Kandalló mellett ülök. Benne erőteljesen lobog a tűz, de karanténba zárva békésnek mutatja magát. Két ajtóval arrébb nemrég épült kápolna. Dél múlt, az előbb imádkoztunk Úrangyalát. Nyugodtnak hat most a nagyváros, az ablakon át látható hótakaróval kifejezetten idilli a kép. Adventi a hangulat.
Gyerekkori adventek jutnak eszembe, Bojtorján album dallamai, kedves mesék, mint A kis dobos, izgatott próbák pásztorjátékra és a levélírás Jézuskának. Persze nosztalgikus mindez, így még szebben dereng vissza.
Most időben közelebb érek: tizen-, huszonéves várakozások, vers-próbálkozások, hogy rímbe szedve valljam meg az érzéseimet, amik bennem gyűltek. Néha átcsaptak szerelmesbe. Ahogy telnek az évek, mintha egyre több mindenre várnánk. Elkopik a gyermeki öröm.
Talán épp sajátjaink adják vissza: ma már az a fontos, hogy a kislányomat lássam mosolyogni, a várakozás legalább annyira szól az ő karácsonyáról, mint a miénkről.
Miközben újra felfedezzük a saját hitünket, megalapozzuk az övét – szülői hivatás, aminek mindenek felett meg kell felelni.
Erős identitást kell adnunk nekik, mert az ő hitüket, erkölcsi rendjüket még több kihívás éri majd. Folyamatos küzdelemben kell helytállniuk, nehezebb körülmények között, mint nekünk. Vértet kell adnunk nekik, erőset, nagy csatákhoz.
Az ő adventjük azért még mindig hasonló lesz, mint a miénk. A hitünk ugyanis nem kandalló melege, nem hótakaró szépsége, nem az idill benyomása, hanem kegyelem.
Vágvölgyi Gergely
A fénykép a szerző felvétele.
Ne feledd, a megosztással evangelizálhatsz!
hirdetés
Még nem érkezett hozzászólás