(Ön)gyilkos társadalom – avagy mi történik Lengyelországban?

Az elmúlt napokban röppent fel a hír, hogy a lengyel legfelsőbb bíróság ítéletet hozott egy törvény kapcsán, döntésében jelezve, hogy az nem ellenkezik az ország alkotmányával, így hatályba léphet. Ez a jogszabály pedig arról szólt, hogy abortuszt csak akkor lehet Lengyelország területén elvégeztetni, ha a fogantatás nemi erőszakból vagy vérfertőzésből fakad, illetve, ha az anya egészsége veszélyben van. Eddig számomra egy pozitív, igen előremutató eseményről van szó – azonban, amit az elmúlt napokban tapasztalhatunk ennek kapcsán, igencsak megdöbbentett és elszomorított.

A törvény életbelépését követően ugyanis Lengyelország megbolydult. Bár a járvány súlyossága épp óriási méreteket ölt, tömegek vonultak az utcára – hogy tüntessenek a legális abortuszért. A tüntetések célja mellett állt ki ráadásul több nagy nemzetközi jogvédő(?) szervezet, mely szerint a lengyel kormány a nők „reproduktív jogait” próbálja korlátozni.

De mi is történik Lengyelországban?

Az erősen katolikus országban eddig is Európa egyik legszigorúbb abortusztörvénye volt életben – hazánkkal ellentétben ott senki sem vetetheti el a gyermekét bemondásra –, ugyanakkor ezt a helyzetet már évek óta támadják különböző nemzetközi szervezetek, radikális feministák és baloldaliak, valamint nem egy lengyel ellenzéki csoportosulás is. A mostani törvény tehát nem a nagy „szabadságot” tiltotta be – csupán annyiban szigorított, hogy innentől arra hivatkozva sem lehet abortuszt végrehajtani, hogy a gyermek valamilyen testi deformitástól szenved, magyarán azokat a gyermekeket is védelem alá helyezte, akik valamilyen szintű fogyatékossággal születnének meg.

Fotó: Ośrodek Monitorowania Chrystianofobii Fidei Defensor / Rendőrök és hívek védik a templomot a tüntető tömegtől. 

Mégis, tömegek vonultak az utcára tüntetni, zavarogni: feministák, progresszívek, de az Index tudósítása szerint feltűntek melegjogi és anarchista mozgalmak jelképei és képviselői is. A demonstrálók templomokat rongáltak meg, szentmiséket zavartak meg, sőt, 26-án este a radikálisok Varsó belvárosában az egyik templomnál az ott imádkozókra is rátámadtak, üvegekkel, s petárdákkal dobálva őket, ami miatt többen közülük meg is sérültek. A rendőrség végül könnygázt vetett be, hogy visszaszorítsa a támadókat.

S persze, felhangzott az abortuszlobbi közismert jelszava is -„az én testem, az én döntésem.”

Nem tudom, a kedves olvasó hogy van vele, de számomra mindig megdöbbentő az, amikor azt látom, hogy zömmel fiatalok, többségében nők az utcára vonulnak, hogy üvöltve, ha kell erőszakosan, rongálva követeljék, hogy megölhessék a saját gyermeküket. Ugyanis valójában erről van itt szó. Ördögi folyamatok ezek, melyek során „reproduktív jognak” nevezve milliók anyaméhben való meggyilkolását tennék lehetővé az emberi jogok nagy szószólói. Még akkor se tudnék nem mérhetetlen gonosz erőket látni a lengyel események kapcsán, ha történetesen nem lógna ki szó szerint a lóláb azzal, hogy a tüntetők templomokat, miséket, imádkozókat céloznak meg – vagy akár épp II. János Pál pápa szobrát, aki világéletében a szelídségével és a szeretetével állított példát az emberek elé.

Megdöbbentő számomra az is, ahogy a magyar közvélemény egy része fogadta a dolgokat – sok, a lengyel zavargásokról szóló lapbejegyzés alatt találtam olyan hozzászólásokra, melyek a vallások betiltására, a papok kiirtására és a templomok lerombolására hívtak fel. A virtuális térben megindult egy gyűlöletcunami a hazai keresztények ellen is, sőt, sokan abbéli félelmüket is kifejezték, hogy végül a honi egyházak itthon is kilobbiznak egy hasonlóan szigorú törvényt. Bár így lenne – de lévén, hogy még a nálunk jóval kevésbé szekuláris Lengyelországban is zavargásokba torkollott egy ilyen lépés, kétlem, hogy lenne Magyarországon olyan politikai erő, amely bármilyen lobbi nyomására egy ilyen lépést be merne vállalni, s még inkább kétlem, hogy sikerre is tudna egy ilyen rendelkezést vinni.

Lengyelországban viszont Istennek hála elég nagy a rendelkezés támogatóinak a köre is – igaz, az ellenállás sem kicsi. Sajnos ez az utóbbi ráadásul egy teljesen hamis jelszó alatt fut: ez pedig a fent említett „az én testem az én döntésem.”

Bár megpróbálják úgy eladni ezt a dolgot, mintha csak a nők jogairól szólna, valójában ez nem igaz. Szükséges ezt magunkban tudatosítanunk, újra meg újra, és szükséges ennek a ténynek hangot is adnunk.

Jártam ugyanis már úgy, hogy magát hívő keresztyénnek tartó emberrel kellett hosszan vitatkozzak az abortusz kérdésében, mert ő azt vallotta, hogy ez az egész a nők önrendelkezési jogáról szól, amely mellett tisztességes ember ki kell, hogy álljon. De vajon tényleg így van ez? Tényleg a nők önrendelkezési jogáról szól ez a kérdés – melyet egyébként én is a legnagyobb mértékben támogatok?

A válasz egy egyértelmű nem. Ugyanis addig igaz az önrendelkezéshez való jog, amíg a saját testünkről van szó. Jogunk van magunkkal azt tenni, amit csak akarunk – bár jó, ha tudatosítjuk magunkban, hogy a Biblia egyértelműen beszél arról, hogy bizony, ha nem az Úr szerint élünk ezzel a szabadságunkkal, annak már ebben az életben és az örökkévalóságban is nagyon súlyos következményei lehetnek.

Lengyel hazafiak védelmezik a templomaikat a tüntetők támadása ellen – Fénykép: Ośrodek Monitorowania Chrystianofobii Fidei Defensor

Az abortusz valójában gyilkosság. Nemcsak a keresztény tanítás szerint – bár az is egyértelmű ebben a kérdésben – de tudományos szemmel nézve is. Egy önálló test, egy önálló élet elpusztítása. Egy emberi élet kioltása. Ugyanis a tudomány jelen állása is az, hogy az emberi élet a fogantatással kezdődik.

S számomra abszurd, amikor emberek amellett érvelnek, hogy a gyilkosságnak ez a formája nem kéne, hogy illegális legyen. Ugyan miért nem?

Talán azért nem, amit az abortuszpártiak mondanak – hogy úgyis végeznének el abortuszokat, csak illegálisan? Valóban megállja a helyét ez az érv? Ha jobban belegondolunk, nem. Hiszen, ha így gondolkodunk, akkor ezentúl a lopást sem kellene, hogy tiltsuk, vagy a családon belüli erőszakot, de akár az emberölés más fajtáit sem – mondván, hogy úgy is lesznek, akik lopnak, lesznek, akik verik a feleségüket, s lesznek, akik embert ölnek, csak illegálisan. Érezzük már, mennyire fals ez az érvelés – még akkor is, ha van benne igazság is?

Mert valóban, mindig lesznek olyanok, akik a törvényeket áthágják. Lesznek rablók. Lesznek nőverők. Lesznek gyilkosok. De nagyságrendekkel kevesebben, mint akkor, ha nincs ezek ellen törvény és törvényes büntetés. Ugyanez igaz az abortuszra is. Ha nem lenne legális, akkor sokkal kevesebb gyermek esne ennek a dolognak az áldozatául. Sőt sokkal kevesebb nő is!

Mert erről is szükséges említést tennünk, ha már a különböző nőjogi szervezetek hallgatnak róla, mint a sír. Hogy az abortusz sokszor nem jog a nő számára, hanem kényszer. Hogy legtöbb esetben a nők nem azért választják a magzatgyilkosságot, mert annyira romlottak, hogy nekik ez valami kéjes élvezet, vagy olyan dolog, amivel büszkélkedni lehet (bár nyilván, sajnos ilyen is van – de ez ritka dolog Istennek hála), nem is azért, mert ezzel teljesíthetik ki önmagukat – hanem kényszerből.

Kényszerből végeztet abortuszt sok nő – mert a párja megzsarolja őt, hogy ha nem veteti el a gyermeket, elhagyja őt. Kényszerből – mert a férfi nem vállalja a felelősséget, elmegy, otthagyja a nőt, aki úgy érzi, nem tud mást tenni. Kényszerből – mert a család, a rokonság kényszeríti, akár nagyon durva érzelmi zsarolást is bevetve. Kényszerből – mert a munkahelyéről kirúgnák, ha megtartaná a gyermeket, s mehetne az utcára.

S ez a kényszer traumát okoz. Traumát, mely egy életen át tart – depresszióba, függőségekbe, vagy akár az öngyilkosságba is kergetheti a nőt. Tényleg jó dolog lenne ez? Tényleg az lenne a nők „reproduktív joga”, hogy belekényszeríthessék őket valamibe, amit ők nem is akarnak, de legális? Tényleg az lenne a nők érdeke, hogy egy életen át traumatizálva legyenek, sok esetben egészen egyszerűen azért, mert mondjuk az élettárs, a család, vagy a munkahely nem tolerálja azt, ha a nő megtartja és felneveli a gyermekét?

Gyilkos és öngyilkos társadalom az, amely szerint a magzatgyilkosság nem bűn, hanem jog. Gyilkos, mert támogatja a halál kultúráját, az azon virágzó üzletet (bizony, az abortált magzatokkal, illetve belőlük „kinyert anyagokkal” való kereskedésből nem egy cég dollármilliókat, vagy milliárdokat keres), s mert nem törődik azokkal a nőkkel, akik a gyermekük megölését olyan traumaként élik meg, mely az önpusztításba vezeti őket. Öngyilkos, mert a saját jövőjét irtja ki – hiszen a jövőnk a gyermekekben rejlik, s ahol nincs gyermek, ott nincs jövő.

Áldás a gyermek, s átok az abortusz. Halljuk meg most is azt, ahogy az Úr hív minket azért, hogy ne a halál kultuszát támogassuk, hanem az élet mellett szólaljunk fel – meg nem született és megszületett emberek érdekében egyaránt!

„Tanúul hívom ma ellenetek az eget és a földet, hogy előtökbe adtam az életet és a halált, az áldást és az átkot. Válaszd hát az életet, hogy élhess te és utódaid is!” (5Mózes / Második Törvénykönyv 30,19)

A szerző református lelkipásztor.

ifj. Prózsa István

hirdetés