Hírek

Újabb piarista atya lett a koronavírus áldozata

Egy nappal rendtársa, Balázs Gergely piarista atya után Szabó István atya is elhunyt a kiskunhalasi járványkórházban. Mindketten a kecskeméti Piarista Rendház tagjai voltak. Szabó atya életének 79., szerzetességének 60. évében távozott közülünk. Rá emlékezünk korábbi diákjai és cserkésztársai segítségével.

Szabó István 1941-ben született Kecskeméten. 1959-ben lépett be a rendbe, 1967-ben szentelték pappá. 1968-ban matematika, fizika, ábrázoló geometria szakos tanári oklevelet szerzett. Egy évet tanított a budapesti piarista gimnáziumban, 1969-től pedig élete végéig a kecskeméti szerzetesközösség tagjaként gimnáziumi tanár, kollégiumi nevelőtanár, általános iskolai igazgató, gimnáziumi igazgató volt. Többször volt a szerzetesközösség házfőnöke, 2007-től a tartomány gazdasági bizottságának tagja. 2013-tól a Szent Erzsébet-templom igazgatója. 1989-től jelentős szerepet töltött be a cserkészetben, a kecskeméti 118. számú Kalazancius Cserkészcsapat csapatparancsnoka, míg a kerületnek elnöke volt.

Bedekovics Péter református lelkész, a Magyar Cserkészszövetség országos elnöke közösségi oldalán emlékezett vissza Szabó atyára.

„Legutóbb a kerületi elnökségek találkozóján láttam őt, kedves volt és energikus, mint mindig. Üde színfolt. A záró körben valami csodálatos dolgot fogalmazott meg, aztán a levelezőlistáinkra is megírta. Valami ilyesmit mondott: „Én vagyok itt a legöregebb és jó látni ezt a sok fiatal cserkészvezetőt. Meg vagyok nyugodva, a cserkészetet jó irányba viszitek.”

Szabó atya immár az Úrban nyugszik. Mi pedig, fiatalabb cserkészvezetők azzal tudjuk az ő emlékét tisztelni, hogy továbbvisszük az örökségét és valóban abba az irányba visszük tovább a cserkészetet, amelyet ő is képviselt” – fogalmazott a lelkész.

Szabó István egyik régi diákját, a Kecskeméti Római Katolikus Főplébánia jelenlegi plébánosát, Dr. Finta József atyát kértük meg, hogy ossza meg emlékeit korábbi osztályfőnökéről.

„Diákkorunkban, különösen a túrákon, nagyon sokszor hallottuk tőle, akár figyelmeztetésként, akár indoklásként, olykor dicséretként:

„Uraim, a közösség! A közösség az első.”

Mivel mindig kevés szóval élt, így különösen is nagy kontraszt volt, hogy a kevés szó között annyiszor hangzott el a közösség fontossága. Mondogattuk is a háta mögött mosolyogva, olykor az oldott pillanatokban a szemébe is. Ilyenkor ő is megmosolyogta, de attól még nem gondolta kevésbé komolyan. És mi is tudtuk, hogy igaza van, és igyekszünk azóta is ezt szem előtt tartani, megélni. Mindig ott volt közöttünk, velünk. Ott evezett a kenuban, amiben én, vagy inkább én eveztem az ő kenujában. Ott aludt a sátorban, amiben én, vagy inkább én aludtam az ő sátrában. Sok éve történt már, de önkéntelenül is észrevettem az azóta eltelt sok évben saját magamon, saját nevelői munkámon az ő gondolatait, szavait és mentalitását. Bár tudnék, bár tudnánk még méltóbbak lenni hozzá! Imádkozunk azért, hogy mi is, csakúgy, mint a többi osztálya, a cserkészek, a kecskeméti hívek és az a sok-sok ember, akikre hatással lehetett, közösségben lehessünk vele a Mennyek Országában is! Isten áldjon, Szabó Tanár Úr!”

A kecskeméti cserkészek is szomorúan fogadták a hírt az atya haláláról. A 118. sz. Kalazancius Cserkészcsapat csapatparancsnoka, Tari József is jó emlékeket őriz az elhunyt atyáról.

„Ha három szóban kellene leírnom Szabó atyát, talán a szerénység, bölcsesség és teherbírás szavakat választanám, de nem szívesen tenném ezt. Egy olyan színes egyéniség hagyott itt bennünket, akit ezer szóval sem tudnék leírni. Szabó atyát 18 éve ismertem. Először iskolaigazgatóm, később cserkészvezetőm lett. Nagyon sokan és sokat tanulhattunk tőle, mindenféle tudást, de legfőképpen emberséget. Igazi vezető volt, akit szerintem bárhová követtünk volna és követtünk is. Úttalan utakon jártunk vele, ahová egyébként nem merészkedtünk volna. Sokszor volt, hogy járhatatlannak tűnő utakba ütköztünk, megkérdeztük Atyát, hogy biztos? Azt mondta menjünk, és mi mentünk. Nem ismerek olyan embert, aki nemet tudott volna mondani neki, no nem azért, mert kényszerített volna bárkit is, hanem azért, mert a csapat élére állt és kitaposta számunkra az utat.

Mindig elsőnek fogta meg a munka végét, és utoljára engedte el azt.

Ez éltette az utolsó pillanatig; a cselekvés, a barkácsolás, az alkotás. Nagy művésze volt a tárgyak és az emberek formálásának is. Igazgatott minket a lelki életünkben. Egyszer egy reggeli misén a cserkésztáborban, épp, hogy csak kelt fel a nap, állítottuk volna fel a kis miseasztalát, de leállított minket. Nem értettük miért, és erre azt mondta, hogy ma egy vizesballonon szeretne misézni. Atya egyszerűségre tanított minket. Nem kell nagy oltár és templom ahhoz, hogy Istenhez közel tudjunk kerülni. Nem a körítés a fontos, hanem az együttlét, a közösség és a hit. A kanna másik szimbóluma, hogy Atya nagyon szerette a vizeket. Reggelente, ha olyan helyen voltunk, úszott egyet a folyóban mielőtt mi felébredtünk volna. Nyaranta sokadmagával heteket töltött (még idén nyáron is) a saját maga által tervezett katamaránon, amelyet a diákjaival közösen készített kenukból épített össze.

Hiányozni fog számunkra, mert ha eddig elvesztettük a reményt, akkor csak Atyához fordultunk és minden kétségünk elszállt, a problémáinkat bölcsességével és találékonyságával megoldotta. Pótolhatatlan az űr, ami utána maradt. De szomorkodás helyett folytatnunk kell azt a munkát, amelyet ránk hagyott, és tennünk arról, hogy emléke örökké megmaradjon.

A cserkészet alapítója, Bi-Pi ezt hagyta a cserkészekre: „Próbáljátok meg úgy itthagyni ezt a világot, hogy jobb legyen, mint ahogy kaptátok.” Szabó atya ezt a feladatot teljes mértékben teljesítette.”

Nyugodjon békében!

Forrás: piarista.hu

Borítókép - Fotó: Facebook / Piarista Iskola
hirdetés

Még nem érkezett hozzászólás