Ünnepélyes keretek között kedden felavatták – és felszentelték – Bukarestben Ferenc pápa mellszobrát, amely a római katolikus egyház vezetőjének tavalyi romániai látogatásának állít emléket.
Habár az arc vonásai kétségtelenül hasonlítanak az argentin egyházfőéhez, mégis kicsit furcsára sikeredett az alkotás, amely sokak szerint inkább karikaturához hasonlít. Ami ennél is zavarba ejtőbb, az a szobron lévő felirat, amely így szól: „Ferenc pápa Dáko-Romániában”.
A dáko-román elmélet finoman fogalmazva is erősen vitatott és kérdéses, leginkább a román történészek hangsúlyozzák erőteljesen, hogy a nép eredete egészen a Római Birodalom idejére nyúlik vissza.
Ferenc pápa a történelem második katolikus egyházfője volt, aki hivatalos látogatást tett Romániában: 1999-ben Szent II. János Pál utazott keleti szomszédunkhoz, azonban neki gyakorlatilag megtiltotta a román politikai vezetés, hogy meglátogassa a magyar kisebbséget. Húsz évvel később azonban megvalósult a találkozás, Csíksomlyón több mint százezer ember előtt mutatott be szentmisét. Egybehangzó sajtóértesülések szerint személyes kérése volt, hogy találkozhasson az ország katolikus kisebbségével.
A kiemelt kép illusztráció!
hirdetés
2 hozzászólás
Hat..igen csak eppe arrol nincs szo hogy ennek az volt az ara hogy le kelllet takarni a magyar irast a papa ruhajan….
Szobrot emelünk embereknek, akik „elméletileg” isten küldöttei, azért hogy szolgáljanak.
Az ember még él (bocsánat: Pápa), tehát még a megemlékezésnek a célját sem szolgálja, akkor mi értelme van? Egy súlyos kérdés merült fel bennem: erről szól ma valakiknek a kereszténység?
.
Ahelyett, hogy az Élő Istent keresnék teljes erejükből, szobrot emelnek „szenteknek”, szolgálóknak. Milyen ego kell ahhoz, hogy valaki megengedje, hogy még az életében szobrot emeljenek neki? Látjuk a bibliában, mely vezetők emeltettek maguknak szobrot (pl. Jeremiás idejében Perzsia királya, egyértelműen Isten ellensége). Az alázattal pontosan ellentétes cselekedet, ha hagyom másoknak, h rólam mint emberről szobrot emeljenek, hivatkozzanak akármire: eseményre, látogatásra. Látszik, a hatalom és a hírnév a legtöbb embernek csak arra jó, hogy elrugaszkodjanak attól a ténytől, gyarló emberek vagyunk születésünktől fogva bárhova jutunk, bármilyen pozícióban legyünk is e világnak a rendszerében. Az apostolok, mikor az emberek fel akarták magasztalni őket, elfutottak – mert tisztában voltak vele, csak Istené a dicsőség. Pedig bizonyára róluk is számos esetben szobrot emeltek volna, esetleg meg is tették, de ők a maguk részéről megtették az ellenlépéseket.
Egyetlen ember, aki különb volt, Jézus, az Élő Isten fia. És Ő pont azért volt különb Ember, mert bár ember lett, nem ismerte a bűnt, és legyőzte azt a Halállal együtt, azért hogy mi emberek, annak ellenére, hogy halált érdemlünk, élhessünk. Egyetlen más élő ember ezt soha nem tudta volna megtenni. Jézus még sem kérte, hogy szobrot emeljenek neki. Pedig ő aztán megérdemelné, mégis képtelenség és esztelenség lenne Őt emberi kézzel ábrázolni akár festményben, akár szoborként. Remélem sikerül néhányotokat emlékeztetnem az Evangéliumra (a kereszténység értelmére) a nagy szoborépítgetés, festmények és szentképek nézegetése közepette.