Egykor kemény drogos volt, most másokon segít – Bajcsi Norbert

Megjárta a börtönt, lopott az anyagért, éveket élt az utcán, végül a zártosztályra sem fogadták be Bajcsi Norbertet, akinek az élete akkor végleg fordulópontra jutott. Megpróbáltatásairól és megtéréséről beszélgettünk egy nagyon megindító interjú során, melyben azt is elmondta, milyen veszélyek leselkednek a fiatalabb generációkra. 

Nem egyik pillanatról a másikra esik bele valaki egy függőségbe. Hogyan nézett ki ennek a folyamata a te életedben? Mikor találkoztál először a drogokkal?

Egyke gyerek vagyok és a szüleim mind a ketten alkoholisták. Nekem már gyermekkorban, a legelső emlékeim között megjelenik a függőség. Az édesapám egy masszív alkoholista volt, az a fajta, aki sokat dolgozott, de még többet ivott. Az édesanyám akkoriban nem nagyon ivott, de én ebben nőttem fel, hogy láttam édesapámat inni, ami miatt folyton veszekedés volt otthon. Sokszor jöttek ki hozzánk a mentők, a rendőrök, gyakran menekültünk édesanyámmal a szomszédokhoz is.

Benned ez nem indított el egyfajta elhatározást, hogy máshogy szeretnéd élni az életedet?

Gyűlöltem az alkoholt meg a dohányzást, mivel azt láttam egész gyermekkoromban, hogy otthon mindig a pia irányít, meg füstben áll a lakás. Ez számomra undorító volt. Amikor elváltak a szüleim, akkor én az édesanyámmal maradtam és azt gondoltam, hogy így lesz jobb. Azonban nagyon hamar jött egy nevelőapa, aki sokkal rosszabb volt édesapámnál. Egy börtönviselt ember, aki szintén alkoholista, mellette gyógyszerfüggő is, ráadásul mellette édesanyám is elkezdett komolyabban inni és gyógyszerezni. Ők a mai napig együtt vannak, és ugyanezt az életet folytatják.

Az iskolai éveidre ez milyen hatással volt?

Én nagyon zárkózott gyermek voltam az iskolában, főleg alsó tagozatban, mert otthon belém táplálták, hogy nem szabad erről beszélni. Rengeteg titok volt, az édesapám elvitt kocsmázni, arról nem szabadott édesanyámnak beszélni…stb. Nagyon zárkózott voltam, mert nem tudtam, hogy miről szabad egyáltalán beszélni?

Az iskolában kiközösített voltam a szüleim miatt, mert volt olyan párszor, hogy részegen jöttek be értem a suliba.

Én mélyszegénységben nőttem fel emiatt. Amikor a nevelőapám megérkezett, akkor már felső tagozatos voltam, és ez a még rosszabb helyzet, amibe kerültem, egy értetlenséget szült bennem. A tanulmányi eredményeim leromlottak, a viselkedésem egy sündisznóhoz volt hasonló: nem hagytam, hogy cikizzenek, ezért én lettem az, aki másokat provokált. A nyolcosztály után felvettek egy szakmunkásképzőbe, de ott már csak fél évet jártam, mert eltanácsoltak a viselkedésem és a jegyeim miatt. Onnantól otthon azt éreztem, hogy kitaszított lettem. A nevelőapám nagyon rosszul bánt velem és azt éreztem, hogy nem szeretnek otthon, ezért elkezdtem csavarogni. Iskolába nem jártam, azt az időt is ki kellett töltenem. Lakótelepen nőttem fel, és egy idősebb bandához csapódtam, akiket a téren találtam. Ők már drogfogyasztók voltak, először ők kínáltak meg füves cigivel. Egy minimális félelem volt bennem ezzel kapcsolatban, de szerettem volna valahova tartozni, és úgy tekintettem rájuk, mintha ők lennének a családom.

Az első füvezés nem sok mindent adott, viszont megnyitotta a többi drog felé a kaput, mert már nem volt bennem félelem sem.

Amfetamin, speed, extasy, LSD, a heroint is kipróbáltam, de nem sokszor használtam, mert az az állapot nekem nem jött be annyira, mint a diszkódrogok. Ennek volt egy folyamata, azt hittem, hogy kezemben tartom a kontrollt, azt hittem, én irányítom a szenvedélybetegségemet, és tudok nemet mondani. Feloldódtak a gátlásiam, nem szorongtam, sokkal magabiztosabb voltam, és a lelki fájdalmaimat el tudtam egy ideig feledni. Egy illúzió volt ez, azt hittem, ez a boldogság.

Mi történt ezek után?

Már két éve anyagoztam, de még egy korty alkoholt sem ittam és nem is dohányoztam, mert annyira bennem volt az undor az otthoni élményeim miatt. De a két év drogozás után azért előjöttek a hátrányok is: többet kellett használnom;

amikor lejöttem az anyagról, akkor sokkal feszültebb voltam és üresebb.

Már látszott, hogy ez egy illúzió, egy hamis boldogság. Egyszer, amikor jöttem le az anyagról, akkor nyáron egy kocsmában voltunk a barátaimmal és akkor ittam életemben először alkoholt. Az első pohár sör után alkoholista lettem, onnantól kezdve már vegyesen használtam a kettőt, és minden nap ittam.

Akkoriban nem dolgoztál.

Ezzel a bandával lógtam mindig együtt és ötleteltünk, hogyan szerezzünk pénzt. A dílerek is adtak nekünk ötleteket, így elkezdtünk lopni, aztán jött a többi. Pincéket törtünk fel, és boltokat. A legtöbbször megvertek vagy elzavartak minket, és mivel fiatalkorú voltam, anyukám hozott el mindig a rendőrségről. Egyszer volt egy nagyobb balhénk, amikor egy ékszerboltot rámoltunk ki. Amikor azzal lebuktunk, akkor lecsuktak a fiatalkorúak börtönébe. Egy év négy hónapot voltam bent 17 évesen.

Az elején féltem, mert a filmekből van egy kép az ember fejében a börtönről – sokszor olyan, vagy még annál is brutálisabb.

De nekem lelkileg volt a legrosszabb, mert körülnéztem, és azt láttam, hogy mindegyik fiú ugyanolyan, mint én. Hasonló szülők, hasonló érdeklődési kör, ugyanaz az életfelfogás, és akkor jöttem rá, hogy jó helyen vagyok, mert odavaló vagyok. Ezzel rossz volt szembesülni. Nevelő célzata nem volt ennek, nem lettem jobb ember tőle, mert bent rászoktam az erősebb gyógyszerekre, nyugtatókra is. Abban az időben a börtönorvosok nem tudtak mit kezdeni a drogosokkal, ők írták fel nekem a gyógyszereket. Kicsit olyan volt, mint egy bűnözőakadémia – sok hasonló ember között még többet tanultam a bűnözésről.

Nem merült fel benned ebben az időben, hogy mást szeretnél kezdeni az életeddel?

Mindig éreztem, hogy más leszek, és ki fogok ebből az egészből törni. Csak rossz felé szakadtam ki. Amikor kijöttem, akkor szembesültem azzal, hogy a régi barátaim kezdenek elzülleni. Amíg én bent voltam, addig ők még keményebben tolták a drogot, tehát rajtuk jobban látszott, hogy kezdenek széthullani. A börtön után nem nagyon volt segítségem, és nem nagyon tudtam magammal mit kezdeni, ezért végül ugyanaz lett. Csak az változott, hogy amit eddig erős összetartásnak és barátságnak éreztem, az széthullott.

A börtönviseltség megnyitott számomra kapukat a bűnözők között, jobban elfogadtak.

Azt éreztem, hogy ebből már nem lehet kiszakadni. Olyan helyzetbe hoztak, hogy zsarolható voltam, pénzt adtak kölcsön, amiért le voltam feléjük kötelezve. Ezeket a bűncselekményeket már nem jó érzéssel követtem el – bár fizikailag nem bántottam soha senkit. Közben lett egy menyasszonyom, és ez egy kicsit elterelte a figyelmemet, de a drog is erősebb lett. Az életem örök tartozás és rettegés lett onnantól kezdve. Az ügyeim miatt aztán újra börtönbe kerültem, de már felnőttként, összesen három évet voltam bent. Abban az időben (2003-2006) Magyarország legkorruptabb börtönébe kerültem – később le is váltottak mindenkit. Ott minden nap hozzá lehetett jutni a drogokhoz a börtönön belül. A menyasszonyom közben elhagyott, én pedig elvesztettem minden motivációmat. A börtönben letettem a kőműves szakmát, de egyébként mindennap anyagoztunk, egymással üzleteltünk, mindenhez hozzá tudtam jutni.

Lelkileg hogyan élted meg?

Ebben az időben már nagyon sokat imádkoztam Istenhez. Gyermekkorom óta volt egy istenképem. Én elhittem, hogy van Isten, és arra volt Ő nekem jó, hogy tudtam kihez beszélni, bár azt éreztem, hogy soha nem jött tőle segítség, mégis elfogadtam, hogy van. Abban az időben istenfélő ember voltam. Képes voltam Istenhez úgy imádkozni, hogy ne kapjanak el a rendőrök, ennyi pénzt tudjak szerezni; ilyen volt az istenképem. A három év alatt elkezdett egy picit jobban érdekelni a hit, de nem jött át.

Elmentem az istentiszteletekre is a börtönben, de az teljesen másról szólt: a rabok ott tudtak egymással üzletelni.

Bár emiatt nem érintett meg, tudom, hogy Isten akkor már csalogatott magához.

Mi történt, miután szabadultál?

Amikor kijöttem három év után, akkor egy óriási csalódás volt bennem. Magam felé, a bűnöző életmód felé, a barátaim felé – akik egyszer sem látogattak meg.

Megfogadtam, hogy amikor kijövök, akkor szakítani fogok ezzel az életmóddal és egy új életet kezdek.

Viszont nem tudtam, hogyan? Sosem mozogtam a civil életben, nem tudtam, hogyan találjam meg magam benne. Viszont itt már Isten nagyon erőteljesen belenyúlt az életembe. Megismertem egy lányt, aki később a feleségem lett, és olyan anyagi körülmények közé kerültem, amiről korábban csak álmodni mertem. Lett munkahelyem – bár volt bennem félelem, mert 27 évesen lett ez az első munkahelyem. Volt bennem bizonyítási vágy, és elkezdtem egy normális életet élni, csak azt gondoltam, hogy kézben tudom tartani a drogozást. Egy boldog kapcsolatban éltem, megvolt mindenünk, de bennem volt egy nagyon nagy űr, és azt hittem, hogy ez a drog miatt van. Újra beleestem. Öt évig voltunk együtt a feleségemmel, de ennek az lett a vége, hogy mindennapossá vált a drogozás, és már a párom előtt sem tudtam titkolni. Válás lett a vége. Amikor ez bennem tudatosult, akkor összedőlt körülöttem egy világ. Egy lakás rám maradt a válás után, de nem tudtam megemészteni a kudarcot, és önpusztító életmódba kezdtem. Mindennap anyagoztam, szerencsejátékoztam, elvertem a lakásomat. Hét hónap után nem maradt semmim, utcára kerültem.

Utána mi történt?

Három évig voltam az utcán, lépcsőházakban húztam meg magam, drogtanyákon, feltört házakban. Ez a három év arról szólt, hogy tiszta óráim is alig voltak. Próbáltam többször is öngyilkos lenni, de mindig megmaradtam, amit nem értettem. Volt egy pszichikai összeomlásom és a rendőrök bevittek a zárt osztályra. Ott szembesültem azzal először, hogy nagyon hamarosan meg fogok halni, ha így folytatom. Amikor onnan kiengedtek, akkor ugyanúgy visszaestem, még rosszabb állapotba kerültem. Annyi menekvésem volt, hogy visszamentem a zárt osztályra, mert tudtam, hogy oda felvesznek.

Azért mentél, mert volt benned egy akaraterő a változás felé, vagy szerettél volna tetőt a fejed fölé?

Mind a kettő. Tudtam, hogy az utcán én már nem bírok olyan állapotban lenni, és szerettem volna, ha valami történne végre, mert már nem bírtam azt az életet folytatni. Azonban nem láttam a kiutat. Felvettek újra, akkor öt hetet voltam bent, mert annyira le volt gyengülve a szervezetem, hogy az utcán meghaltam volna. Amikor elengedtek, akkor azonnal ugyanúgy beleestem a függésbe, még rosszabb állapotba kerültem és újra el akartam játszani ezt a kört. Akkor fordult meg az életem, amikor visszamentem és gyakorlatilag kizártak onnan. Összeomlott minden és lepergett az életem a szemem előtt, mert olyan ember lettem, aki még oda sem jó. Annyira a végemet éreztem abban a pillanatban, hogy ledermedtem és csak álltam az ajtó előtt vagy két percig.

Isten akkor nyúlt bele a legjobban az életembe,

mert ahogy ott álltam, kijött egy hölgy és adott egy cetlit egy címmel, hogy keressem fel őket, mert tudnak segíteni. Ez Székesfehérváron az Egészségdokk címe volt, ahol aktív anyagosoknak segítenek, hogyan tudnak leállni vagy rehabra menni. Az volt a durva az egészben, hogy valamiért erőre kaptam és mentem, hogy felkeressem ezt a címet. Pedig előtte három évig arra sem voltam képes, hogy új személyi igazolványt csináltassak magamnak. Így visszanézve Isten már olyan szinten munkálkodott, hogy beléptem a Egészségdokkba és ott dolgozott egy srác, aki már öt éve tiszta volt és én ismertem, mert korábban együtt anyagoztunk. Elég volt ránézni, hogy tiszta és megváltozott. Ő egyből annyit mondott, hogy holnap menjek vissza – kíváncsi volt arra, hogy komolyan gondolom-e. Másnap ott ült egy másik srác is, aki egy éve volt tiszta, és őt is az utcáról ismertem.

Elmondtam nekik, hogy megteszek bármit, de én is szeretnék úgy élni, mint ők. Gyakorlatilag könyörögtem.

Látták, hogy komolyan gondolom, viszont annyira le voltam gyengülve, hogy beutaltak a pszichiátriára, hogy kicsit felerősödjek, mielőtt tudnak fogadni Ráckeresztúron [MRE KIMM Ráckeresztúri Drogterápiás Otthon – a szerk.]. Az összes rehabon van egy várólista, valamikor három hónapot is várni kell, én annyi időt nem tudtam volna túlélni. Isten itt már olyan erősen működött és segített nekem, hogy amikor kijöttem a pszichiátriáról, akkor megtudtam, hogy valamiért a várólistán előrekerültem. Volt hat napom, azt kellett valahogyan túlélnem, mielőtt bemegyek. Tudtam, hogy anyagozni fogok és inni, viszont féltem attól, hogy eltűnök. Tudtam, hogy ez az utolsó esélyem, ezért felkerestem egy heroin-függő ismerősömet, akinek volt egy saját lakása. Mondtam neki, hogy hat napra szeretném meghúzni magamat, de a végén akármi történik, kísérjen be engem az Egészségdokkba, hogy megkapjam a papírokat és mehessek rehabra. Ez így is történt, a hat nap alatt ugyanúgy anyagoztam, az utolsó nap is, amikor elindultam a rehab felé.

Akkoriban milyen szert használtál?

Már megjelentek ezek a dizájnerdrogok, meg alkoholt és gyógyszert. Nem heroinoztam. Az Egészségdokkban kaptam pénzt vonatra, hogy menjek el Székesfehérvárról Martonvásárra, ahol várni fog egy sofőr, aki elvisz a rehabra. Felszálltam a vonatra, és jöttek a kételyek. Tényleg ezt akarom? Bezáratni magamat egy évre? Már azon voltam, hogy leszállok a vonatról Martonvásár előtt. Azonban az utolsó megálló Baracska volt – ahol ott a börtön-, és ezt egy isteni jelnek véltem. Ha most leszállok, akkor megint az lesz, mint régen. Nem szálltam le, adtam egy esélyt a dolognak. Amikor a sofőrrel találkoztam, akkor nagyon furcsa volt, hogy berakta a csomagjaimat az autóba, átölelt, kedves volt velem. Nem értettem, mi fog történni. Ráckeresztúron egyesével odajöttek a srácok – voltak vagy harmincan – és mindenki egyesével átölelt. Meghatódtam, nem tudtam mit kezdeni a helyzettel.

Engem az utolsó három évben senki nem ölelt meg, nem volt egy kedves szava hozzám.

Viszont ott segítőkészek voltak, örültek nekem, biztattak. Vadidegenek szeretnek úgy, hogy nem ismernek? Nem tudtam mit kezdeni ezzel a helyzettel.

Másra számítottál?

Igen, azt hittem, olyan lesz, mint a börtön. Itt is olyan srácok közé kerültem, akik ugyanúgy volt bűnözök és lehetetlennek tűnt, hogy ők így fogadjanak. Az első két hétben nagyon éreztem a segítségüket, és miattuk nem adtam fel. Az életem legrosszabb két hete következett: gyógyszerek nélkül kellett lejönnöm az anyagról, a piáról a gyógyszerről. Nem volt étvágyam, éjszaka, ha egy órát tudtam aludni, azt is rettegésben. Egyszer melegem volt, egyszer fáztam, a mozgáskoordinációm olyan rossz volt, hogy a falat kellett fognom, hogy ne essek össze. De ezek a srácok folyamatosan segítettek és biztattak, hogy jobb lesz. Amikor elmúlt a fizikai elvonás, akkor jobban éreztem magam. Utána viszont jött a nehezebb része, mert életemben először, húsz év után, tiszta fejjel kellett a múltammal szembenézni. Most nem volt az a menekülő útvonal, amit az anyag jelentett. Ez egy kőkemény munka volt.

Nyitott voltál?

Az elején nem. Azt láttam ott, hogy ezek a srácok szinte boldogok és jól érzik magukat. Jöttek olyan régi kliensek, akik három, négy, öt, tíz éve tiszták és lejöttek a családjukkal, meséltek az életükről. Ez egy jó útnak tűnt, csak elérhetetlennek. Hogy fogok én attól megváltozni, hogy itt vagyok egy évig és beszélgetek? Szépen lassan elkezdtem magamon is látni a változást. De a legnagyobb problémám a bűntudat volt, mert ráébredtem arra, hogy mennyi bűnöm volt. Olyan dolgokat is megtanultam bent, hogy bocsássak meg mindenkinek az életemben, aki valaha elkövetett ellenem valamit. Ez ment, viszont

nagyon sokáig képtelen voltam magamnak megbocsátani.

Ez egy református rehab, és van bibliaóra és istentisztelet, kaptam Bibliát is, és figyelmes voltam, de még nem voltam rá nyitott. A hitből az a rész érdekelt, hogy láttam azokat, akik megtértek és volt egy tisztaság a szemükben. Úgy tudtak Istenről beszélni, mint én régen az anyagról vagy egy szerelemről. Láttam, hogy ők boldogok attól, hogy van hitük, és ez engem is érdekelt. Bár olvastam a Bibliát, nem értettem, azonban kapaszkodtam belé. Kiharcoltam, hogy az intézményvezető, Erdős Eszter lelkésznő kereszteljen meg engem. Abban bíztam, hogy ettől majd minden magától fog jönni. Amikor megindult a keresztségre való felkészítés folyamata, akkor közben tértem meg egy nem hagyományos bibliaórán. Egy helyettesítő lelkész berakott egy néma videót, amin egy kislány életét játsszák el, aki a nehézségekben mindig a haverok, az ital és a drog felé fordul, de Isten végig ott van mögötte. Az életében azonban bekövetkezik egy tragédia, amikor elfordulnak tőle a barátai, öngyilkos akar lenni, és akkor valamiért a háta mögé néz, és észreveszi, hogy Isten ott volt végig mögötte. Ahogyan ezt megnéztem, annyira azonosultam a történettel, hogy megértettem az egész életemet. Nem én voltam a nehézségek és tragédiák közepette az erős vagy a bátor, hanem sokszor elfogyott az én erőm és Isten mindig megmentett.

Tudatosult bennem, hogy Isten vezetett oda, hogy végre egyszer tiszta fejjel találkozzam a hittel.

Akkor felálltam mindenki előtt és elmondtam, hogy megtértem. Érzelmileg ezt megélni leírhatatlan volt, úsztam a boldogságban. Tényleg úgy éltem meg, hogy bűnbocsánatot kaptam és megkaptam Istentől a kegyelmet, és el van felejtve az óemberem, lett egy új ember. Hetekig ebben a boldogságban úsztam, mindenkinek meséltem és lelkesen mondtam a többieknek, hogy itt van velünk Ráckeresztúron az Isten. Lehet, hogy páran hülyének is néztek, de nem érdekelt, mert tényleg értettem az Isteni kötődést. Érdekes módon onnantól, amikor olvastam a Bibliát, már nemcsak a betűket láttam, hanem jöttek át a gondolatok is a történetekből. Nagyon sokat olvastam Lukács evangéliumát, amiben sok szó van a bűnösökről és minden történettel azonosulni tudtam. Az elveszett báránnyal, azzal, hogy értünk jött le, bűnösökért. Olyan szinten kicseréltek, hogy én főztem a kávét reggel, mindenkihez kedves voltam és szeretettel fordultam feléjük. 15 hónapot voltam ott összesen, és teljesen megváltoztam. Amikor kiköltöztem, akkor két évet voltam még szintén a Válaszút Misszióhoz köthető támogatott lakhatásban, ahol voltak kötelezettségek, hogy tiszta maradjon az ember, csoportokra járjon, legyen stabil munkája, rakjon félre belőle. Kerestem magamnak gyülekezetet, jártam bibliaórákra, volt munkahelyem az építőiparban és elkezdett kiteljesedni az életem. Tudtam, hogy az Istennel való kapcsolatom volt mindvégig az az űr bennem, amit én az anyagozás hiányának tudtam be.

Istennel tényleg teljes lett az életem és elindult egy olyan folyamat, hogy azt hittem, már teljesen rendben van az életem.

Viszont azt éreztem, hogy ez kevés, és Isten arra hívott el, hogy én is segítsek másokon, ahogyan rajtam segítettek. Először elkezdtem önkéntes munkákat vállalni a civil munkám mellett;

én, aki korábban képes voltam másokat meglopni, most ingyen dolgoztam az emberekért.

De még mindig bennem volt, hogy jobban is tudnék szolgálni. Akkor jöttek az iskolai drogprevenciók, egyre többet hívtak bizonyságot tenni, egy másik gyülekezetbe is elkezdtem járni Budapesten és ott ismertem meg a menyasszonyomat, aki szintén egy felépülő függő. A múltamról készült egy monodráma, amit színházban fognak előadni, ha a járvány engedi, ezzel szeretnénk járni az országot. A Kálvin Kiadó pedig elfogadta az önéletrajzi könyvemet, ami elvileg ebben az évben jelenik meg. Az építőiparban dolgozom, a főnököm is keresztény és a kollégáim is. Jelenleg öten dolgozunk együtt, akik mind Ráckeresztúron gyógyultunk, és szeretnénk minél több embernek esélyt adni, akik szeretnének új életet kezdeni. Nekem ez a nagy álmom, hogy létrehozhassunk egy olyan nagy munkahelyet, ahol ezek a srácok együtt tudnak dolgozni. Azért az furcsa, hogy az építőiparban létre lehet hozni egy olyan munkahelyet, ahol nem isznak vagy drogoznak.

Nagyon sok családot érint valamilyen módon a függőséggel való megküzdés. Mi az, amit te az iskolákban el szoktál mondani a gyerekeknek? Mire mutatsz rá?

Nagyon fontosnak tartom, hogy tudjanak kérdezni és merjenek őszinték lenni. Az általános iskolában még nincsenek bajban a gyerekek, ott arra lehetne ráismerni, hogy milyen a szülői háttér. Fontos, hogy nyitottak merjenek lenni, beszéljenek az érzéseikről, magukról. El lehet tévedni abban, hogy felveszünk magunkra álarcokat és kifelé azt mutatjuk, hogy kemények vagyunk, holott a lelkünk összetört. Én azt tudom elhinteni bennük, hogy minden helyzetben van segítség, nem azt kell elmondanom nekik, hogy mit nem szabad.

Az iskolákban, amivel problémaként találkozom, az a számítógép-függőség, ami már van olyan erős, mint mondjuk az én időmben volt a drog.

Ráckeresztúron most már minden évben 2-3 ember odakerül, aki kimondottan internetfüggőség miatt van ott. Ezt sokáig nem veszik észre az emberen, nem úgy, mint a drogot. Sok mindenben ugyanolyan függőség. Zárkózott lesz tőle az ember, elhalnak az emberi kapcsolatai, képes elhalogatni a dolgait, nem megy iskolába, nem megy dolgozni, egy idő után olyan veszteségei lesznek, mint egy anyagosnak. Ugyanúgy az egész életét a játék tölti ki.

Minden játékra vonatkozik ez?

A legtöbb videójátékot úgy építik fel, hogy vannak fizetős részeik. Fizethetsz azért, hogy erősebb legyen a karaktered és hasonlók. Én már olyannal is találkoztam, hogy valaki ebbe rakta bele a pénzét, kölcsönkért, nem ment be dolgozni, és sajnos ugyanúgy képesek ezek az emberek lopni azért, ahogyan én loptam az anyagért. Nagyon veszélyes. Többször előfordul, hogy elit iskolákban beszélek, ahol nem jelent a drog olyan nagy problémát. Egyik alkalommal emiatt gondban voltam, hogy miről beszéljek a gyerekekkel a következő órán. Ahogyan a szünetben ezen gondolkoztam, láttam, hogy a gyerekek kirohannak az iskolából és átmennek a lottózóba. Akkor már meg is volt a következő órának a témája.

Magyarországon a függőségek közül a szerencsejáték miatt lesznek a legtöbben öngyilkosok.

Már többen, mint az alkohol vagy a drog miatt. És a fiatal korosztály nagyon benne van ebben.

Az utolsó kérdésem az lenne, hogy mit üzennél a 777 olvasóinak?

Az én történetemmel azt szeretném üzenni, hogy Isten nagyon kegyelmes, és a legrosszabb helyzetből is a legjobbat tudja kihozni. Megfordított egy olyan helyzetet az én életemben, ahol már a poklok poklát éltem meg, és most mondhatom, hogy ahhoz képest itt a mennyországban járok a földön. Én sokszor elfordultam tőle, de az Isten kegyelmes, odaadó, nagyon szeret minket és nyugodtan merjünk odafordulni felé!

Harmati Dóra

Ha segítségre van szüksége, akkor a következő szervezeteket ajánljuk:

Egészségdokk Addiktológia Központ és Serdülő Krízis Centrum (Székesfehérvár) 

Válaszút Misszió Drogkonzultációs Iroda (Budapest)

Tisztás közösségi hely (Budapest)

Megálló Csoport Alapítvány (Budapest)

RÉV szenvedélybeteg-segítő Szolgálat

hirdetés