A napokban Chiara Luce Badano, egy boldoggá avatott olasz lány lelki naplóját és az ahhoz fűzött elmélkedést olvasgattam, melynek témája az adás volt. Persze, tudom, „adjatok, és akkor ti is kaptok”, meg „amilyen mértékkel ti mértek, olyannal mérnek majd nektek is”; fontos és szép gondolatok ezek, de, hogy is mondjam, nem jöttem lázba az elmélkedés címétől. Keresztény körökben sokat beszélünk az adásról, az adakozásról, és azt gondoltam, ebben a szövegben már nem fogok új elképzelésekkel találkozni. Majdnem lapoztam is tovább, aztán valami (Valaki) mégis olvasásra bírt. És olyan gondolatokkal gazdagodtam, amelyek új fénybe helyezték az adás mibenlétét.
Elsőként az az elgondolás fogott meg, hogy „adni annyi, mint megfosztani magunkat, elengedni, veszíteni, kitenni magunkat a hiánynak”. Igen! Végre valaki, aki beszél az adás mögött rejlő lemondásról, veszítésről, az önmagunknak és vágyainknak való „meghalásról”, amiből aztán boldogság fakadhat, mert nem a birtoklási vágy, hanem a másoknak való örömszerzés lesz a belső mozgatórugónk. Továbbolvasva kiemelődött az gondolat, hogy az Evangélium központi üzenete az adás, hiszen az Atya szeretetből nekünk ajándékozta Jézust. Ugyanakkor, Jézus nemcsak számunkra ajándék, hanem az Atya számára is, akinek az akaratát teljesíteni akarja. Az Atya és a Fiú között „minden kölcsönös ajándékozás”.
A legnagyobb hatással rám a következők voltak: „minden adás a teremtést tökéletesíti és fejezi be. Ha adunk, egyre jobban behatolunk Isten szeretetének titkába, aki minket is maga mellett teremtőknek akar.” Ezen a gondolaton nem lehet csak úgy átfutni. Elámultam. Minden adás, legyen szó egy mosolyról, egy ölelésről, egy finomságról, bármiről, amit másoknak adunk, a teremtést tökéletesíti és fejezi be. Én magam is részt vehetek, és észrevétlen részt is veszek a teremtésben nap mint nap! Hatalmas ajándék és megtiszteltetés Istentől, hogy teremtőtársként számít rám. Ugyanakkor felelősség is, így érdemesnek láttam átgondolni, hogy mi az, amiből szívesen adok, és mi az, amiből kevésbé, azaz miben kell fejlődnöm.
Szívesen szánok időt az emberekre, a kapcsolataimra. Elő szokott fordulni, hogy azért találkozom egy ismerősömmel, mert úgy látom, szüksége lenne egy jó beszélgetésre, meghallgatásra, kikapcsolódásra- még akkor is rászánom az időm, ha én személyesen nem igénylem a találkozást. Társasági ember vagyok és az időmből szívesen adok; így is részt tudok venni a teremtés befejezésében, segíthetem Isten munkáját. Aztán elgondolkodtam azon is, hogy mi az, amihez ragaszkodom? Arra jöttem rá, hogy a pénzemből nehezebb adnom. Persze ez részben azért van, mert egyetemistaként nem feszül szét a tárcám, és örülök azoknak a lehetőségeknek, mikor egy-egy finom kávéra beülök. Ugyanakkor rájöttem, hogy még ha a jelenlegi helyzetemben nem is tudok másokra több pénzt szánni – hiszen gondolnom kell a saját megélhetésemre is-, azon változtathatok, hogy hogyan adok. Például, mikor meghívok valakit egy sütire, egy fagyira, akkor közben mérgelődöm, hogy ezt a pénzt nem magamra szánom, vagy – bár tudatában az elengedésnek, a saját vágyaimról való lemondásnak – igyekszem örömmel, nagylelkűen fizetni, örülni annak, hogy ezt a gesztust megtehetem a másikért? Rájöttem, hogy nem mindegy az, hogy milyen lelkülettel adok, mert ha nagy bennem a szeretet a másik ember felé és szívesen ajándékozom meg valami aprósággal, akkor az az apróság nagy örömöt okozhat benne.
És Te hogyan segíted Isten munkáját nap mint nap, miből adsz szívesen? Miben kell fejlődnöd, mihez ragaszkodsz túlságosa? Isten egy nagy kalandra hív minket azzal, hogy ha adunk, részt vehetünk a teremtésben. Éljünk tudatosan ezzel a megtiszteltetéssel!
Fekete Ági
hirdetés
Még nem érkezett hozzászólás