Interjú

„Olyan ember volt, akit a szeretet vezérelt” – emlékezés Balázs Gergely piarista szerzetesre

Rendkívül szomorú ez a hét a kecskeméti piarista közösségnek, hiszen a koronavírus következtében szerdán és csütörtökön is elhunyt egy nagyrabecsült szerzetes a kiskunhalasi járványkórházban. Balázs Gergely atya többek között az azóta váci püspökké szentelt Marton Zsoltnak és a bajai plébánosként szolgáló Binszki József atyának is osztályfőnöke volt. József atya személyes hangvételű interjút adott a 777-nek, így emlékezve a kedves és szeretetreméltó tanárra.

Balázs Gergely atya a kecskeméti piaristáknál osztályfőnöke volt Önnek – mint ahogy Marton Zsolt váci püspöknek is. Hogyan emlékszik a korábbi tanárára?

Mi a második osztálya voltunk a Tanár úrnak, – a piaristáknál mindig így szólítottuk a tanárainkat, annak ellenére, hogy szerzetes papok voltak – 1980-ban vett át bennünket és négy éven keresztül volt az osztályfőnökünk. Az elmúlt napokban sokat gondolkodtam ezen az időszakon, mai fejjel nézve nagyon éretlenek voltunk még, de ez szinte minden gimnazistára igaz. Magunk között poénkodtunk, neki is adtunk egy elnevezést, ahogy több tanárnak is. Most viszont van egy levelezőlistánk, ahova a korábbi osztály tagjai megírják az emlékeiket, a gondolataikat – rácsodálkozunk arra, hogy kiben mi maradt meg a gimnazista éveinkből. Fel kellett nőnünk ahhoz, hogy értékelni tudjuk az ő személyiségét, a kedvességét.

Voltak olyan mondatai, amelyek azóta is a fülünkben csengenek, például a reggeli ébresztések alkalmával – amelyeket azért a diákok olyan nagyon nem szeretnek. Mindig „kedves barátainknak” nevezett minket, becézve szólított bennünket. Szeretetreméltó, nagyszerű ember volt.

Milyen karakterű ember volt azonkívül, hogy nagyon tudott szeretni?

Nem volt olyan fajta karakter, akire mindenki egyből odafigyel és aki körül szinte megfagy a levegő. Ő sokkal inkább egy kedves jelenség volt, akiből áradt a szeretet, és aki a szívét-lelkét odaadta az ifjúságért. Erre a szolgálatra tette fel az életét, ő nemcsak tanított, hanem nevelt is bennünket. A csínytevéseinket is nagyon jól kezelte – bár hozzá kell tennem, hogy ezek azért egészen más típusúak voltak, mint amilyeneket a mai diákság csinál. Megtalálta a megfelelő hangnemet, arányokat. Nem bagatellizálta el a dolgokat, de nem is túlozta el őket. Olyan ember volt, akit a szeretet vezérelt.

Amikor Önöket tanította és nevelte Gergely atya, akkor még javában szocializmus volt. Mennyire volt lehetősége átadni a hitét és a gondolatait az akkori fiatalok felé?

A piaristáknál – mint minden szerzetesiskolánál – ez természetesen mindig fontos volt. Ugyanakkor pont mostanában kezdtem el azon gondolkodni, hogy én mit is köszönhetek nekik: az egyik ilyen érték a realizmus volt. Nem egy elzárt világban éltek, a hit is mindig két lábon állt a földön náluk. Tanárként Gergely atya is markáns képviselője volt ennek a piarista realizmusnak. Nem lehetett például hitben mutatott jámborsággal kijátszani a tanulásból fakadó kötelességeket. Hiába mentél többet szentmisére, attól még megbuktál ha nem tanultál rendesen. Tanár úr kevesebbszer beszélt direkt módon a hitről, az csak a jéghegy csúcsa volt, sokkal inkább indirekt módon, a megélt életén, a tanításán és a gondolatain keresztül adott át a hitéből, és ezzel is tudott igazán célba érni.

Ha már célba érést említi, az ő személyiségének volt szerepe abban, hogy ön a papi hivatást választotta?

A személyiségének mindenképpen, főleg a hatalmas jóságának és kedvességének. Emlékszem, hogy körbelátogatott bennünket a saját lakhelyünknél – ez még az osztályfőnökök között is ritka volt. Én Mélykútról, egy bácskai faluból származom, de oda is eljött hozzánk – sőt még nálunk is aludt. Az én szobámat rendeztük be a számára, hatalmas élmény volt a számomra, hogy a „Tanár úr” eljön és ott alszik nálunk. Érdekelte, hogy honnan jöttünk, hogyan élünk, hogy milyenek vagyunk. Ez egy nagyon nagy érzelmi töltet volt számomra, amely hozzájárult a hivatásom ébredéséhez, megerősödéséhez is.

A koronavírus áldozata lett Balázs Gergely piarista szerzetes és tanár

Mennyire tudták tartani a kapcsolatot az elmúlt években – évtizedekben?

Az osztálytársak nagy részének – magamat is beleértve – ez az osztálytalálkozókra szűkült le. Papként voltak találkozásaink közös ünnepek alkalmával. Ő is egy olyan piarista szerzetes volt, aki a fiatal éveiben volt tanár, később pedig már lelkipásztori szolgálatot teljesített. A legutolsó osztálytalálkozón már lehetett látni sajnos, hogy az egészségügyi állapota megromlott, de a betegségét is nagy türelemmel és szépen viselte.

Mit gondol, hogyan fognak majd visszaemlékezni rá az emberek?

Nekünk, piarista diákoknak mindig Tanár úrként fog megmaradni, de nem szabad elfelejteni a lelkipásztori énjét sem, hiszen élete második felében ez volt igazán markáns. Kecskeméten és környékén nagyon ismert pap volt, különös karizmája volt az idősek és a betegek felé, fantasztikusat alkotott ezen a téren. Egy jóságos atya volt, aki szívből törődött az emberekkel és ez naggyá tette őt. Mi is elmúltunk már ötven évesek, ma már érett fejjel gondolunk rá vissza. Minden osztálytársam üzenetéből kiderül, hogy Gergely atyában mekkora szeretet és jóság volt. Tudta, hogy milyen zsiványok vagyunk, de mégsem csinált belőle nagy ügyet.

Ahogyan felidézem az ő karakterét, eszembe jut, hogy mindig nyikorgott a cipője, amit nagyon messziről lehetett hallani. Ezért magunk között csak „nyikorgó mokaszinnak” hívtuk. A kollégiumban nyilván nagy jelentősége van annak, hogy ha a diákok még időben hallják a prefektus érkezését. Mostani fejemmel már el tudom képzelni, hogy ez a nyikorgás is teljesen tudatos volt tőle, hogy így jelezze felénk érkezését tapintatosan. Amilyen jó ember volt, még ezt is el tudom képzelni!

Martí Zoltán

Borítókép - Fotó: Facebook
hirdetés

Még nem érkezett hozzászólás