a gyümölcsben,
teljes fát levelestül a magban.
Hernyót rejt el a lárvában,
pillangót a hernyóban,
petéket a pillangóban,
hernyókat a petékben.
Állatokat rejt az állatokba,
gyökérrendszereket és köztük
bujkáló, fészkelő állatokat
a földbe, halat a vízbe,
ikrát a halba, halat az ikrába.
Madarakkal szórja tele a levegőt,
tojással pakolja tele a madarat,
madarat helyez az összes tojásba.
Fájdalmakat rejt el a sebben,
áldásokat a fájdalom mélyére.
Világokat az emberi agyba,
embereket az emberagyban
kibomló világba.
Belekódolja önmagát
a nemzedékek láncolatába,
az apáról fiúra szálló áldásba,
a nagyanyától örökölt hunyorgásba,
a nagyapától örökölt fülvakarásba,
a vándorló anyajegyekbe,
melyek távoli ősöktől származnak,
és rejtett helyeken
elpecsételik a testeket.
Isten többszáz éven keresztül
utaztat egy fintort, egy nevetést,
mely landol végül
egy vadonatúj csecsemőben.
Szavakat hajít az idő sodrába
s azok életet adnak az utódoknak,
bőségét árasztja sejteken keresztül,
kiönt a gyermekáldás, az öröm,
embereknek álcázott angyalok
szállingóznak alá, mint repülőből
kiugrott ejtőernyősök, hogy egy adott
pillanatban felbukkanjanak,
és megmentsenek valakit,
aki mit sem sejt a veszélyről,
s csak utólag esik le neki,
mi történt valójában.
Forrás: Facebook / Lackfi János
hirdetés
Még nem érkezett hozzászólás