Blog, Kedves Ilka

Torlódás, röpimák, megbocsátás, imádság

Ezt az írásomat, az előző írásom alatt született kommentek inspirálták. Nem rég volt egy filmvetítés a Párbeszéd Házában, ahova egy ismerősöm vitt el. Egy meggyilkolt vértanú pap életéről szólt, akit nem ismertem. Ahogyan azt a boldoggá avatott püspököt sem, akiről a kommentelő írt. Két név: Kucsera Ferenc, Boldog Scheffler János. 

Rákerestem a neten az életükre. Pont egy olyan életszakaszomban került elém ez a két név, amikor nagyon nagy szükségem volt arra, hogy a megbocsátásban erős maradhassak. De megírom, hogy is történt. 

Elsőre talán semmi összefüggés nincs a címben szereplő négy szó között. Talán még érdekesebb, ha azt mondom, hogy ezeket mind a torlódás köti össze. Igen, a forgalmi dugó. Elég sokat állok-araszolok az I. kerületben, a kis budai utcákban. Talán a türelem szót is belevehettem volna. 

A türelem azért maradt ki, mert igazából nincs szükségem türelemre a dugóban. A dugóban araszolók türelme valami magunkra erőltetett érzés, akkor, mikor igazából haladnánk a célunk felé, mégis akadályoztatva vagyunk. Ha nem arra koncentrálok, hogy megpróbáljak türelmes lenni, miközben az óra ketyeg, s látom, hogy el fogok késni; ha értelmes dologgal tudom megtölteni ezt a “rámkényszerített szabadidőt”, akkor nem érzem úgy, hogy elvesztegetett idő lenne, hiszen tartalommal töltöm meg. Ergo: türelem kihúzva. 

Nos, mit csinálok? Lemértem, hogy mire a kiindulási pontomtól az érkezési célomig érek, pontosan annyi idő telik el, hogy elmondjak magamban egy irgalmasság rózsafüzért, és elimádkozzam a napi Pio atya kilencedet. Általában hangosan imádkozom, és nem zavar, ha mellettem araszol a sor, és néha át- átnéznek. Köszönhetem ezt a mobilok korának: mások kevésbé hiszik azt, hogy hibbant vagyok, mint inkább azt, hogy telefonálok. 

Sokszor jön egy ziccer-helyzet, a vezetésre figyelni kell. Viszont mikor bevág elém a biciklis sávból egy sötét autó, jobbról… akkor egy kicsit ő is belekerül ebbe az imádságba. Így a türelem mellett, a dühöngést is kihúzhatom. 

Az egyik ilyen autóút során jöttem rá, hogy rengeteg helyen használok jelszavakat. Email, facebook, és még sok más hely. Akkor jött egy gondolat odafentről, hogy elkezdek röpimákat használni jelszavaknak! Így egy nap, ha nem is jutna eszembe, akaratlanul is beírom, és magamban elimádkozom, felajánlom őket. Egy nagyon aprócska részlet az őrült technika világában, amit teljesen más mederbe lehet terelni. 

Rengeteg templom mellett megyek el, egyszer talán meg is számolom, őket. Ülök a kis fém dobozomban, és olyan, mintha együtt utaznánk az Úrjézussal. Persze jobb lenne, ha nem kéne a forgalomra figyelni, de valahogy ilyenek a mindennapjaink is. Zajosak, cikázóak, rohanók, kiszámíthatatlanok, de az Úrjézus ott ül mellettünk, az anyósülésen. 

Az egyik ilyen út során, mikor nagyon megbántott volt a lelkem, és képtelen voltam arra figyelni, hogy imádkozzak, a megbocsátásról gondolkodtam. Milyen sok minden van egy napban, amiért nekem kell megbocsátanom. A bevágó autós, akire nem nyomom rá a dudát, a gyerekeim, akik már megint nem kapcsolták le a villanyt a szobájukban, emberek, akikben bíztam, akik támogatására szükségem lett volna, és cserbenhagytak, az igazságtalanságok… 

Amikor jön valami, ami már túlfeszíti a húrt és az a húr elpattan. Amikor azt mondod: Jó! Eddig, és ne tovább! Ennyi volt! Na, ezt már nem! Tudod, hogy igazad van, hogy becsaptak, hogy átvágtak, hogy kihasználtak és vissza akarod adni. Elégtételt akarsz. Mikor hiába mondod magadnak, hogy “Jézus is megbocsátott. Meghalt érted. Mi ez ahhoz képest?” Amikor azt mondod magadban, hogy “Jézusom, én értem, és tudom, de én nem vagyok olyan erős, én szeretném ezt visszaadni, hát te is látod, hogy igazam van? Hogy most pont téged akartalak szolgálni, és ezt tették velem? Ezt már nem hagyhatom! Ugye?” 

Ez az, amikor se a türelmet, se a dühöt nem tudod kihúzni. Ott van benned és tombol. Egy ilyen autóút során jöttem rá, hogy az egyik legnehezebb dolog a megbocsátás. Azért mert nem egy összetevője van, hanem kettő.

Ahogy Barsi Balázs atya mondta egyszer, egy beszédében: “az Úrjézus az értelmünket akarja, nem az érzelmeinkre akar hatni. Előbb értelemmel akard, tedd a jót, és majd utána megjönnek az érzelmek, a kegyelem.” – nem pontosan, de valahogy így hangzott. 

Ez a kettősség a megbocsátásra is igaz. Megbocsátottam annak, aki ezeket a heves érzelmeket kiváltotta belőlem. Ésszel, fejben. Azért, mert ott a jobb-egyben, mellettem, a kocsiban, az úton, ahogy a kezem a sebváltón tartom, az Úrjézus ott tartja az Ő jóságos kezét a kezemen. A váltón. 

A sor araszol, én váltok, meg visszakapcsolok, meg fel, és ő ott van, és fogja a kezem, és vált. Velem, de sokkal inkább bennem. 

Mi a nehéz? Hogy együtt tudjak élni azzal, hogy az érzelmeim nem csendesednek, hogy a lelkem háborgása nem ül el, s mégis a megbocsátás útján járjak. Ez nagyon nehéz. Nekem az. Együtt élni ezzel a kettősséggel, amikor ezek odabent birkóznak. Ezért kell az értelem. És akkor kapok két nevet: egy Schefflert és egy Kucserát. Elolvasom az életüket. Megrázó. Elgondolkodtató. És új értelmet kap a megbocsátás. 

És fogom a két birkózót és olyan messzire hajítom magamból, hogy már nem hallom mit kiabálnak. A szívembe pedig béke költözik. Az Úrjézus fogja a váltót, és vált. Csak előre. Tovább. 

Köszönöm azoknak, akiknek ezt köszönhetem. 

Kedves Ilka

Ne feledd, a megosztással evangelizálhatsz!

hirdetés

1 Komment

  • Válasz Komari 2020. 02. 13. 08:29

    Hogy ez mennyire jó írás! Köszönöm!