Kedves Ilka vendégszerzőnket mélyen elgondolkodtatta egy kísérlet, amely során embereket egy kényelmes szobába zártak öt napra, ahová semmilyen kommunikációs eszközt nem vihettek magukkal. Dermesztő reakciókat váltott ki belőlük az eltöltött idő, többen közülük elkezdtek magukba beszélni, volt aki a villanykörtékkel kezdett el veszekedni.
Nemrég a következő beszélgetés zajlott le köztem és az óvodás korú gyermekem között. Úgy kezdődött, hogy megelégeltem, hogy kimeríthetetlen tára van arra, hogy milyen ürüggyel jöjjön ki a szobájából az esti lefektetés után, és arra hogyan bosszantsa a testvéreit.
Beült az ölembe egy délelőtt, és arról beszélgettünk, hogy mi helyes és mi nem. Így került szóba a lelkiismeret.
Én:… és ez a lelkiismeret mindenkiben ott lakik ám legbelül. Itt ni! – és megsimogattam a szíve táját.
Ő: Tényleg? Bennem is?
Én: Igen. És beszél is hozzád, de senki más nem hallja, csak te.
Ő: Beszél hozzám? Hogyan?
Én: Hát itt belül, a fülecskédbe. Nem kintről hallod, hanem odabent suttog.
Ő: Hogy került ez belém?
Én: Ezt a Jóisten mindenkinek adja.
Ő: Mindenkinek van ilyenje?
Én: Igen.
Ő: De jó! És mit csinál?
Én: Mindig megmondja neked odabentről, hogy mi a helyes. Mindig a füledbe súgja. De nagyon halkan.
Figyelni kell rá, hogy mit mond. Ha figyelsz rá, akkor hallani fogod. És mikor este ki akarsz jönni, hogy
szóljál, hogy vakarjam meg a lábad, akkor szól neked. Azt mondja, hogy “Hahóóó, Julcsi, ne menj ki az
ágyadból, vakard meg a saját lábad!”
Ő: Nevet.
Nevet, de érti.
hirdetésMiért jutott eszembe ez a történet? Olvastam egy cikket, ahol egy kísérletet végeztek, hogy teljesen internet és kommunikáció mentesen, egy kényelmes szobában kell eltölteni öt napot. Semmilyen modern kommunikációs eszközt nem lehetett bevinni. Csupán 3 saját választású dolgot. Tanulságos írás, érdemes elolvasni!
Három dolog jutott eszembe:
1. Vajon én mit vinnék magammal?
2. Vajon én kibírnék-e öt napot így?
3. Miért nem bírták ki ezek az emberek ezt a látszólag egyáltalán nem kihívásnak számító feladatot?
Mit vinnék magammal?
Itt estem először gondolkodóba, mert bár nem tudom, hogy mennyire vették komolyan a darabszámot, de valószínűleg kisebb csaláshoz folyamodtam volna. A Biblia az nem volt kérdés. Viszont a telefonomon
tartok sok más imaszöveget, tehát valószínűleg ezeket előbb papírra leírtam volna, és belecsúsztatom a
Bibliába. A második, amit magammal vittem volna egy feszület.
A harmadik helyért nagy versenyben volt a rózsafüzér, a könyv, az óra, papír, toll. Aztán úgy gondoltam, a rózsafüzért teszem második helyre, azon van feszület is. A Bibliába behajtogatok még pár papírt, és egy tollat betűzök a gerincébe. És akkor harmadikként az óra jött volna velem. Időérzék nélkül összefolytak volna a napok, semmi rendszer. Így van mihez mérni a “tennivalókat”, az étkezést, lefekvést, imádságot… ez amolyan tájoló az ember számára, hogy mire mennyi időt fordít az életéből.
Így úgy érzem, kibírtam volna azt az 5 napot. Tehát a második kérdésre a válaszom: igen. Átgondoltam, mit tennék, és rájöttem, hogy talán még élveztem is volna. Valószínűleg imádsággal, elmélkedéssel, biblia olvasással töltöttem volna az időt. A papírra pedig írtam volna. Szeretek írni. Talán összeállt volna végre az a hosszabb lélegzetvételű írás, ami már régóta a fejemben kavarog. Nem csúszok el a déli Úrangyalával, és nem felejtem el a napi rózsafüzért.
Aztán aludhattam volna minden ebéd után. Időben lefeküdtem volna, és csendben addig alhatok, amikorra a vekkert felhúztam. A papíron összeállítom magamnak, hogy mit csinálok ebben az 5 napban, és ennyi. Az én “igen”-em egyben válasz is a harmadik kérdésre is.
Azért nem bírták ki azok az emberek a magányt, amiért én igen.
Miért gondolom, hogy kibírtam volna? Mert nem félek a csendtől. A szeretteim hiányoztak volna, a család is. És biztosan be-beugrott volna, hogy vajon mindenki jól van-e? Nincs -e valami baj? Nem lett-e beteg valaki… A kétely biztosan felütötte volna a fejét, hogy elbizonytalanítson.
Aztán azt gondoltam, hogy miért is aggódom? Hát nekem kell-e megoldanom minden problémát?”Nézzétek az ég madarait…!” Ó, mekkora hit kell ahhoz, hogy így rábízzuk életünket Krisztusra! Hányszor kell megélnünk azt, hogy elengedjük mások életét. A szüleinkét, férjünkét, a gyerekeinkét… Istenre bízzuk. Ő adta, ő veheti el. Ez ellen akarok én harcolni, vagy megvédeni őket bármitől? Én?
Milyen nehéz újból és újból megmagyarázni magunknak, hogy merjünk ekkora hittel bízni. Velem pedig mi történhet odabent? Talán hallom a belső hangot? Hallom a gondolataimat? Az érzéseimet? A problémáimat? Végig kéne gondolnom néhány dolgot magamban, be kéne látnom az elkövetett hibákat, meg kéne bocsátanom, el kéne engednem régi sérelmeket, dühöt, haragot.
Látnám a saját hibáimat? A gyengeségemet. Az esendőségemet. Szembe kellene nézni önmagammal és az életemmel? Hallanám a Lelkiismeretem szavát, amit nem tudok elnyomni sem zenével, tévével, számítógéppel, rohanással, cselekvéssel. Ezért estek kétségbe azok az emberek. Nem tudtak mit kezdeni a csenddel és saját magukkal. A belső világukkal. Legyenek hívők vagy sem, de a Lélek a Lélektől való. Mindenkit akart Isten, mindenkit hív, mindenkit megszólít, és mindenkit vár. Ha meghalljuk őt, ha egy kicsit is odafigyelünk, felemel, vigaszt nyújt, nem hagy magára senkit. Ha az a valaki hagyja, ha hallja, akarja hallani…
Én úgy hiszem, kibírtam volna azt az 5 napot, mert aki Istenben hisz, sosem lehet egyedül, sosem lehet magányos.
Az érzelmeink hullámozhatnak, de a lelkünk sosem lesz magányos, elhagyatott, magára hagyott. Azt Istentől kaptuk, és ő vigyáz az övéire. Így ez a cikk már nem elgondolkodtató, hanem sokkal inkább megrendítő és fájdalmas.
Gondolkozz el, te kibírtad volna ezt az öt napot? És mit vittél volna magaddal?
Kedves Ilka
Fotó: Pixabay
hirdetés
Még nem érkezett hozzászólás