Itt a lehetőség arra, hogy ne csak magunkkal foglalkozzunk, hanem másokkal is. A családunkkal, a szeretteinkkel, a számunkra ismeretlenekkel. Rá kell jönnünk, hogy az élet nem csak rólunk szól, az egónk építéséről, a fogyasztásról, hanem az emberi kapcsolatokról. Ha ezt felismerjük, akkor hirtelen megvilágosodik előttünk Isten második legfontosabb parancsolata: szeresd felebarátodat, mint magadat.
Felültünk a hullámvasútra, és csak hömpölygünk a kötött pályán. Nincs megállás. Nemcsak azért dolgozunk, hogy éljünk, hanem azért élünk, hogy dolgozhassunk. Ehhez persze elengedhetetlen az önmegvalósítás és a munkában való kiteljesedés illúziója, amit ügyesen megetettek velünk. Egy kis mézzel az orvosság is lecsúszik, nemde?
Tapossuk egymást az előléptetésért, saját egónk etetéséért, a nagyobb fizetésért. Lenni akarunk valakik, nem akarunk lemaradni, nem akarunk lúzerek lenni. Már nem elég, ha csak teljesítünk, ha jól csináljuk meg a munkánkat. Nem. A világ annyira bepörgött, hogy ha csak egy percre is félrenézel, már lemaradtál. Tehát fejleszd magad, munkaidőn kívül is. Vigyázat, ha nem teszed meg, hamar a senkik között találod magad. Állj meg több lábon. Nem elég, ha egy dologhoz értesz, mindenhez IS értened kell.
Járj előadásokra, kultúrlódj, olvass könyveket, olvass újságot, tájékozódj a politikáról, a celebekről, a legújabb trendekről. Frissítsd szezononként a ruhatáradat, a sminkedet, a frizurádat, az edzéstervedet. Ha nem teszed: lúzer vagy.
Egyél húst, ne egyél húst. Egyél zsírmentesen, de a jó zsírok azért kellenek. Szedj vitamint, proteint, kollagént; ne szedj semmit, edd a fényt.
Nézzél sorozatokat, filmeket, ha sosem hallottál még róla: lúzer. Legyél szociális, de ne annyira, jusson időd a párkapcsolatodra is, a családodra is. Bulizzál, járj fesztiválra, utazd körbe a világot. Európa? Uncsi. Menj Ázsiába, Amerikába, lehetőleg minél messzebb és minél drágább helyre, amit aztán posztolhatsz az Instára és Facéra. Hadd irigykedjen mindenki.
De hirtelen történt valami. Mintha mindezt erőszakkal elvették volna tőlünk. Nem utazhatunk, nem ehetünk chiapudingot a kedvenc reggelizőnkben, és azt nem posztolhatjuk ki. Hirtelen nem várja el tőlünk mindenki, hogy egyszerre három helyen legyünk – ugyanolyan fontos programokon. Csak mi vagyunk, a csönd, a család, és az ablakon beszűrődő napsütés. Meg a fojtogató, kellemetlen érzés: vajon mit tudok tenni?
Hirtelen rájöttünk, hogy bármennyire is az ellenkezőjét hittük eddig: nem mi irányítunk. Nem tudjuk az életünk napjait akár csak egy perccel is meghosszabbítani. És arra is rájöttünk, hogy mennyi fölösleges dologgal foglalkoztunk eddig, de a családunkat elhanyagoltuk, és Istennel sem töltöttünk időt.
Az eljegyzésem után arra gondoltam: bárcsak több időt tölthetnék az esküvőig a családommal! Tessék, itt a lehetőség. Itt a lehetőség arra, hogy ne csak magammal foglalkozzak, hanem másokkal is. A családommal, a szeretteimmel, és itt a lehetőség, hogy rájöjjek: az idegenek felé is felelősséggel tartozom.
Nagyon kellett ez már nekünk. Végtelenül szomorú azonban, hogy csak emberi életek árán jutunk el ilyen felismerésekre.
hirdetés
Még nem érkezett hozzászólás