A fiatalok egyre később köteleződnek el, és sokan – különböző okokból – egyáltalán nem is kötnek házasságot. Mindez nagyrészt annak köszönhető, hogy a fiatalok számára gyakran negatív minta a szülők rossz házassága vagy válása. A házasság ellen szóló, sokat hallott mondatok dacára, mégis mi értelme van az elköteleződésnek? A Képmás magazin cikkét szemlézzük.
„Még nem állunk készen rá”
Akik ezt mondják, azok nem a házasságot utasítják el, hanem annak időpontját tolják egyre későbbre. A halogatás háttere az a félelem, hogy esetleg rossz döntést hoznak. Ennek egyik formája, amikor egy pár hosszú, sokéves ismeretség után sem képes továbblépni, nem tudnak elköteleződni, hanem valamilyen külső-belső bizonyosságra várnak. A kapcsolat ilyenkor megreked és gyakran szakítás a vége, hiszen az emberi kapcsolatok dinamikája is a fejlődésre és egyensúlyra törekszik. Nem lehet a végtelenségig fenntartani egy bizonytalan helyzetet, ahol minden megvan, csak a döntés hiányzik.
A halogatásnak egy másik formája lehet az élettársi kapcsolat is, amelynek során két ember „kipróbálja” egymást, ami logikus érvelésnek tűnik. Ám az ilyen elköteleződés nélküli együttélés előbb-utóbb azt jelenti mind a pár, mind a környezet számára, hogy összetartoznak – anélkül, hogy ezt tudatosan eldöntötték volna. Tehát a „próbaidőszak”-ból nagyon könnyen belecsúsznak egy közös, döntés nélküli instabil élettársi viszonyba.A személyiség erőforrásait és boldogulását kutató pozitív pszichológia – ahogyan II. János Pál pápa is – azt hangsúlyozza:
„A házasságkötés nem azt jelenti, hogy a jegyespár szerelme végérvényesen érett és lezárt folyamat, amelyet pusztán „konzerválnak” az esküvővel, amikor hűséget fogadnak egymásnak.
Sokkal inkább arról van szó, hogy a pár készen áll az elköteleződésre, össze akarják kötni az életüket és vállalják egymást jóban-rosszban, tehát képesek és akarnak tovább fejlődni a kapcsolatban.”
„Nem tudhatom, hogy mindig szeretni fogom-e”
Ha a szerelem tényleg csak egy erős érzés lenne, ami valahogyan kívülről ránk szállt és amely fölött egyáltalán nincs hatalmunk, hogyan ígérhetnénk meg bárkinek is, hogy örökké szeretni fogjuk? – teszi fel a kérdést Erich Fromm, a neves pszichoanalitikus. Fromm válasza ugyanaz, mint Buberé és a pozitív pszichológiáé:
a szeretet képesség és viszonyulás, amely erőfeszítést, akaratot, tetteket és kitartást is igényel.
Ez a hozzáállás azonban rendkívül háttérbe szorul mostani, fogyasztásra összpontosító kultúránkban. Egyrészt kényelmességre sarkall, amelyben passzívan elfogadunk érzéseket és megfellebbezhetetlen külső valóságnak tekintjük őket, másrészt kialakítja bennünk azt a szemléletet, hogy a személyeket a tárgyakhoz hasonlóan megszerezzük, aztán ha már nem szolgálja a céljainkat vagy kényelmetlen, „elromlott”, akkor kidobjuk, lecseréljük újabbra.
Egy valódi kapcsolatban azonban a másik személy nem eszköz, aki céljaim elérésére szolgál, hanem társ az életúton – figyelmeztet II. János Pál pápa. Amíg nem az, csak használom és kihasználom. Egy valódi kapcsolat és abban az elköteleződés annak kimondása, hogy a másiknak nem egyes tulajdonságait szeretem, hanem őt magát, személyesen és egészen. Egész lényéhez viszonyulok, a hibái ellenére: s ez nem egyfajta tökéletességbe vetett illúzió, sokkal inkább tisztánlátás és elfogadás.
A házasság mint fejlődés
A fentiek után legfontosabb annak a felismerése, hogy az esküvő egy közös út eleje és nem a vége: a pár kimondja, hogy „mostantól együtt szeretnénk fejlődni és egyre jobban alkalmazkodni egymáshoz”. A hatékony alkalmazkodás azonban nem önfeladást, önmegtagadást jelent, hanem egymással és a környezettel való egyensúlyt, amikor összhangba tudjuk hozni a külső, például családi, munkahelyi elvárásokat belső szükségleteinkkel, vágyainkkal és képességeinkkel. Ebben a folyamatban egyre részletesebben és kifinomultabban ismerjük meg önmagunkat, a férjünket/feleségünket és kettőnket mint párt. Az esküvő és a mézeshetek egyensúlyi állapotát szükségképpen az összecsiszolódás feszültségei követik. Elindul a család életciklusa: a fiatal házas „fészekrakó” időszak után a várandósság és a kisgyermekes család, az iskoláskorú és serdülő gyermeket nevelő időszak jön, majd lassan kirepülnek a gyerekek és „üres lesz a fészek”.
Mindegyik állomás olyan fejlődési feladatot jelent, amely szükségképpen feszültséggel, egyensúlyvesztéssel jár.
A családpszichológia ezt fordulópontnak (krízis) tekinti, amelyet a házaspár és a családtagok jól és rosszul is megoldhatnak. Ilyenkor a cél, hogy ne az előző, korábbi egyensúlyba próbáljunk visszakerülni (például a gyerekek születése után ne akarjunk úgy élni és annyit dolgozni, mintha nem lenne gyermekünk; a kamasztól ne várjunk ugyanolyan szófogadást, mint az óvodástól), hanem egy magasabb szinten rendezzük újra az egységet.
Perczel Forintos Dóra
Forrás: Képmás magazin
hirdetés
Még nem érkezett hozzászólás