Közeleg október 31., a reformáció emléknapja. Unalomig ismerjük a hozzá tartozó szöveget: Luther Márton 1517-ben ezen a napon függesztette ki tanait a wittenbergi vár kapujára. Oké, bátor volt Luthertől, és a mai napig érezzük a tettének következményeit, de hogyan éljük meg a hitünket mi, reformátusok? És én mint protestáns újságíró a túlnyomórészt katolikus szerkesztőségben?
Amikor bekerültem a 777 csapatába szerkesztő-újságíróként, először kicsit tartottam tőle, hogy mihez fogok kezdeni egy jellemzően katolikus társaságban. Hallassam a hangom a különbözőségekben is? Nézzek utána azoknak a dolgoknak, amelyek a katolikusok körében alapvetően ismertek, én viszont nem tudok róla? Sok kérdés felmerült bennem. Aztán megnyugodtam. Láttam, hogy a csapat nagyon elfogadó, és
nemhogy baj lenne a protestáns hátterem, hanem még értéknek is tartják, hogy máshonnan jövök, mint ők, így új nézőpontot tudok hozni.
De honnan is jön nekem a református hit? A családomban mindenki református – anyai és apai ágon is. Természetes volt, hogy ez a közegem. A szüleim nem vittek kötelezően istentiszteletekre gyerekként, így nem nyűg volt, amikor mégis ott lehettem a templomban, hanem egy izgalmas felfedezés. Az énekekkel nem mindig tudtam azonosulni, gyerekként lassúnak és vontatottnak hatottak. De amikor megszólalt a lelkész, csupa fül lettem. Hallottam néhány unalmas tanítást is persze – ez felekezettől független élmény, bárhol megtörténhet –, de túlnyomó részben a szívemig hatoltak a szavak.
Isten Szentlelke ott volt és dolgozott bennem.
Mikor idősebb lettem, több minden is tudatosodott bennem. Tetszett a református istentiszteletek egyszerűsége, a templomok letisztultsága, az, hogy gyakran idézett a lelkész a Bibliából. Cseri Kálmán, Takaró Károly, Takaró János és Gyökössy Endre mind nagy hatással voltak, sőt vannak rám a mai napig.
Aztán bekerültem egy katolikus egyetemre (a Pázmányra), így egyre többször jártam misékre is. Elkezdtem megtapasztalni az istentiszteletektől való különbségeket, hogy egy misén mennyivel több a kötött rész, a felállás, leülés, letérdelés, és valamennyire mások az énekek is. De jól éreztem magam itt is.
Rájöttem, hogy a lényeg ugyanaz: Jézus Krisztust szeretjük és hálát adunk azért, hogy ő mennyire szeret minket.
Hogy Vele nincs olyan mély völgy, ahonnan ne lenne kiút, sem olyan bizonytalanság, amelyre ne adna vezetést.
Olyan furcsa látni néha teológusok „vérre menő” vitáit, ahogy a felekezeteik közötti különbségekre fókuszálnak ahelyett, hogy ugyanaz a szeretet lenne bennük, ahogy az Ige írja. „Ugyanaz a szeretet legyen bennetek, egyet akarva ugyanarra törekedjetek” (Fil. 2:2).
Ahogy közeleg a reformáció napja, arra gondolok, mennyire hálás vagyok azért, hogy protestáns családba születtem, ahogy azért is, hogy ennyi jófej, nyitott katolikus, baptista és mindenféle más felekezetű ismerősöm, barátom van. Az imáink hiszem, hogy közösek. Ahogy az Istenünk is.
hirdetés
1 Komment
“Vele nincs olyan mély völgy, ahonnan ne lenne kiút, sem olyan bizonytalanság, amelyre ne adna vezetést.” Így a felszínen ez nagyon jó,kérdés,hogyan éred ezt el.
„Ugyanaz a szeretet legyen bennetek, egyet akarva ugyanarra törekedjetek” Sajnos ez nem fog megvalósulni,mert mindannyian különbözőek vagyunk,különböző hátérrel. Míg egyesek a szeretetet úgy élik ki,hogy mások terveiben kutatják a magukét,addig vannak olyanok,akik ezt úgy gondolják,hogy a terv a maguké és csak a közeg amiben ez megvalósulhat lehet ugyan az .
“Az imáink hiszem, hogy közösek. Ahogy az Istenünk is.” Attól függ,honnan nézzük. Bár az Isten egy de az istenkép milliárd. És mi az istenképben hiszünk inkább,amin nem lehet csodálkoznunk,hisz belőlünk van,vele tudunk azonosulni. Ahogy szoktam írni: nem Istenben hiszünk,hanem hiszünk egy istenben.