Ismerős érzések, visszatérő gondolatok. De vajon mi is mindig visszatérünk Istenhez?
Olyan déjà vu érzésem volt a mai szentmisén. Ismét maszkos hívek, távolságtartás a templomban. Visszatért valami az életünkbe, ami igazából el sem tűnt, hiszen a nyári, picit lazább körülmények ellenére nem váltunk meg a maszkoktól teljesen, esetleg csak néhány helyen. Azonban a járvány úgy tűnik, nem engedte el a kezünket, csak adott egy pár hónapos szabadságot nekünk.
Azonban nem csak a járvány nem engedi el a kezünket, hanem van egy személy, aki hasonlóan tesz.
Ő viszont nem ad nekünk szabadságot, maximum mi mondjuk neki, hogy most eltűnünk egy kicsit. Pedig milyen jó lenne, ha minden nap Őrá figyelnénk. Isten ugyanis a maszkjaink mögött is tudja, hogy mi kell nekünk.
Mondhatjuk azt, hogy „miért kell megint ilyen járványügyi szabályok közé szorítani az életünket?” Esetleg megint nem figyelünk eléggé Istenre? Belekényelmesedtünk ismét a hétköznapjainkba? Azt látom, hogy sokszor hajlamosak vagyunk Őt hibáztatni, vagy legalábbis számon kérni ezért. Szerintem fontos, hogy a járvánnyal járó nehézségeket ne Istennek tulajdonítsuk, viszont a vírushelyzet megoldását tőle kérhetjük. Érdekes, hogy éppen tegnap tettük közzé ismét „Pánik helyett ima” felhívásunkat, amelyhez tavasszal több mint 50 ezren csatlakoztatok. Akkor ezt a szentírási szakaszt emeltük ki:
hirdetés„Ha ketten közületek valamiben egyetértenek a földön és úgy kérik, megkapják azt mennyei Atyámtól. Mert ahol ketten vagy hárman összejönnek az én nevemben, ott vagyok közöttük.”
A mai evangélium utolsó két mondata ugyanez volt. Véletlen lenne? Nem tudom. Abban viszont biztos vagyok, hogy az imának továbbra is ereje van és rengeteg formája is. Ezt már magunknak kell megtalálnunk, hogy mi az, ami a legkomfortosabb számunkra.
hirdetés
