Az emberi élet szentsége

Molnár Ambrus református lelkész egy rendkívül alapos írással tisztelte meg a 777 szerkesztőségét, amelynek témája az emberi élet szentsége!

„Minden embernek joga van az élethez.” „Minden embert megillet egyfajta általános méltóság.” „Minden ember élete értékes.” Az emberi történelem során az egyik legforradalmibb gondolat hangsúlyozása jelenik meg ezekben a kijelentésekben: az emberi élet szentsége.

Az emberi kultúrák nagyrészt megegyeznek abban, hogy az emberi életet értékesnek tartják, ugyanakkor ezt az értékességet nem terjesztik ki mindenkire. Olykor még egy nagyobb közösségen belül sem. Ez alapján látunk kultúrákat, melyek értékbeli különbséget tesznek fizikailag ép és deformált, egészséges és beteg, a társadalom felsőbb vagy alsóbb rétegeihez tartozó, egy bizonyos körön belül és azon kívül eső, jó és gyenge képességű emberek között, illetve bőrszínek, vallások vagy biológiai nemek között.

Így volt ez az ókori görög-római világban is. Plutharkhosz (Kr.u. 46/48-125/127) görög történetíró a Moralia című munkájában a következőket írja a karthágóiakról. „Szeretett fiaikat áldozták föl az isteneknek, és akiknek nem voltak saját gyermekeik, másoktól vásároltak gyermekeket, és úgy vágták el nyakukat, mintha bárányok vagy madarak lettek volna. Közben az anya ott állt, de nem sírhatott, egy jajszó sem hagyhatta el az ajkát, ha ezt tette, visszakövetelték tőle a pénzt, amit gyermekéért kapott. Ugyanakkor dobok és fuvolák, sípok hangja töltötte meg a teret, hogy a gyermek sikoltozását ne hallják.” (Moralia II.171) Ugyanez a szemlélet vezérelte Senecat (Kr.u. 4-65), a római filozófust is, aki a Haragról írt művében az emberi logika alapján teljesen elfogadhatónak tartja a testi fogyatékkal születő csecsemők vízbefojtását, ami megfogalmazása szerint a „használhatatlan elválasztása az egészségestől”.

Így volt ez az emberi élet értéktelenségét kifejező és a halálig tartó gladiátorjátékok esetében is. Az egymással élet-halál harcot vívóknak nem tulajdonítottak sem értéket, sem méltóságot. A nézőkben semmilyen részvétet nem keltett a naturális kegyetlenség, a sebesültek, haldoklók sikolyai és a kiömlő emberi vér látványa.

Sőt, haraggal töltötte el a résztvevőket, ha egy gladiátorban bármilyen részvét ébredt sebesült vagy haldokló társa iránt és tovább nem akar részt venni a mészárlásban.

Így állhat elő az a groteszk helyzet, hogy amióta létezik az Emberi jogok egyetemes nyilatkozata, azóta csak Magyarországon a legális abortusz következtében több embert öltek meg (1956-2020 között 7 millió), mint a 20. század minden más magyar vesztesége összesen (világháborúk, forradalmak és szabadságharcok, emigrálás, elcsatolás).

Így állhat elő az a groteszk helyzet, hogy a haladó politikai törekvések az emberi élet általános méltóságát tipró jogok kiterjesztését jelentik, melyek legerőteljesebben az abortuszban és az eutanáziában öltenek testet. (A Szovjetunió volt az első a világon, ahol legalizálták és államilag támogatottá tették az abortuszt 1920-ban. Sokan a mai napig a nők emberi jogaként emlegetik az abortuszt, amelynek kiterjesztését a hagyományos családmodell felszámolásával együtt kezelnek.)

Így állhat elő az a groteszk helyzet, hogy ma, mikor minden korábbinál többet beszélünk az emberi jogokról, mindez nem az emberi méltóság védelmét és általánosságban az élet értékességét hivatott hangsúlyozni, hanem csak bizonyos csoportok esetében.

Az általános emberi méltóság hiánya jellemezte a keresztyénség előtti kort és ennek hiánya jellemzi a mai világot is. Nem lehet általánosságban az emberi élet szentségét vagy minden ember méltóságát alátámasztani, ha azt az emberből vagy a külső világból vezetjük le. Ezért amikor még nincs Isten vagy már nincs Isten, akkor az emberi élet értéke és védelme csökkenni kezd.

De miért lenne értékes minden ember? Miért illetne meg minden emberi életet egyfajta általános védelem? Nem az a normális, ami ma történik? Ha van olyan, hogy általános emberi méltóság, akkor az miben áll? Jézus Krisztus a Hegyi Beszédében megerősíti, hogy az Istentől jövő mózesi törvényt fogadja el normának, a jó és a rossz közti különbségtételek (Mt 5,17). Ezt követően pedig az emberi élet általános szentségét hangsúlyozza. Ennek megértéséhez vissza kell mennünk az ember történetének kezdetéhez.

„Akkor ezt mondta Isten: Alkossunk embert a képmásunkra, hozzánk hasonlóvá: uralkodjék a tenger halain, az ég madarain, a jószágokon, az összes vadállaton és az összes csúszómászón, ami a földön csúszik-mászik. Megteremtette Isten az embert a maga képmására, Isten képmására teremtette, férfivá és nővé teremtette őket.” 1Móz 1,26-27

A Biblia első állítása az emberről, hogy Isten teremtménye, akit Isten egyedülálló módon a maga képére és hasonlatosságára alkotott. Az ember istenképű. A kifejezés az általános emberi méltóság alapja a Bibliában. De mit jelent pontosan ez a kifejezés?

Sokan az általános emberi méltóságot a racionalitásban látják, ami magában foglalja a logikus gondolkodást, az elvont fogalmi nyelvezetet, az öntudatot, az alkotókészséget és a memóriát. Ebben az esetben mit kezdjünk azonban azokkal az emberekkel, akik racionalitásukban korlátozva vannak, akár betegség vagy baleset következtében? És akik születésüktől kezdve életük végéig gondoskodásra és felügyeletre szorulnak, és a racionalitás előbb említett jellemzőit részben vagy egészben nélkülözik? Ha az emberben nem alakul ki a racionalitás, nem lesz istenképű? Ha az ember elveszti racionalitását, megszűnik istenképűsége, azaz méltósága? Ha az ember általános méltósága a „sajátja”, azok az emberek, akik jobb fizikai vagy szellemi képességekkel rendelkeznek, nagyobb méltóságban részesednének azokkal szemben, akiknek kevesebb vagy egészen korlátozott racionális képességeik vannak. Mindezzel az istenképűség leginkább nem az emberiség egészét, hanem az emberek közti különbségeket erősíti meg.

Be kell látnunk, hogy az általános emberi méltóság nem eredhet a fizikai adottságokból.

Továbbá azt is észre kell vennünk, hogy az általános emberi méltóság nem az ember különleges felépítéséből ered. A biológiai kutatások eredményei világosan mutatják, hogy ugyanazok az anyagok alkotják a testünket, mint amelyek az emberen kívül más élőlényekben is megtalálhatók.

A bibliai kijelentés alapján az ember méltósága Isten döntésének a következménye. Isten olyat alkotott az ember személyében, aki fizikai eszköze annak, hogy Isten jelen legyen a világban. Az ember hihetetlen méltóságát Isten döntése adja, hogy Isten az ember által kíván jelen lenni a világban. Mivel az ember méltósága, hogy Isten képére teremtetett, nem emberi teljesítmény következménye, hanem Isten döntésének az oka, ezért ezt a méltóságot Isten miatt nem lehet elvenni az embertől.

Még akkor sem, ha a paradicsomi engedetlenség tönkretette az Isten-ember, ember-ember és az ember-világ kapcsolatokat. Isten megerősíti a bűnbe esett ember méltóságát. Az emberi élet értékessége Isten miatt van! Noé történetében azt látjuk, hogy az özönvíz után Isten megerősíti az emberi élet értékességét (vö. Mózes első könyv, 9. fejezet 6. vers). Annak az embernek az értékességét, aki már nem a paradicsomban és nem Isten szerint él.

Bármennyire is furcsának tűnik nekünk, az ószövetségi halálbüntetések is pontosan az emberi élet szentségét hangsúlyozzák. Az emberi élet az, amit önkényesen nem lehet büntetlenül, következmények nélkül senkinek kioltani. Még az ugyanezzel a méltósággal rendelkező másik embernek sem!

Az emberi élet önmagában értékes. Igaz ez a testi-lelki fogyatékkal élőkre, a halálos betegekre, az idősekre, a gyermekekre, sőt még az édesanya méhében fejlődő magzat esetében is! Értékesek azok az emberek, akik fizikailag hasznos tagjai a társadalomnak, és azok is, akik fizikailag nem tudnak betenni a közösbe, mert lelkileg vagy testileg képtelenek rá és gondoskodásra szorulnak.

Mivel Jézus szerint az emberi élet méltóságát, szentségét nem csak némely kiemelt csoport élvezi, ezért az emberi élettel való bánásmódot nem a fizikai külsőségekben magyarázza (amely egészen nagy különbözőségeket mutat), hanem az indulatokban, a szívben, a belsőben.

Ezzel Jézus egy egészen más minőségű életről is beszél. Olyan életről, amelyben nem elég az, hogy nem megyünk el a tettlegességig, amelyben passzívak maradunk a pusztítással szemben.

Jézus olyan életről beszél, amelyben személyes és aktív törődést mutat a másik ember irányába.

Nem véletlen, hogy az ember istenképűségében az általános emberi méltóságot felismerő korai keresztyének alakították az első árvaházakat, kórházakat, iskolákat, szociális ellátórendszereket, mert rádöbbentek az emberi élet szentségére. A korai keresztyén irodalmak is elítélték az emberi méltóság megtiprását jelentő áldozatokat és gyilkosságokat. Miután a keresztyénség államvallás lett, a politikai döntésekben is megjelent az általános emberi méltóság védelme.

Nagy Konstantin (306-337) megtiltotta, hogy az elítélt, majd bányamunkára vagy gladiátorviadalokra befogott bűnözők arcát égetéssel bélyegezzék meg.

374-ben I. Valentinianus (321-375) pannóniai születésű római császár Nagy Szent Vazul püspök hatására törvényben tiltotta meg a gyermekgyilkosságot (Codex Theodosianus 9.41.1), a gyermekek kitevését, eldobását (Codex Iustinianus VIII.52.2) és a magzatelhajtást.

I. Theodosius (347-395) római császár alatt előbb keleten, majd fia, Flavius Honorius (384-423) alatt nyugaton is megszűntek az embertelen gladiátorviadalok. Szintén Honorius és II. Theodosius (401-450) római császárok rendelete mondta ki, hogy a talált gyermekeket be kell mutatni a templomokban. Ha senki nem fogadta be őket, akkor a megtalálónál találhattak otthonra.

Az általános emberi méltóság a keresztyén Istenből ered. Ez pedig egyenesen azt eredményezi, hogy ha csak materializmus van, ha már nincs Isten, ha nem kell az Isten, vagy ahogy Nietzsche mondta, „Isten halott és mi öltük meg”, akkor megszűnik az általános emberi élet méltósága. Akkor lesznek azok, akik méltók az életre, akiket mindenkivel szemben védeni kell, és akik méltatlanok az életre, vagyis akiket nyugodtan meg lehet semmisíteni. Ez már nem Róma, hanem a 20-21. század.

A Biblia azonban ma is megerősíti az Isten teremtése nyomán az ember életének értékességét. Isten értékesebbnek tartja az emberi életet, mint mi magunk. Jobban védi nálunk! Az istenképűség hatalmas előny, ami ugyanakkor az Istentől jövő elvárással, kívánalommal együtt jár. Ez pedig azt is jelenti, hogy nem bánhatunk vele úgy, ahogy akarunk! Isten végső szándéka az emberek egymás közti viszonyával és a teremtett világgal kapcsolatban a szeretet. A szeretet magában foglalja, hogy többet adunk, mint amit minimálisan elvárnak és többet, mint amit a haszonelvű társadalom maximalizál. Ezt mindennél világosabban mutatja Jézus Krisztus kereszthalála.

Jézus Krisztus keresztje gazdaságilag nézve pazarlás. Isten kegyelme pazarló! Hiszen az ember nem ér ennyit! Mert az ember nem tud akkora hasznot hozni Istennek, mint amekkora „Jézus Krisztus életének befektetése” volt. A kereszt azonban mást mutat: Isten szeretetét, amely az Ő feltétel nélküli döntésének a következménye. Azt is mondhatnánk, hogy Isten annak ellenére szereti az embert, hogy gazdaságilag nézve számára az ember ráfizetés. De pontosan ez a ráfizetés az egyetlen reménységünk! Isten szeretete az egyetlen lehetőségünk az általános emberi élet szentségére!

Az ember istenképűségének hangsúlyozása tehát annak megvallása és elismerése, hogy a valódi emberség egyedül Jézus Krisztusban érthető meg és általa tapasztalható meg. Emberként arra kaptunk meghívást, hogy Isten bennünk és általunk jelen legyen a teremtett világ számára. Teológiai értelemben pedig annyira vagyunk emberek, amennyire visszatükrözzük Jézus Krisztust. Pál azt írja az olvasóinak, hogy szemléljék és kövessék őt. Az ember és Isten helyes viszonya tehát Jézusban, a tökéletes emberben válik érthetővé számunkra, akinek az embersége modellként kell, hogy előttünk álljon, amikor a saját utunkat keressük (pl. Jn 13,12-15; 1Kor 11,1; Fil 2,3-8; 1Pt 2,21). Az istenképűség Isten kapcsolati és reflexiós szándéka az emberrel kapcsolatban, és nem az ember önmeghatározása. Az istenképűség tehát kezdettől fogva Jézus Krisztus képe volt, aki az emberség modellje és célja.

Ez a más minőségű szemlélet és élet az ember bensőjében kezdődik. De ahhoz, hogy ez elkezdődjön, az embernek életben kell maradnia. Az életben maradáshoz pedig az életet védő törvények kellenek. Az életet védő törvényekhez pedig azoknak a társadalmi jelenléte, akik hiszik és vallják bibliai alapon az általános emberi élet szentségét! Rendkívül fontos, hogy az emberi jogokat szorosan és világosan kössük minden ember méltóságához és sérthetetlenségéhez.

De lássunk világosan: az emberi jogok sokkal inkább az Isten jogai az emberiség felett, mint egy ember joga más emberek felett.

Molnár Ambrus

(a szerző református lelkész)

hirdetés