Miért vált hiánycikké a dicséret?

Minél idősebb leszek, annál inkább rájövök, hogy egy olyan társadalomban élünk, ahol bizony hiánycikk a dicséret. Miért is baj ez? Az elismerés, a bátorítás nélkülözhetetlen a mindennapokhoz, illetve ahhoz, hogy megmaradjon a lelkesedésünk, a motivációnk. Hogy a hibázásaink után is újra és újra legyen erőnk felállni és továbbmenni.

A dicséret azonban valahogy nálunk (nem merem kijelenteni, hogy csak a magyar kultúrában, de itt biztosan) kapott egy erős negatív felhangot. Már egészen kicsi gyerekek szülei azt mondják, hogy inkább nem dicsérik a fiukat/lányukat, nehogy elbízza magát. Na várjunk csak! Nem pont a gyerekkor az az időszak, amikor a szülők segítségével megerősödhet az egészséges önbizalom? Persze nem azokról a családokról beszélek, ahol agyonkényeztetik a gyereket, és már azért is elismerik, ha hajlandó elmenni iskolába vagy ha kettest kap év végén. Ez a másik véglet, amely szintén nem jó, mert csak az egót táplálja a gyerekekben.

Milyen jó lenne megtalálni az egyensúlyt! Milyen jó lenne, ha megtanulnánk jól adni és elfogadni a dicséretet – ha valódi teljesítmény és tiszta szándék áll mögötte.  

Vegyünk például egy munkahelyet! Sajnos nagyon gyakori tapasztalat – függetlenül attól, hogy állami vagy magánszektorról, kis- vagy nagyvállalatról van szó –, hogy a főnökök csak akkor adnak visszajelzést, ha hibázunk. Ha valamit jól csinálunk, az teljesen természetes, azért nem jár dicséret. A munkavállalók egy idő után elkedvetlenednek, hiszen ha a felettesük beszél velük, akkor az az esetek nagy részében valamilyen kritika vagy leszidás. Tisztelet a kivételnek – ami mindig van. Sajnos olyan jelenség is előfordul, hogy valaki csak hátsó szándékból dicsér, mert szeretne elérni vele valamit. Ez egyszerű játszma, amelybe nem is érdemes belekezdeni.

Bárcsak változna a helyzet és kialakulhatna a valódi dicséret kultúrája! Ez nem azt jelenti, hogy minden nap meg kell simogatni a kollégáink/ gyerekeink/párunk buksiját, hogy „jól van, ügyes vagy”, hanem azt, hogy

hirdetés

a hibák mellett a fejlődést, a sikeres feladatmegoldást is kiemeljük.

Vagy azt, ha egyszerűen csak büszkék vagyunk a másikra azért, amilyen ő. Teljesítménytől függetlenül.

Erre emlékeztet a Biblia is több helyen:

• „Vigasztaljátok és bátorítsátok egymást.” (1Thessz. 5:11.)
• „Feddjétek meg a nyughatatlanokat, bátorítsátok a kislelkűeket, gondozzátok a betegeket, tanúsítsatok mindenki iránt türelmet.” (1Thessz. 5:14.)
• „Bátorítsátok egymást minden nap. Biztassátok egymást, amíg még tart a mai nap.” (Zsid. 3:13.)
• „Örül az ember, ha válaszolni tud, és milyen jó az idején mondott szó!” (Péld. 15:23.)

Ez csak néhány példa. Ha megnézzük Jézust, ő is sok esetben bátorította a tanítványokat, és másokat is, akikkel találkozott. Volt, hogy megintett, de azt is mindig szeretetből tette. Tanuljunk tőle ebben is! Tanuljunk meg felemelni, dicsérni, bátorítani másokat! Ne spóroljunk ezekkel az elismerő szavakkal. Mert „az ajándékozó bővelkedik, és aki mást felüdít, maga is felüdül.” (Péld. 11:25.)

hirdetés