Miért kevés a templomba járó fiatal?

Több nemrég megjelent cikkünkben is arra kerestük a választ, hol vannak a fiatalok az egyházból. Ugyanezt a kérdést a Képmás magazin is feltette, az általuk közölt tapasztalatokból szemlézünk néhányat. 

Benedek 19 éves, elsőéves orvostanhallgató, korábban a Pannonhalmi Bencés Gimnázium tanulója volt, görögkatolikus családban nőtt fel.

„Kilencgyermekes családban nőttem fel, ahol mindig is nélkülözhetetlennek tartottuk a templomba járás hagyományát. Én is fontosnak tartom, hogy járjak templomba, mert Isten jelenléte a legjobb és legmegnyugtatóbb számomra; segít, hogy mindent letegyek Isten elé, fel is ajánljak neki mindent, és hálát adjak. A legfontosabb a szentáldozás, amely során találkozunk Jézussal, és benne újra és újra megerősödünk, a hitünkben is.

Baráti beszélgetéseim során azt tapasztalom, hogy nagyon sokan azért utasítják el a templomot, mert visszataszítja őket az egyház: a múltban vétett bűnei vagy a papnak a személye. Van olyan, aki dacból nem megy el, mivel eddig rá volt kényszerítve.

Sokan hiányolják az együttgondolkodást, mert amint feltesznek egy kérdést, kapnak rá egy szigorú és dogmatikus választ. Másrészről sokan azt hiszik, hogy magyarázat kell ahhoz, hogy Istenben higgyünk – de pont ez a baj, mert ha Istent nekünk meg tudják magyarázni és be tudják bizonyítani a létét, akkor ő már nem egy szabad hit lesz számunkra, hanem egy kényszerítő tudás. Ha nem látunk példát arra, hogy valaki a környezetükben kiállna a hite mellett, magunk is nehezebben állunk ki, mert bennünk van a többséghez tartozni vágyás.”

András 27 éves, gimnáziumi tanár, a római katolikus vallást gyakorolja.

„Vannak élő fiatal közösségek egy-egy templom körül. Az elvileg katolikus – tehát megkeresztelt és valamilyen formában vallásos nevelést kapott – fiatalok nagyobb része szerintem azért nem jár templomba, mert az egyház tanítása nem tudja őket megszólítani, vagyis nem tud az életük fontos kérdéseire válaszokat adni, párbeszédet folytatni velük. Így sokan az egész vallásos életformát elhagyják. Mások hívőnek tartják magukat, csak kiábrándulnak a vallás hagyományos gyakorlásából, mert a papjuk, a templomi közösségük, a családjuk nem hitelesen képviseli. Szerintem belőlük lesznek a »maguk módján hívők«. Ez a probléma nem új, a felvilágosodás óta küzdenek a keresztény egyházak azzal, hogy a tanításukat élő hagyományként adják tovább. A mai szekularizált világban a hit mindenkinek a magánügye, és csak az ehhez kötődő közösségekben van róla szó (család, templomi közösség, vallásos ifjúsági közösség). Így aztán egyre csak nő a távolság és a meg nem értés.

Egy hívő embernek az az alaptapasztalata, hogy nagyon gyakran egy nem hívő társával erről a témáról nagyon hosszú ideig kell beszélgetni, és nagyon nehéz megérteniük egymást.

Ezt pedig könnyebb megspórolni és feladni azt a hitet, hogy mindannyiunk személyiségének a mélyén ugyanazok a kérdések, vágyak és gondolatok rejlenek.”

Fehér Zoltán, a Szent István-bazilika káplánja:

„Nem elegendő a hitet hittanórán megtanulni és csak ott foglalkozni vele. A hitünket mindig abba az életkorba kell felnövesztenünk, amelyben az emberi életkorunk tart. Ha egy gyermek nem kap pozitív visszacsatolást a családban a hitével kapcsolatban, könnyedén elfordul tőle. Ha egy fiatal életében a templomba járás nem találkozási pont Istennel és nem lelki töltekezési lehetőség, akkor jelentőségét veszti, és olyan »felesleges időtöltéssé« silányul, amit könnyen fel lehet cserélni »értelmesebb« időtöltéssel. Ha a fiatal nem kap hiteles válaszokat a hitkérdésekre, máshol kezdi keresni azokat a lehetőségek egyre bővülő palettáján. Sajnos minden válaszlehetőség ugyanazzal a felütéssel mutatkozik meg, de hitelessége és mélysége nagyon csalóka. Ehhez tartozik még egy szintén életkori sajátosság: szükségük van hiteles emberek példájára.

Sokkal könnyebben rálép a hit útjára valaki, ha ismer vonzó példaképeket, akik hatékonyan tudják segíteni őt a hit útján.”

A teljes cikk elolvasható a Képmás oldalán! 

hirdetés