Tízezren a 777-ért kampány
Blog

Amit csak most értettem meg a társamról

Lelkes olvasói írás landolt a postaládánkban. Fogadjátok szeretettel egy házaspár történetét, akik egy könyv hatására egészen más színben tudták látni társukat. A történet két részből áll, először a férfi, majd a női nézőponttal ismerkedünk meg.

Baráti beszélgetésnek indult, de kicsit már most megváltoztatta az életemet. Remélem később a kicsitből nagyon is tud majd lenni. Ezt mindenkinek tudnia kell! Ezért megkértem őket, had osszam meg a történetüket a 777blog olvasóival is. Sok szeretettel!

Amit csak most értettem meg a férfiakról

Nóri: Túrázni mentünk Andrással. Minden hosszabb pihenésünknél olvasott Mark Gungor: Férfi agy, női agy c. könyvéből egy fejezetet, aztán a következő útszakaszon megbeszéltük, hogyan működik, vagy nem működik ez nálunk. Gungor szerint a férfi tiszteletre, a nő a kiválasztottság érzésére vágyik leginkább. Ezt a két eltérő vágyunkat szeretnénk most kicsit körüljárni egy-egy, a könyvből vett idézettel, illetve néhány saját példával.  

“A férfi tiszteletre vágyik. Ez azt jelenti, hogy azt akarja, becsüljék meg, tanúsítsanak felé figyelmességet és nagyrabecsülést, még akkor is, amikor hibázik. Hősnek akar látszani, különösen a felesége szemében. Szüksége van valakire, aki hisz benne akkor is, amikor minden ellene szól. 

A nők azzal nincsenek tisztában, hogy a férfiak úgy vélik, nem kell kiérdemelniük a tiszteletet, az jár nekik, mivel ők férfiak. Lehet, hogy ez szexista felfogásnak tűnik, pedig nem az. Azt akarom ezzel mondani, hogy a férfiakat azért kell tisztelni, akik, és nem azért, amit tesznek. Ha úgy érzik, nem tisztelik őket, nem tudnak életben maradni. Egyre nehezebben kapnak levegőt érzelmileg. Ezért annyira fontos, hogy a nő megtanulja feltétel nélkül tisztelni a férjét. 

A nők nagy része nincs tudatában annak, hogy a férfiak többsége nagyon bizonytalan saját magában. Egy felmérés szerint a férfiak 75%-a bevallottan imposztornak érzi magát. Egész életükben küzdenek a fejükben zsibongó hangokkal, melyek azt kiáltozzák: nem vagy az igazi, csaló vagy! A férfi számára fontos, hogy otthona olyan hely legyen, ahol ezek a kritikus hangok elnémulnak, ahol biztosítják arról, hogy csodálatos és ügyes. Sajnos férfiak milliói számára az otthonuk az a hely, ahol a kritizálás hangjai nem elnémulnak, hanem felerősödnek.

A legtöbb nő kész tiszteletet tanúsítani, de azt akarja, hogy a férje méltó legyen rá. Ha nem az, akkor a nő színlelésnek érzi a tisztelet kimutatását, és átkapcsol kritizáló üzemmódba. Úgy véli, csak akkor tudja tisztelni a férjét, ha rá tudja venni, hogy tiszteletre méltóan viselkedjen. De ez nem így működik. Ha a nő megtanulja megkockáztatni, hogy akkor is tisztelje férjét, amikor az nem tökéletes, a férfi megnyitja a szívét előtte és hajlani fog a változásra. A nőknek általában sejtelmük sincs arról, mekkora befolyásuk van a férjük felett.” 

András: Amikor a túrán először olvastam ezt a részt, lopva Nórira nézegettem. Féltem kicsit mit fog szólni hozzá, mert én valóban sokszor vágyom az ő tiszteletére, elismerő szavaira. Örültem, hogy ezt most valaki más mondja ki helyettem. Rosszul esik, amikor látom, hogy nem tud örülni, ha sikeresen megszervezek egy osztálykirándulást, vagy egy  túrát. Elszomorít, ha nem értékeli, amikor ráveszem a festőt, hogy ugyanazért a pénzért, amiben megegyeztünk, a szobán és a lépcsőházon kívül, még az egyik mellékhelyiséget is fesse ki, pedig ezeket én igazán nagy teljesítménynek tartom. Akkor érzem a tiszteletét, amikor nem kell vízvezetékszerelőt hívni, mert megjavítom a csöpögő radiátort, vagy nem kell burkolót hívni, mert kicserélem a lépcső kókusz borítását. 

Nóri: Az egyik legneuralgikusabb pont (legkényesebb pont – a szerk.) közöttünk András osztályfőnöki munkája. Nagyon szereti ezt a feladatot, mindig újabb és újabb lendületet vesz, és számomra érthetetlen mennyiségű energia befektetésével szervez nekik/velük kirándulást, nyári tábort, március 15-i műsort, stb. A  diákok és a szülők általában nagyon jó osztályfőnöknek tartják, és megbecsülik a munkáját, én azonban a dolog másik oldalát látom: hogy mennyi időt van távol miattuk, és hogy ha otthon van, akkor is a következő kirándulást, lelkigyakorlatot, stb-t szervezi. Hogy hol hulla fáradt, hol olyan feszült, hogy nem lehet hozzá szólni. Nagyon sok konfliktust okozott ez köztünk az elmúlt évtizedben. Most, hogy újabb osztályt vállalt, igyekszünk mindketten, hogy kicsit másképp csináljuk, jobban elismerjem a munkáját.

A nők legmélyebb vágya – (nem csak) férfiak számára!

“Egy nő számára az egész élet, olyan mint a gimis bál, ahol álldogál magában és azt gondolja: Szeretnék táncolni, de igazából azt érti alatta: Szeretném, ha valaki engem választana! A férfiak talán nem érzik ezt olyan erősen, de azért mindannyian tudják, milyen volt gyerekkorukban, amikor a csapatkapitányok kiválasztották a csapatuk tagjait a sportpályán. Minden srác azt gondolta: Válassz engem! Válassz engem! Senki nem akarta, hogy utolsónak válasszák ki. Minél hamarabb került sorra, annál nagyobb tisztelet övezte a többi srác körében. Mindenki szereti, ha őt választják. A nőknél azonban ez az érzés mindent elborít. Amikor egy férfi megkéri egy nő kezét, azt mondja neki: Az összes nő közül a világon én téged választalak. A nő esküvője napján, élete legnagyobb ünnepén a családja, a barátai és Isten színe előtt azt ünnepli: Kiválasztottak! Ezért van az, hogy egyedül álló barátnői egyszerre örülnek együtt vele és irigylik. Azt gondolják magukban: Őt már kiválasztotta valaki! Ez nagyszerű! De mikor fog valaki engem választani?

Az a férfi, aki tisztában van ezzel, birtokában van a titoknak, hogy mire vágyik valójában egy nő. A szeretet nem elég. A nőt kell választani. Válasszuk őt! A zsémbeskedő feleséget igazából nem az érdekli, hogy a férje túl sokat tévézik, vagy túl sok videojátékot játszik, vagy túl sokat dolgozik; az a baj, hogy ezeket a dolgokat teszi, ahelyett, hogy őt választaná. Kedves férfitársaim! Akármilyen meggyőződés alakul is ki önökben, a feleségük nem kívánja a figyelmüket napi 24 órában, és nem is igazán zavarja, hogy más dolgokkal is szeretnének foglalkozni. Csak arra van szüksége, hogy rendszeresen kimutassák: tudatosan őt választják.
Had vessek fel néhány javaslatot. A kedvenc műsorunk megnézése helyett mondjuk azt: Mi lenne, ha ezt most kikapcsolnám, és inkább elmennénk sétálni? Vagy ahelyett, hogy órákig a laptopot bújnánk, mert hazahoztuk a munkát, mondjuk azt: Mi lenne, ha ezt most kikapcsolnám, és te elmesélnéd nekem, milyen napod volt ma? Próbáljuk ki egyszer-egyszer, hogy kihagyunk egy baráti golfozást vagy horgászást, és azt mondjuk a feleségünknek: Tudod a srácok azt akarták, hogy menjek velük ma, de inkább úgy döntöttem, itthon maradok, és segítek neked a ház körül. Azzal, hogy őt választjuk, megerősítjük az iránta érzett szeretetünket és elkötelezettségünket. Vigyázat, a reakció meglehetősen drámai lesz!”

András: Amikor először olvastam ezt a részt, nagy ráébredés történt bennem. Valami pillanatok alatt összeállt a fejemben, amit korábban bár sejtettem, de nem tudtam volna ilyen jól megfogalmazni. Nóri is, mint valószínű a legtöbb nő, arra vágyik, hogy kiválasztottnak érezhesse magát a jelenlétemben. Azért szeretne – számomra néha zavaró módon – az életem középpontjába kerülni, hogy újra meg újra átélhesse ezt az élményt: ő az én kiválasztottam. És ezt én milyen sokszor elutasítottam, figyelmen kívül hagytam! Bár tudtam, hogy a testi érintés és a minőségi idő a szeretetnyelvei, mégsem értettem ennek az indítékait. Rájöttem, hogy amikor a jelenlétében az iskolai dolgaimat csinálom otthon, dolgozatot javítok, osztálykirándulásom képeit szerkesztgetem, vagy csak elmélyülten olvasok egy könyvet, (mert én, ha csinálok valamit, azt szeretem nagyon csinálni), azt éli meg, hogy nem őt választom, ő nem is olyan fontos a számomra. Jobban megértettem Nóri érzéseinek a hátterét, és új ötleteket kaptam, hogyan tudom nap mint nap kifejezni számára, hogy ma is őt választom. Nem mondom, hogy remekül megy, de talán kicsit tudatosabban állok fel a számitógép elől, ha hazajön, hogy megöleljem, igyekszem észrevenni, amikor jelenlétében valami vagy valaki másba túlzottan belefeledkezem.

Nóri: Leggyakrabban akkor éltem meg, hogy András nem engem választ, amikor együtt báloztunk. Ezek az élmények nem túl frissek, mert az utóbbi 4-5 évben nemigen mentem bálokba, talán épp a rossz élmények miatt. Andrásnak köztudottan nagyon jó kapcsolatteremtő képessége van, így sokszor előfordult, hogy a bálokon ismerősökkel futott össze, akiket én alig ismertem. Ilyenkor néha hosszú beszélgetésekbe elegyedett, én pedig úgy éreztem magam, mint egy jelentéktelen tárgy, amiről megfeledkeztek. 

A Cursillo lelkigyakorlat óta, ahol András nyár elején volt, időnként váratlanul átölel, és a fülembe súgja, hogy szeret. Nagyon jól esik ez az egyetlen szó, annak ellenére, hogy tudom, hogy tudatosan teszi a kedvemért, nem spontán, mégis meghat. Ettől a rövid momentumtól elfogadottnak, szeretettnek érzem magam, nő a biztonságérzetem, könnyebben szeretem Andrást is, és az egész világot is. Fura, hogy mi, nők miért vágyunk rá, hogy nap mint nap érezzük, vagy még inkább halljuk, hogy szeret a párunk, de kivehetetlenül bennünk, bennem van ez a vágy. Nagyon hálás vagyok Andrásnak, hogy ezt megértette, elfogadta, és figyel rá.

Összeállította: Portik-Bakai Melinda

1 Komment

  • Válasz F 2020. 01. 12. 22:30

    Olvasom itt a sok locsogást az élet nagy kérdéseiről, mint pl a golfozás meg a lépcső kókusz borítása, csak azt nem találom sehol, hogy mi van a gyerekeikkel? Azok említésre se méltók? Vagy eleve nincsenek is? Egy évtized házasság után?
    Ez nem csak azért gond, mert nem lesz elég ember, aki majd GDP-t termelje, hanem azért is, mert egy házasságnak mint közösségnek a biológiai alapját a közös utódok nevelése adja, mint közös érdek. És bár ma minden ennek az ellenkezőjéről szól, de attól még ez akkor is mélységes mélyen bele van kódolva az emberek (különösen a nők) lelkébe, hogy utódot szeretnének. Ez talán nem meglepő, hiszen aki nem így volt vele, az kiszelektálódott…
    Na mármost ha egy párkapcsolatban, legyen az házasság vagy csak vadházasság, nincsen gyerek, akkor a felek egy idő után ösztönösen azt kezdik érezni, hogy valami nem jó nekik. Nem tudják, hogy mi a hiba, vagy a környezetben keresik (csöpög a csap, nem jó színű a lépcső), vagy a másikban (már nem olyan hozzám mint régen), de lényeg, hogy azt érzik, hogy megunták a társukat. Az érzés magyarázata egyszerű, hiszen egy meddő kapcsolatban benneragadni garantált evolúciós kudarc, annál ilyen értelemben bármi csak “jobb” lehet. És ennek megfelelően alakultak ki a genetikailag kódolt ösztönös viselkedések. Nem azt mondom, hogy feltétlenül hallgatni kell ezekre az ösztönökre, de nem árt tudni róluk, azért, hogy megértsük, hol van a hiba.
    Ilyenkor szokták a liberálisabbak azt mondani, hogy “valami elmúlt”, meg hogy “váltani kell”, a “jó keresztények” meg nekiállnak lelkigyakorlatra menni meg könyveket olvasni, hátha majd az segít.
    Pedig nem segít semmi más, csak az, ha az együttélést arra használjuk, amire azt a Jóisten kitalálta: az utódok létrehozására és felnevelésére, méghozzá minél többre. Így egyértelmű lesz a közös cél, nem kell azon huzakodni, hogy ki kivel beszélgessen a bálban, mert idő se lesz bálba menni. A csap meg csöpöghet, a budiban meg potyoghat a vakolat, észre se fogják venni, mert lesz fontosabb dolguk.