Blog

A „jó” gyilkosság és mások meggyőződésének a kérdése – avagy az abortuszpárti kereszténységről

Mióta a lengyelországi abortusz-ügy napfényre került, motoszkál bennem a gondolat, hogy elkezdjek foglalkozni írásban is egy igen fontos dilemmával: nevezetesen azzal, hogy lehet-e valaki egyszerre hithű, elkötelezett keresztény és abortuszpárti – vagy, ahogy ma mondani illik: választáspárti. Olyan kérdés ez, mellyel a saját írásaim, s egyéb cikkek alatt is találkoztam, ahol keresztények csaptak össze sokszor keresztényekkel ebben a kérdésben, majd nemegyszer szó szót követett, sértődés lett a vitából – de megnyugtató választ nem sikerült a kérdésre találni.

Az elmúlt napokban újra előkerült ez a kérdés, először Beer Miklós, nyugalmazott váci megyéspüspök Pesti Hírlapnak adott interjúja által, melyben ő a legális abortusz mellett szólalt fel. Néhány nappal később pedig Novák Katalin családügyi miniszter részéről is elhangzott az a gondolat, miszerint nincs szükség a hazai, európai szinten is liberális abortusztörvény megváltoztatására. Mindketten keresztények. Mindketten olyan emberek, akik számára fontos a hit, az Isten, valamint a család és az élet szentsége. Mégis mindketten úgy látják, hogy a magzati élet törvényi védelmére nincs szükség. Bennem mind ezek a nyilatkozatok, mind a többi, hasonló kérdésben vívott szóharcaim a már fentebb is említett kérdést vetették fel:

Lehet-e valaki keresztényként a legális abortusz pártolója?

Beer Miklós nyugalmazott püspök válasza erre a kérdésre egyértelmű „igen”. Azzal érvel emellett, hogy katolikusként, keresztényként nem szabad beleszólni a polgári rendtartásba – s hogy az életvédelmet vallanunk kell ugyan, de nem kényszeríthetjük rá az álláspontunkat a társadalom egészére. Szerinte a legális abortusz önmagában nem elfogadhatatlan – csak akkor, ha minket is erre akarnak kényszeríteni.

Nem tudom, hogy csak én érzem-e úgy, hogy ebben az érvelésben azért sántít valami. Főleg Beer Miklós munkássága fényében – korábban, más kérdésekben nem igazán ezt az álláspontot bizonyította az életében. Az elmúlt években például nemegyszer felszólalt a korrupció ellen, kritizálta a magyar választ a menekültválságra is, és szorgalmazta a határok megnyitását, a befogadást, mégpedig pont az Úr evangéliumára alapozva – akkor nem gondolta úgy, hogy tiszteletben kellene tartania a másik oldal meggyőződését is, akkor nem hallhattunk tőle olyan nyilatkozatot, hogy keresztényként „nem lenne szabad beleszólni a polgári rendtartásba.” Következetlennek tartom hát egy kissé a püspök úr mostani érvelését – de ez csak a kisebb baj.

A nagyobb probléma az, meglátásom szerint, hogy ezt az érvelést következetesen végigvinni nem lehet. Avagy, nem tudom, hogy Beer Miklós vajon akkor is egyet tudna-e érteni azzal, amit nyilatkozott,

ha az „abortusz” szót kicserélnénk mondjuk a következők valamelyikére: gyilkosság, rablás, zsidóüldözés/holokauszt, menekültellenesség, rabszolgatartás?

Meggyőződésem, hogy nem. S meggyőződésem, hogy senki keresztényként nem mondaná azt, hogy nem szabad a társadalom azon részére kényszeríteni a gyilkosság tilalmának vagy a magántulajdon védelmének keresztény gyökerekből táplálkozó törvényeit, akik szerint a gyilkosság, vagy a lopás nem bűn. S ha már előkerült a zsidóüldözés kérdése, ott is eszünkbe juthat Bonhoeffer, Koszorús Ferenc és sokan mások, akik hívőként a hitleri eszmék ellen harcoltak. Ők nem mondták azt, hogy amíg a keresztényeket nem kötelezik arra, hogy ők maguk menjenek a haláltáborokba zsidókat ölni, addig nem elfogadhatatlan a dolog, hanem harcoltak az ellen a borzalom ellen, amit a nácizmus jelentett, akár az életüket is kockáztatva vagy épp feláldozva.

Éppen úgy, ahogy korábban a rabszolgák felszabadításáért küzdő, élő hitű keresztények sem mondták azt, hogy „Az lenne elfogadhatatlan, ha kötelező lenne a rabszolgák tartása (…). Az előbbi témához hasonlóan, hívő emberként a rabszolgatartást sem fogadhatjuk el semmiféle esetben. Ezt a véleményünket megfogalmazhatjuk, meg is kell fogalmaznunk, de ezt nem kényszeríthetjük rá a társadalom egészére.” Ha ezt mondták volna, ahelyett, hogy minden eszközt megragadnak azért, hogy megvalósítsák céljaikat az egész társadalomban, a rabszolgatartó rétegek ellenében is, akkor valószínűleg mind Amerikában, mind Európában még mindig ott tartanánk, hogy a feketék a fehérek rabszolgáiként tengetnék az életüket, enyhén szólva méltatlan körülmények között.

Sajnos, ahogy abban a korban is voltak még keresztények is, akik számos érvet hoztak fel arra, hogy miért normális az, hogy a feketék a fehérek tulajdonaiként élhetnek csupán a nyugati világban (sokszor olyan körülmények között, amilyenben tisztességes ember még állatot se tartana manapság), most is vannak olyanok, akik ugyanezt az érvrendszert hozzák fel az abortusz mellett.

S sajnos sokszor vagyunk úgy, hogy  keresztyénként azt gondoljuk, hogy elég, ha a magunk kis közösségeiben eléldegélünk, ott megvalósítva valamit abból, amit Isten nekünk parancsolt – közben pedig nem vesszük észre azt, hogy nekünk nem ez a küldetésünk, hanem az, hogy leromboljuk az ördög munkáit a világban és építsük helyette az Isten országát.

Valójában, meglátásom szerint ez az utóbbi hozzáállás az abortuszpárti keresztények legnagyobb tévedése. Nem, nehogy azt higgyük, hogy azok a hívő emberek, akik akár Lengyelországban, akár idehaza a legális abortusz mellett foglalnak állást, az ördög beépített ügynökei, vagy valami ilyesmi. Ők is élő hitű, Istenért élő emberek. Csak egy dologban hibáznak: elhiszik azt a hamis világi mantrát, melyet újra és újra megpróbálnak belénk sulykolni: hogy a hit magánügy. Pedig nem, nem az.

A hit közügy – a legszentebb!

Ennek fényében számomra totálisan téves az a gondolat, hogy mi a szenvtelen kívülálló szerepében kell, hogy nézzünk erre a témára. Totális tévedés az az álláspont, hogy „egy keresztyén ember számára nem kérdés az élet védelme. Szívünkbe írt törvény. De ezt világi törvényalkotás terepére vinni, olyanok nyakába rakni, akiknek ez nem Isten-diktálta alapvetés, látható: totálisan kontraproduktív és csak ellenérzést szül a világ hitetlen részétől. Vagy fordítva: lesz-e ettől eggyel is több ember is kereszténnyé? Ha nem, fölösleges csatározás az egész.”

Tévedés az ilyen és hasonló vélemény, épp azért, amiért tévedés lenne az is, ha egy olyan társadalomban vagy társadalmi rétegben, ahol a gyilkosság vagy a tolvajlás elfogadott dolog, vagyis ahol az élet és a magántulajdon védelme a többség számára ebben az adott közegben nem Isten-diktálta alapvetés, azt mondanánk, hogy mivel ez a társadalom nem hisz e két dolog rossz voltában, ezért számukra ezeket meg kell engedni. Sőt, igen pusztító elképzelés lenne ez (képzeljük csak el, mi lenne akkor, ha az, aki szerint a lopás nem bűn, nyugodtan ellophatná mondjuk az autónkat, s a törvény nem büntetné őt ezért). Ha az abortusz gyilkosság – márpedig a Szentírás alapján egyértelműen az –, akkor meggyőződésem, hogy azért szükséges harcolnunk, hogy törvényi szinten is akként legyen kezelve.

Hiszen, ha tényleg azt valljuk, hogy az élet a fogantatással kezdődik, s tényleg szívünkbe van írva az élet védelme, akkor nem nézhetjük tétlenül, ahogy világszerte évente tízmilliókat gyilkolnak meg az anyjuk méhében, legtöbbször brutális módon (az abortusz során gyakorlatilag élve darabolják fel a szerencsétlen magzatot). Ez egyszerűen lehetetlen. Ha fontos nekünk minden ember élete, akkor igenis kötelességünk arra törekedni, hogy minden ember kapjon is esélyt az életre. Nem is értem igazán, hogy lehet érző emberként gyakorlatilag azt mondani, hogy „hát igen, élő ember a magzat is, s az abortusz gyilkosság, de mivel mások nem így látják, ezért én amellett állok ki, hogy ezek a mások nyugodtan gyilkolhassanak”. Ez olyan végtelen és gonosz cinizmus, amit nem tudok és nem is akarok megérteni – olyan, amitől meggyőződésem, hogy minden döntéspárti keresztény elriadna, ha teljes mélységében végiggondolná azt.

Azt sem gondolom, hogy felesleges csatározás lenne ez az egész életpártiság. Sőt, úgy látom, hogy még missziónak sem utolsó.

Hiszen minden gyermek, akit megmentünk az abortusztól, egy olyan élet, akinek így lesz lehetősége megismerni az Istent, lesz lehetősége a megtérésre és a megszentelődésre – lesz lehetősége megtapasztalni az Ő áldását és szeretetét.

Milliárdnyi gyermek lett megfosztva ettől a nagyszerű lehetőségtől. Hát nem azért kellene harcoljunk minden erőnkkel, hogy ne legyen ez az élettől való megfosztottság a sorsa újabb millióknak és milliárdoknak az eljövendő években?!

Arról nem is beszélve, hogy nekünk, keresztényeknek nem az a feladatunk, hogy ezt a csatateret és sok más csatateret gálánsan átengedjünk az ördögnek, hanem az, hogy harcolunk az Isten ügyének győzelméért – különösen, amikor védtelen emberi életekről van szó. Mert a Sátán nem gáláns ellenfél. Ő nem fogja azt mondani, hogy „hát nézzétek, mivel olyan udvariasak voltatok, hogy átadtátok nekem ezt a terepet, ezért a ti álláspontotokat is megtűröm és csak pár dolgot fogok megváltoztatni”. Nem. Ő totális pusztításra törekszik. Ő bennünket, embereket, s a Krisztus ügyét is elemi erővel gyűlöli. Számára nem létezik kompromisszum, nem létezik béke, nem létezik olyan, hogy minket is tolerál.

Ő a feladott csatatereket sóval fogja behinteni. Ő azt a terepet, ahol mi nem állunk ki az Úr  parancsa mellett, mint általános alapelv és társadalmi elvárás mellett, száz százalékig le fogja uralni – s a borzalmas következmények sok helyen már ma is láthatók. Amerikai államokban például, ahol életképes, kifejlett magzatokat a kilencedik hónapban, vagy akár közvetlenül a szülés beindulása előtt is el lehet vetetni és ki lehet végezni. Vállalatokban, melyek tömegével győzik meg a szerencsétlen lányokat és asszonyokat arról, hogy öljék meg a magzataikat, s ezzel szerezzenek egy sokszor olyan erős traumát, mely akár az egész életüket is tönkreteheti – csak azért, hogy ők az eladott magzati testrészeken és sejteken dollármilliárdokat profitáljanak.

A valóság az, hogy az ártatlan magzati életek védelmében mi, keresztény emberek, keresztény felekezetek és az egész nagy egyház vagyunk az utolsó frontvonal. Már csak mi tudunk harcolni azokért, akiket a világ csak egy sejtcsomónak tekint – épp úgy, ahogy mi voltunk azok is, akik először kimondtuk, hogy a rabszolga is ember és nem csupán „beszélő szerszám”. Történelmi felelősségünk van ebben a kérdésben – és meglátásom, hogy történelmi bűnt követünk el, ha harc helyett azt választjuk, hogy hűvös távolságtartással szemléljük a saját anyjuk méhéből kikapart magzatok tízmillióit.

Vallom, hogy mi, mint Isten népe nem arra lettünk elhívva, hogy mások meggyőződését tiszteletben tartva ne harcoljunk a bűn ellen – vagy rosszabb esetben épp támogassuk azt –, hanem arra, hogy minden eszközzel küzdjünk az Úr akaratának érvényesüléséért a világban. Ennek eszköze lehet és kell is legyen a személyes példamutatás és bizonyságtétel épp úgy, mint az, hogy egyénileg és egyházként, szervezetten is felkaroljuk azokat az asszonyokat és lányokat, akik nem tudnák valamilyen okból felnevelni a gyermeküket, akik egyedül maradtak a várandósságukban, vagy anyagiakban szűkölködnek, s segítjük őket arra, hogy végül mégis fel tudják nevelni – vagy legalább gyilkosság helyett adjanak egy esélyt annak a gyermeknek az életre úgy, hogy örökbe adják.

Ugyanakkor

meggyőződésem, hogy a közéleti fronton is ott kell lennünk, s legalább olyan vehemenciával küzdenünk az élet védelméért, mint ahogy a másik oldal küzd az élet elpusztításának legális voltáért!

Akkor is, ha ezért hátrányt is kell néha szenvednünk. Akkor is, ha a Sátán szolgái ezért templomokat fognak lerohanni, megrongálni, vagy elpusztítani. Még ettől sem kell, hogy rettegjünk, hiszen azt mondja a Mester, hogy „Boldogok, akiket az igazságért üldöznek, mert övék a mennyek országa.” (Máté 5,10)

Hiszem, hogy ha keresztényként valóban az Isten útmutatására figyelünk és kizárunk minden olyan hangot, amely annak ellentmond, akkor meg fogjuk mindannyian látni, hogy igenis a magzatokért vívott küzdelem a mi küzdelmünk, a mi Istentől kapott feladatunk.

Itt az idő tehát nemcsak a lengyel életpárti keresztények, s a lengyelországi egyház harcára támogatólag tekinteni, de idehaza is elkezdeni az életért való harcot. Elsősorban úgy, hogy az Ige megalkuvás nélküli hirdetésével munkálkodunk azon, hogy az Isten Lelke minél több ember gondolkodását formálja át – de úgy is, hogy a magzati élet védelmének a kérdését napirenden tartjuk a közéletben és a politikában is.

Van még bőven tennivalónk – ne féljünk, hanem küzdjünk!

ifj. Prózsa István

A szerző református lelkipásztor.

Borítókép - Fotó: Freemanhan2011 | Dreamstime.com
hirdetés

4 hozzászólás

  • Válasz filipánics tibor 2020. 11. 25. 17:53

    Nagyon sokszor van megemlítve,hogy a keresztényeknek hogyan kellene viselkedniük,rettentő manipulatív írás. Szerintem a viselkedésnek semmi köze a valláshoz. Nem azért kell szeretnünk a másikat vagy együtt érzőnek lennünk mert keresztények vagyunk. Ha így lenne a más vallású embereket fel kellene mentenünk ez alól. Egyszerűen fel kellene már ismernünk végre,hogy hogyan érdemes egymás mellett élnünk. Teljesen mindegy ki miben hisz,az embert kell megnevelni és rávezetni,hogy teljesen mindegy kit képzelsz az istenednek,tanulj meg együtt élni másokkal.
    “amit Isten nekünk parancsolt” Itt a hiba,állandóan Isten parancsait figyelitek. Isten különben sem parancsolgat,ez egy tévképzet. Rengeteg tévképzetünk jön a gyerekkorból,amiken képtelenek vagyunk túl lépni.
    “leromboljuk az ördög munkáit a világban és építsük helyette az Isten országát.” Nincs olyan,hogy ördög munkája,mi magunk vagyunk a rosszak,a gondolatok,amiket megfogalmazunk magunkban és amiket végre is hajtunk. Az ördög egy felelősség áthárítás,keresztény módja.
    “A hit közügy – a legszentebb!” Nono,vigyázz a “leg”-ekkel,mert majd egy másik cikkben egy másik leg-lesz és a sor folytatódik. A hit nagyon fontos és még rengeteg fontos dolog van.
    Nyugodtan mond el a véleményed az AB. ellen,még sokszor egyet is értek,de ne keverd sem az Istent sem a vallást bele.
    “Nem is értem igazán, hogy lehet érző emberként gyakorlatilag azt mondani, hogy …..” Úgy,hogy nem érdekel bennünket a másik igazsága,a magunkét mindig előbbre tesszük.Hihetünk mi Istenben,ha a felfogásunk és igazság érzetünk egy külön világot képvisel bennünk.
    “Azt sem gondolom, hogy felesleges csatározás lenne ez az egész életpártiság” Nem bizony.

  • Válasz filipánics tibor 2020. 11. 25. 19:06

    2
    “a Sátán szolgái ezért templomokat fognak lerohanni,” Persze,a szolgái!!?? Még véletlen sem az ember aki tele van hibás gondolatokkal? Ha nem ismerjük fel és nem vállaljuk a felelősséget a magunk gondolataiért, akkor sohasem ismerjük fel az igazi Sátánt.
    A rossz kivetítése magunkon kívülre gyerekkori beidegződésünk. Kicsi korunkban megszemélyesítettük a rosszat amit aztán magunkon kívülre helyeztünk,mert így könnyebb volt vele harcolni. Mivel magunkon kívülre képzeli egy gyerek a rosszat,valamelyest megkönnyebbül és ez abban a korban fontos. Ezt a mintát képtelenek vagyunk elfelejteni,annyira belénk ivódott. A baj ezzel az,hogy nem hagy felnőtté válni,mert állandóan ezt hozzuk fel kifogásnak. Nem vesszük észre a valódi problémát,ami MI vagyunk. Így,mivel egy elképzelt ellenséggel harcolunk,sosem fogunk győzni. Ismerjük fel a hibáinkat és igyekezzük kijavítani őket.
    Ha azonban nem akarsz/tudsz felnőni,mert túl erősek a lelki sérüléseid,akkor nyugodtan harcolj a Sátánnal.

  • Válasz Noémi 2020. 11. 26. 19:02

    Zseniális írás!

  • Válasz Pém Imre 2020. 11. 26. 21:11

    A kérdést megközelíthetjük onnan is, hogy mit jelent az, hogy “szeresd felebarátodat, mint magadat” egy olyan világban, ahol bizonyos embereket nem illett nem az élethez való jog. Mikor az idézett igeversről kérdezték Jézust, egy kirabolt, és megvert ember történetét mesélte el. Nem tudok kiszolgáltatottabb csoportot a mai társadalmunkban, mint a magzatokét. A szeretet parancsolata azonban nem csak irántuk ösztönöz cselekvésre, hanem az anyák és apák millió felé, akiket megsebzett az abortusz.