A Papp válaszol – autista fiú, munkahelyi evangelizálás, hitelhagyás

Ezen a héten is nagyon őszinte olvasói kérdésekre válaszol Papp Miklós a Papp válaszol legújabb cikkében!

Melinda (Budapest)

Nemrég derült ki a kiskamasz fiam autizmusa, ami hála Istennek viszonylag enyhe, mégis azt látjuk, hogy az érzések megértése, megfogalmazása és a családunkon kívüli közösségekben való létezés problémát okoz számára. Ebben a helyzetben az egyik nagy aggodalmam, hogy hogyan tud ő majd felnőttként kapcsolatban lenni az Istennel, hogyan tudja őt az Isten megszólítani, ha a saját érzései ennyire érhetetlenek a számára. Ön is írta korábban, hogy ne becsüljük ebben alá az Istent – nyilvánvaló, hogy Ő (a szó minden értelmében) kreatív. De fogalmam sincs, hogy lehet egy olyan gyereket terelgetni a hit felé, aki soha nem reagál, ha hitbeli kérdésekről van szó. Az Egyház is arra koncentrál, hogy ifjúsági közösségeket hozzon létre, egyre-másra programokat szervezzen a fiataloknak, de ezekkel nem lehet a fiamat megszólítani. Ha nem is értem teljesen, de valahol sejtem, hogy a szenvedés része az életnek és nem kérhető számon Istenen például egy betegség. Értem, hogy egy súlyos rákbetegségben is tud valaki mély kapcsolatban lenni az Istennel. De vannak olyan pszichiátriai betegségek  amelyek nem az ember testét, hanem a lelkét teszik tönkre. Hogy tud egy olyan ember, aki sokszor nem is felelős a tetteiért, egy olyan ember, akinek a lelkét betegítették meg a biológiai folyamatok kapcsolódni az Istenhez?

Amikor hitet szeretnénk átadni, az nem azt jelenti, hogy „valamit” adunk a gyereknek (nem információt, hitigazságot, egyházi szokásokat), nem azt jelenti én adom Istent az illetőnek, hanem „ráébresztést” jelent arra, hogy ő már mindig is Isten ölelésében van. Minden gyereknél és minden fogyatékkal élőnél azokat a módszereket kell megtalálni, amelyekkel ez sikerülhet. Az autizmussal élők spektruma is igen széles, vannak enyhébb, és vannak súlyosabb helyzetben élők –

minden egyes személlyel személyes módon lehet Isten szeretetét éreztetni.

Az autizmussal élők hitbeli élete speciális, s csak távolról tudok néhány tanácsot adni. A legeslegfontosabb, hogy a személyes méltóságát és a teljesítményét ne azonosítsuk. Mindenki ajándékba kapta az istenképiséget, s az nem függ a teljesítménytől. Azaz mindenkiben van isteni szikra, mindenki szerethető. Isten az embert önmagáért szereti, s a fogyatékkal élők felé is ezt szeretnénk tolmácsolni. A napi konkrét keresztény életvitel kialakítása komoly türelmet, érzékenységet és kreativitást igényel. Pl. az autistáknál nagyon fontos a napi menetrend, aminek pontosságából nem engednek. Kiváló támaszt jelenthet a napirendjük pontos megtartásában a napi imádságok rendje: rövid szavakból álló reggeli, déli és esti ima. Jó lehet a déli harangszóhoz is kötni az imát: képesek várni azt, tudják, hogy mikor jön, meddig tart – ezt is lehet Isten szeretetéhez kötni. Aztán fontosak a képek: a szavak és fogalmak helyett szeretik a képeket, a kártyákat. Kiválóan alkalmazhatóak náluk a leegyszerűsített ikonok: néhány ikont megpróbálni bensőségessé tenni, hogy aztán azzal éljenek. A zenés imák közül a taize-i imák rövidsége, nyugalma, monotonsága az autistáknak is kegyelemteljes tud lenni. A templomi élmény nem mindenkinek „jön be”: valakit zavar a sok ember, a tömjén, a hangos beszéd. Akkor is jó lenne, ha rögzítenénk benne, hogy a templom jó: talán menetrendszerűen (mert az jelent neki biztonságot) elmegyünk a mise után a templomba, s akkor csak mi imádkozunk, talán kicsi és átlátható közösségbe elvihető.

A kortársak mindenkinek jól esnek: én nem lopnám el tőle azt az élményt. Persze az biztos, az autisták viselkedésére fel kell készíteni a papot és a kortársakat is (hogyan fogadják be, milyen feladatot adjanak neki, mit ne erőltessenek). Az integrációs és inkluzív modell arról szól: nem csak a fogyatékkal élő testvérünk veszít, ha elszigetelődik, de az egész társadalom is veszít érzékenységet, segítőkészséget, alázatot… Tudomásom szerint minden felekezet engedi, hogy őket megkereszteljük, járulhatnak konfirmációhoz, úrvacsorához, Eucharisztiához – mindig empatikusan ügyelve a befogadóra.

Fogyatékos az a gyülekezet, ahonnan hiányoznak a fogyatékkal élők.

A morális beszámíthatóság nehéz kérdés. Abban biztos vagyok, hogy mindenki tud szeretni, akárhogyan is, de tud. Ha pedig szeretni tud, akkor talán vétkezni is. Nem azzal szeretjük a fogyatékkal élő testvérünket, ha szeretetre, jóra és rosszra képtelen „testnek” tartjuk, hanem ha embernek. Magam is faggattam fogyatékkal élőket e témában, és ők maguk mondták: tudnak ők is gonoszok lenni, szeretetlenül viselkedni, s éppen azzal vesszük őket emberszámba, ha elismerjük a szeretetre és a bűnre való képességüket is. Persze azonnal hozzá kell tenni: ez nagyon különböző lehet. A Katekizmus hivatalos tanítása szerint: a szabad akarat csökkenhet vagy meg is szűnhet pszichés betegségek esetén (1735), s ekkor csak korlátozottan vagy egyáltalán nem beszélhetünk bűnről. Abban biztos vagyok, hogy egymásnak testvérei vagyunk az egyetlen Atya égisze alatt, aki mindenkit üdvözíteni akar – a maga isteni módján.

Péter (Veszprém)

Én a munkahelyi evangelizálásról szeretnék kérdezni. Mi lehet a jó “taktika” egy alapvetően világi környezetben? Egyik kollégám amikor megtudta hogy katolikus vagyok (ő kérdezett rá), utána folyamatosan gúnyolódott rajtam (mesekönyvben hiszek, agymosott vagyok stb.), de mégis érződött rajta az érdeklődés, hogy többet tudjon meg, viszont nehéz volt érdemi párbeszédet kialakítani, mert cinikus megjegyzésekkel elfojtotta ezeket.
Másoknál viszont közömbösséget tapasztaltam. Sokszor lehet hallani hogy életünkkel kell tanúságot tenni Krisztus mellett, hogy lássák rajtunk hogy a követői vagyunk, ez nyilván az alap. Viszont ezen felül érdemes e kicsit “provokatívan” felhozni a témát mások előtt vállalva ezzel a konfliktusokat hogy lehurrognak, vagy inkább várjuk hogy a másik fél kezdeményezzen?

A munkahelyi evangelizálás nehéz kérdés, mert nem akarunk tolakodóak lenni, ugyanakkor a jó hírről mégsem hallgathatunk. Néhány szempontot szeretnék mondani:

Az Egyház egyre inkább felfedezi a narratív eszközt: amikor egyszerűen csak elmondunk egy történetet, s maga a történet és az elmondása meghívóan hat, azaz nem parancsol, tilt, fenyegetőzik. Maga a történet tartalma is meghívóan hathat, és az elmondás módja, az elmondó személye is. Pl. sokkal hatásosabb, ha nem azt mondjuk a fiataloknak: „legyen hivatásotok a munka, a család!”, hanem ha elmeséljük a magunk hivatástörténeteit. A munkahelyi magánbeszélgetésekben el lehet egyszerűen beszélni, hogy vasárnap megkereszteltük az unokánkat, voltunk férfizarándoklaton. Az őszinte narrációnak sokkal nagyobb az ereje, mint a direkt kioktatásnak, információközlésnek, hitvitának.

A hitre való meghíváshoz érdemes figyelni Istent, ő hogyan csinálta: előbb kiszabadította a népet Egyiptomból, aztán kaptak Tórát, parancsokat. Maga Krisztus lénye is az Atyaisten megelőző felénk fordulása. Szóval az isteni pedagógia az: előbb elfogadni, megszabadítani, átölelni – aztán jöhet az explicit hit. A hit átadásában tud sajnos domináns lenni a racionális sík, a hitérvek (ami fontos!), de nem azzal kell kezdeni. Alapszabály: akihez érzelmileg közel vagyok, az hallja meg a logikai érveimet. Így, ha valakihez közel vagyok, még a hibás logikai érveimet is tudja jól meghallani. S ha valakitől érzelmileg eltávolodtam (pl. válóper küszöbén), akkor a leglogikusabb igazságokat sem vagyunk képesek elfogadni a másiktól. Egy munkahelyen tehát előbb kellene érzelmi közelséget kialakítani a másikkal, baráti légkört, lojális munkatársi viszonyt – s aztán jobban meghallja a hit kifejezett igazságait.

A munkahelyi evangelizálásnál sokat nyom a latban a személy hitelessége. A szó és az életvitel nem ütközhet. Persze legharmonikusabban Krisztusnak sikerült a szavait és a tetteit összhangba hozni, s az egész élete vált evangelizációvá. Nagyon szegények vagyunk, ha azt hisszük, hogy csak a direkt szavak evangelizálnak. Az egész életünk ikon, ami túlmutat önmagunkon: ahogy az egyszerű nyers fa túlmutat önmagán a szentre, úgy a mi egyszerű, családos, munkás, kereszthordozó, becsületes életünk is túlmutathat önmagán Isten felé.

Ám ha kérdeznek, akkor tudni kell felelni. Nagyon fontosnak tartom: minden keresztény ember dolgozzon azon, hogy a hit legalapvetőbb igazságairól tudjon szóban is számot adni, s hogy a legprovokatívabb kérdésekre is tudjon válaszolni! Nem tud válaszolni másoknak, aki magának sem válaszolt. Ez persze az egész Egyház „közügye”, így bőven lehet találni segédanyagot, könyvet, előadást, teológiai képzést, ahol az Egyház segít az evangelizálásban.

Mindenki pap. Olyan jó lenne, ha mindenki tudatosítaná magában, hogy az evangelizálás (akár munkahelyen) nem program, kötelesség, provokáció, hanem méltóság.

Emma (Budapest)

Ha egy megtért ember elhagyja a gyülekezetet és a hitéletét, és világi/testi módon él, le tud esni Isten tenyeréről? Az Úrnak előre megszabott életútja van számunkra, vagy a szabad akaratunkkal képesek vagyunk letérni az Ő útjáról végleg? Vagy Ő utánunk jön?

Ha a hitehagyás legsúlyosabb esetét vesszük, amikor valaki tudatosan és szándékosan elhagyja a korábbi mély hitét, ha teljesen tagadja a hitet, akkor azt az Egyház kezdetektől a legsúlyosabb bűnök közé sorolja. Az őskeresztények a házasságtöréssel és a gyilkossággal egy szinten kezelték, a mai Katekizmus is a hit elleni súlyos bűnnek tartja (2089), és az egyházjog is kiszabja a maga egyházi büntetéseit. Nem lehet úgy megőrizni a hitet, ha a hitehagyást szó nélkül hagyjuk, vagy egyenesen tolerálni akarjuk a posztmodern túlzó relativizmusában.

Miért ennyire kemény az Egyház? Először is Isten miatt: hitet csak Isten tud adni, a saját létét csak Isten tudja bizonyítani.

Ha valaki már eljutott Istennel egy hívő kapcsolatra, akkor nem a „hitet” hagyja el, hanem magát Istent akarja elhagyni.

Ez bűn Isten szeretete ellen. Aztán ez bűn önmagunk ellen is: ha már eljutottunk egy nívóra, akkor vétség nélkül nem zuhanhatunk alá. A kereszténység nem azt akarja, hogy hívők legyünk, hanem hogy a legjobb önmagunkká váljunk (amihez a hit is hozzátartozik), így amikor a hittől elfordulunk, a legjobb önmagunktól, legjobb létlehetőségünktől fordulunk el, azaz vétünk az igaz önszeretet ellen. Ilyen értelemben ez nagyobb bűn, mint a szándékos ateizmus: ott még azt nem fogadják el, amit nem ismernek, itt viszont már egy megismert jót akar elhagyni az ember. S a hitehagyás nem utolsó sorban vétek ez a családunk, szeretteink, az egyházi közösség ellen: egymást a legjobb jó felé kellene szeretnünk.

Ám nem zárhatjuk ki, hogy ez a „hitehagyás” címke másról szól. S abban, ahogy kérdezel, én már azt sejtem, hogy nálad nem a legdurvább hitehagyás esetét vélhetjük. Megtörténhet, hogy valaki kinőtte a gyerekes hitét, sokat fejlődött a filozófiai és tudományos bölcsessége, amit nem egyeztetett folyamatosan a hitével. Ez a hitehagyás igazából a gyerekes, a nem saját hit elhagyása – ha rákapcsol az illető, lehet még ebből nagyszerű hit. Aztán lehet, hogy valaki a konkrét pappal, a saját egyházközséggel nem tud kijönni, csalódott bennük, s a hitehagyás címén igazából tőlük akar eltávolodni. A hit elfogadásához mindig fontos az érzelmi támasz is, az emberi elfogadottság, s ha ezt nem kapja meg valaki, ha nem talál otthonra emberségében az egyháznál, akkor a hitével sem akar azonosulni vele.

A serdülőkor nagy küzdelme a saját identitás kialakítása. Ebben olykor összekeverik, hogy a szülők vallásgyakorlásáról való leválás ne jelentse már a jó Istenről való leválást is! Igen sokszor látom, hogy valaki a hívő erkölcsöt akarja elhagyni: már döntött egy bűnös életvitel mellett, s az életvitelhez akarja igazítani a „hitét”. Ez teljes felforgatása a valóságnak, az ember szellemiségének: az elveinkhez igazítjuk az életvezetést, s nem fordítva. Látunk olyan hitehagyást is, ami a „maga módján” vallásos akar maradni: ebben az a tévedés, hogy a Lélek „magánutakon” nem üdvözít (megszoktuk a kiskapukat?), a Lélek mindig Krisztushoz, és az Ő jelenlétét őrző Egyházhoz akar vinni. Olyanok is vannak, akik sodródnak a tömeggel, s ki sem mondják, hogy ők tulajdonképen hitehagyók. Ha meg vannak keresztelve, voltak elsőáldozók, ha elindultak egy úton, s azt elhagyták – nem lehet azt mondani, hogy szegények abszolút ártatlanok az istentelen életvitelükben. Akárhogy is nézzük: valamilyen saját bűn mindig jelen van. Talán nem a legeslegsúlyosabb aposztázia forog fenn, de valamilyen hanyagság, hazugság mindig jelen van.

Mit tudok javasolni? Kérj segítséget Istentől, Ő önmagát bizonyítja. Keress olyan papot és közösséget, akiknél otthonra találsz, olvass és fejleszd a hitedet, s mindenekelőtt szeress: aki szeret, az találja meg az igazságot.

Téged is arra biztatunk, hogy bátran és nyitott szívvel tedd fel kérdésedet!

hirdetés