Blog

A józanság lelkét kaptuk

A hosszú karanténhetek után szerkesztőnk ma, pünkösd napján ment először élőben szentmisére. Ezzel kapcsolatos tapasztalatait és gondolatait osztja meg veletek.

8 óra 55 perc. Már a padban ülök, mert hamarosan kezdődik a szentmise ÉLŐben. Végre én is itt vagyok, ahol a pap és a többi hívő. Végre ma, pünkösd napján én is itt lehetek a templomban és hosszú várakozás után áldozhatok majd. A pap az aktuális járványügyi szabályokat mondja a jelenlévőknek az áldozás menetéről, a távolságtartásról és a maszk viseléséről. Az emberek megnyugtató távolságban ülnek egymástól. Legtöbben maszkban és magányosan, de ez most még szükséges, hiszen mi keresztények tudhatjuk leginkább, hogy óvnunk kell a testünket, gondoznunk kell, hiszen az a Lélek temploma. A Léleké, aki éppen ma szeretne lakást venni a szívünkben. Pontosabban ma is, ahogy minden nap, de most különösen is, hiszen ma minden Róla szól, mert pünkösd van.

Ahogy várom a mise kezdetét, körülnézek, hogy megszámláljam, vajon hányan vagyunk. Megakad a tekintetem egy idős emberen, aki maszk nélkül üldögél. Kicsit felhúzom a szemöldököm, de végül arra jutok, biztos nehéz lenne neki a légzés a vastag maszk mögött és ezért nem viseli. Itt-ott nagyobb tömörüléseket látok. Barátok ülnek egymás mellett, pedig ezt még jobb lenne kerülni, de mint mondják a papnak, ők rokonok, hiszen testvérek Krisztusban. Jót derülnek rajta, mintha nem értenék, mi a szabály lényege, mintha nem lenne teli a templom idősekkel, akik fokozott védelmet érdemelnek.

Elkezdődik a mise, kalandozó gondolataim a misére összpontosulnak, hiszen ezért vagyok itt, végre közel 3 hónap után először. Iszom a pap szavait, figyelek még a kötött szövegekre is, amelyek soha nem változnak, de most jó élőben is hallani minden egyes mondatot. A kántor is élvezi a „közönséget”. Minden éneket összes versszakkal énekeljük, a maszk nélküli néni ráadásul teli torokból. A tüdejével nem lehet gond. Valami más oka van, hogy nem viseli a maszkot. A mise zajlik szépen, ahogy mindig, de most minden megszokott és néha unalmasnak tűnő momentum igazi élvezetet jelent. „Itt vagyok Istenem a házadban. Eljöttem, hogy találkozzunk és megerősítsd bennem a Lelket!”

Szép lassan az áldozás következik. Soha nem szeretek hosszan ácsorogni a sorban, inkább a padban kivárom a sorom és most pláne nem akarok tolongani, hiszen ez a lényeg. Ne legyen tömeg, ne veszélyeztessük egymást! Ennek ellenére a szétszórtan ülő hívek szinte egyszerre pattannak fel, hogy az oltáriszentséghez járulhassanak. Pillanatok alatt telik meg a szűk folyosó emberekkel, akik alig fél méterre állnak egymástól. Elkerekedett szemmel figyelem az eseményeket. Még jó, hogy maszk van az embereken! Vagyis… már nincs. Mindenki lekapja a maszkját, a zsebébe gyűri, az állára húzza, hiszen eltakart arccal nem lehet áldozni. Pillanatok alatt önt el a harag, és nem biztos, hogy az a jóféle, amit Jézus érzett a jeruzsálemi templomban.

Az emberek sorra állnak be a sorba. Még vannak előttük vagy tízen, de már nincs rajtuk a maszk az áldozás miatt. Alig egy óriáslépésnyire állnak egymás mögött és szinte tülekednek, hogy odajuthassanak az eucharisztiához. Megértem az igyekezetet, hiszen én is hosszú idő óta először járulhatok a szentséghez, de ezt a szinte kaotikus, másokra nem gondoló viselkedést akkor sem értem. Nem magamat féltem, ha úgy lenne, nem lennék még itt a templomban. Én csak közvetlenül az áldozás előtt veszem le a maszkomat és utána már húzom is vissza, hiszen rengeteg ember mellett kell elosonnom, mert szűkek a folyosók a padok között.

A templomból kiérve alig tudom magam türtőztetni. Egészen felháborítanak a látottak. Egyszerűen nem értem. Hol van a felebaráti szeretet, amely védi a másikat, ami vállalja az áldozatot, a kis kényelmetlenséget, hogy óvja a másik egészségét? Hol van az engedelmesség, amelyre Jézus is tanított minket a kereszten? Tudom, hogy nehéz volt az elmúlt heteket átvészelni szentáldozás nélkül. Tudom, hogy valami olyanban szenvedtünk hiányt, amit semmi nem pótolhat: a hús-vér találkozást Krisztussal. De ez nem jogosít fel minket arra, hogy megtagadjuk az engedelmességet az egyház vezetőinek, akik arra kérnek minden hívőt, hogy tartsák be a járványügyi szabályokat.

A személyes hiányérzetünk és az Isten iránti buzgalmunk nem jogosít fel minket, hogy megtagadjuk óvó szeretetünket másoktól.

Ha csak a saját szükségletünkre, hiányunkra tudunk gondolni, akkor önzők vagyunk és nem szeretünk igazán másokat. Márpedig Krisztus nem erre tanított bennünket. Ő a legnagyobb igazságtalanságot és áldozatot is kész volt vállalni értünk bűnös emberekért. Mi ehhez képest az a kis áldozat, amit a maszk viselése és a kellő távolság megtartása jelent?

Kövessük az ilyen aprónak tűnő formalitásokban is Isten második legfontosabb parancsát:

„Szeresd felebarátodat, mint önmagadat!” (Mt 22.39)

Kép: Alexandr Tsalko | Dreamstime.com

hirdetés

1 Komment

  • Válasz Skrihár Gábor 2020. 06. 08. 13:47

    Sajnos nem egyedi jelenségről van szó – én legalábbis hasonlót tapasztaltam az első nyilvános szentmisén. Én ezt kicsit úgy éltem meg akkor, hogy a hívek némileg elfelejtették a 2. parancsolatot. Az “Isten nevét hiába ne vedd!” – ben benne van az Istenben való hamis bizakodás tilalma is. “Majd az Úr megóv!” – hallom sokszor. Hát ilyen formában nem. Inkább a régi magyar mondást kell alkalmazni: “Segíts magadon, Isten is megsegít!”